Az ész a fontos, nem a haj – Csatári Bence könyve a Kádár-korszak könnyűzenéjéről

„Ne gondold, hogy tied a világ!” – ezt üzenték a fiataloknak. Ha voltak is derűsebb időszakok a könnyűzenében, művelői nem igazán gondolhatták, hogy a világnak akár ez a kis szelete az övék lehetne. A zenéhez is értő szerző azt vizsgálata, milyen volt az „átkos” könnyűzenei politikája. Már ha annak lehetett nevezni azt a Húzd meg, ereszd meg!-gyakorlatot, ami azokat az éveket jellemezte. A „Húzd meg!” volt a domináns, ha voltak is „lazább” időszakok.

A Jaffa Kiadónál megjelent sajátos kultúratörténeti munkájában a szerző tiszteletet parancsoló alapossággal tárta fel sok éves kutatómunkájának eredményét. Doktori disszertációja volt az „alap”.

Öt fejezetből áll Csatári Bence könyve, követve a belpolitikai helyzet alakulását. Az első fejezet (A könnyűzene a megtorlás árnyékában) a kemény éveket elemzi, amikor a pártállam a „Megverni és megnyerni” elvet követve viseltetett a fiatal nemzedékhez és szórakozásához. Sorra veszi, hogy milyen intézményekkel kellett megvívniuk a harcot a zenészeknek és szerzőknek. Életük egyik legfőbb megkeserítője az 1959–85 között működött táncdal- és sanzonbizottság, amely egyeduralkodó volt a dalok engedélyezésében.

A „Kinyíló és záródó kapuk” (második fejezet) a lazuló gyeplő éveit idézi fel, amikor az engedmények ellenére az ideológiai nyomás, a könnyű műfaj megítélése változatlanul fiatalság- és popzene-ellenes volt, főleg, ami az új irányzatokat illeti. Akkor szilárdult meg a könnyűzenei intézményrendszer a többi között a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattal, Bors Jenő igazgatóval és a botfülű Erdős Péter „menedzserrel”, valamint az Országos Rendezőirodával és a Nemzetközi Koncert-igazgatósággal. Aczél György 1967-i kb-titkárrá választásától kezdve teljhatalmával párt- és kormányzati színekben is „rátelepedett” a fiatalság kultúrájára.     

A harmadik fejezetben (Új gazdasági mechanizmus, régi problémák) képet kaphat az olvasó arról, hogy – szigorú ellenőrzés mellett – fellendülhetett a klubélet, giccsadóval és számos adminisztratív intézkedéssel sújtották a könnyűzenét és alkotóit.      

A Visszarendeződés és engedmények (negyedik fejezet) időszaka a dokumentumok szerint az időnkénti liberális színezetű kultúrapolitika sem tette sokkal könnyebbé a zenészek, alkotók életét.  

Az ötödik fejezet (Ó, azok a nyolcvanas évek!) eljut a rendszerváltásig. Megismerhető belőle a hatalom álláspontja a popsajtóról. Megtudhatjuk, miként változott a hegemóniáját elveszítő Magyar Hanglemezgyártó Vállalat tevékenysége.       

Csatári Bence írt a kultúrpolitikát kísérő következetlenségekről is. Egyes helyeken némi engedékenységet lehetett tapasztalni, másutt maradt a túlzottan ortodox szemlélet. Érdemes kiemelni az MSZMP KB egyik 1958-i állásfoglalását, amely szerint „ha nincs párt- és állami irányítás, nincs szocialista kultúra sem.”       

A szerzővel beszélgetve megtudtuk: tanár édesapjától kapott bíztatást arra, hogy foglalkozzék a Kádár-rendszerrel. A rockzenéhez tíz évvel idősebb bátyja révén került közel.   

