Kósa Lajos esete a sajtóhiénákkal

Kósa Lajost nem azért tartja a Fidesz, mert ő a legokosabb embere a frakciónak. Az viszont a javára írható, hogy bármikor képes nagyon érdekes, mondhatni, mulatságos mondatokat elővezetni, amire ebben a szomorú világban egyre nagyobb igény mutatkozik. (Illusztráció: cliparts.co)

Kósa frakcióvezető legutóbb az őt kérdező Mandiner munkatársait nevezte sajtóhiénáknak. Igaz, a kérdés nem úgy szólt, hogy „Kósa úr, Ön szerint mi sajtóhiénák vagyunk, vagy sem?”, de Kósa frakcióvezető annyira nagyvonalú, hogy olyan kérdésekre is szívesen válaszol, amelyeket fel sem tesznek neki.

Kósa frakcióvezető egy évvel ezelőtt már megpróbálta megrendszabályozni a sajtó munkatársait, a jelek szerint kevés sikerrel. Akkor azt javasolta, hogy szabályozzák a sajtótájékoztatók rendjét, vagyis, csak arról kérdezhessék a politikusokat, ami a sajtótájékoztató témája.

Nem arról van szó tehát, amire józan ésszel a legtöbben gondolnánk, vagyis, hogy a Fidesz ne tartaná tiszteletben a sajtó szabadságát, és félne a valódi kérdésekkel szembesülni. Épp ellenkezőleg: Kósa úr és társai csupán azt szeretnék elkerülni, hogy a sajtó tisztelt munkatársai olyanról kérdezzék őket, amire nem tudnak jól válaszolni.

Vannak ugyanis jó kérdések, amelyekre még a leghülyébb kormánytag is képes válaszolni, és vannak rossz kérdések, amikre csak hebegés-habogás a válasz, és tisztára úgy tűnik ilyenkor, mintha mellébeszélne, vagy hazudna az illető

Ha tehát egy politikus, teszem azt, maga a miniszterelnök, arról beszél, hogy Magyarországon a huszonegyedik század színvonalán áll az egészségügyi ellátás, soha nem voltak még ilyen rövidek a várólisták, és ennyire elégedettek a betegek, akkor kéretik nem azt kérdezni, hogy miért hal meg ilyen sok ember kórházi fertőzés következtében. Miért kell évekig várni egy műtétre, hova tűntek a kórházakból az orvosok az ápolók, és úgy általában: miért pocsék minden, úgy ahogyan van.

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor emberemlékezet óta csak a gondosan megválogatott kérdezőknek válaszol. A miniszterelnök ugyanis nem szeretné, ha a szakmaiatlan, amatőr kérdések bizonytalanságot szülnének a magyar emberekben, akikben ily módon akár az a képzet is keletkezhet, hogy nem Grál-lovagok, hanem címeres gazemberek vezetik ezt az országot.

A kormány minden vágya, hogy a magyar emberek minél tájékozottabbak legyenek. Ha egyes szerkesztőségek nem képesek rendes, tisztességes, a nemzeti érdekeket szolgáló kifejező kérdéseket megfogalmazni, a kormány ebben is szívesen a rendelkezésükre áll. Kiképzett kommunikációs csapata szívesen megfogalmazza helyettük a kérdéseiket, mert a kormány jobban tudja, hogy mi érdekli a sajtót, mint az újságírók.

Ez természetesen nem beleszólás a szerkesztőségek munkájába, még csak nem is a sajtó szabadságának a korlátozása. Éppen ellenkezőleg: baráti segítség a média azon munkatársainak, akik hajlamosak lennének eltévedni a sokféleség útvesztőiben.
Igény esetén nem csak a sajtó kérdéseit fogalmazza meg a kormány, de ha szükséges, előbb megírja a válaszokat, majd ezekhez utólag kreál kérdéseket.

Végső esetben, amennyiben egyes szerkesztőségek szakemberhiánnyal küszködnek, kiképzett újságírót is adnak kölcsönbe, vagy végleges szerződéssel. Erre, ha szűk körben is, de van már példa. A mintagazdaságok mintájára vannak úgynevezett mintamédiák, például az állami televíziónál, és rádiónál, valamint a távirati irodánál. Ezeken a helyeken már most válogatott csapat dolgozik: csupa olyan ember, akik magas szinten értik a feladatukat, és még véletlenül sem kérdeznek olyat, amire a kormány tagjai ne tudnának, vagy ne akarnának előremutató választ adni.

Ez a dicsőséges lista kiegészíthető az Origóval, a 888-cal, a Riposttal, vagy éppen a TV2 Tényeknek nevezett lejárató magazinjával. Ezekben a műhelyekben nem sajtóhiénák dolgoznak, hanem - ha már az állatos hasonlatoknál tartunk - a papagájkommandó sokat próbált tagjai.