– Könyvedet nagyapádnak, Héthy Apornak és Muzsay Andrásnak ajánlottad – jegyeztem meg beszélgetésünkkor. A válasz:

„Muzsay Andrist az 1998-ban létrejött Mindent vagy semmit! Klubban ismertem meg. Szerepeltünk Vágó István vetélkedőműsorában (nekem sikerült megnyernem a főnyeremény autót). Rendszeresen találkoztunk a klubban.  Sokat beszélgettünk a többi között a 100 Folk Celsius együttessel közös munkájáról, dalszöveg-fordításairól. Nagyon szerettem a fanyar humorát. Héthy Apor, akinek szintén ajánlottam a könyvet, ugyancsak a kvízklub tagja, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának igazgatója volt, 1966–72 között a táncdalfesztiválokon hegedült.”   

– Hány évbe tellett a könyvedhez felhasznált óriási mennyiségű dokumentum összegyűjtése?

„Legalább nyolc. Kardos József, az ELTE professor emeritusa volt a témavezetőm, aki jól ismerte a történet néhány szereplőjét, és segített abban, hogy velük interjút készíthessek. Nem volt haszontalan a kötet szempontjából, hogy előtte már megírtam az Artisjus 100 éves történetének 1945 utáni részét. E könyvem megírásához segített az MTI-s múltam. Természetesen nem vagyok tévedhetetlen, az esetleges kiegészítéseket, hozzászólásokat szeretettel várom.”

– Bőségesen válogattál a politikusi nyilatkozatokból, párthatározatokból és más dokumentumokból, viszont a megkeresett zenészek nem „élő interjúk” formájában jelennek meg.

„Ez tudatos, hiszen könyvem a Jaffa Kiadó történelmi sorozatának része, úgy gondoltam, hogy amit nekem mondtak el a zenészek, azokat is inkább beépítem a szövegbe függő beszéd formájában. A Jaffa egyébként fontolgatja egy interjúkötet megjelentetését is, amelyben a rockzene szereplői mondanák el sztorijaikat. Óriási lehetőségek vannak még ebben a témában, érdemes lehet vele a továbbiakban is foglalkozni...”

– A legtöbb kultúrapolitikával, könnyűzenével kapcsolatos „hivatalos” és magánvélemény elsősorban Aczél György szájából hangzik el. Kik voltak még a hivatalos vélemény hangoztatói?

„Aczél György szerepe magyarázatra szorul. Sohasem volt a kulturális tárca vezetője, legfeljebb a miniszter első helyettese, de tréfásan „a miniszter első feletteseként” is emlegették. Az ő szava volt a döntő. Kétszer is volt az MSZMP KB kultúrát felügyelő titkára (1967–74 és 1982–85 között), ami a Kádár-rendszerben akkor a legmagasabb tisztség volt a kulturális élet területén. Érdekes: Aczél már 1963-ban, a magyar nyelvű dalok megjelenése előtt követelte az Illés-együttes feloszlatását. Ő inkább „kiosztotta a feladatokat”, rangon alulinak tartotta, hogy ezekkel a kérdésekkel közvetlenül foglalkozzék. A levéltárban rábukkantam Záray Márta – Vámosi János felesége – Aczélhoz írt levelére, amelyben a szocialista kultúra területén kifejtett érdemeikre hivatkozva kérték, hogy Aczél elvtárs segítse őket OTP-hitelhez…” (Nem kapták meg.)

– Miközben a zenésztársadalom erősen szapulta Bors Jenő és Erdős Péter szerepét a hazai lemezkiadásban, te mintha elnézőbb lennél velük…

„Sokan mondják, hogy finoman fogalmaztam. Úgy érzem, az igazság valahol a kettő között van. Voltak olyan produkciók, amelyeket a hanglemezkiadó a saját „hatáskörében” felkarolt. Az István, a király, amelyet „nacionalista szelepként” engedélyeztek, a komolyzenének járó állami támogatást is bezsebelte, és óriási példányszámban kelt el.”

– Aczél György mellett ki volt az, aki alakította a jelzett korszak kultúrapolitikáját, zenei politikáját?

„Mindenképpen meg kell említenem Barna Andrásnét. Ő Biszku Béláné barátnője, képzett zenepedagógus és zongoratanárnő volt, klasszikus műveltséggel. Azon kevesek egyike, akik értettek a zenéhez. Ugyanakkor megbízható, ortodox kommunista, aki a harmincas években harcolt Spanyolországban a köztársaságiak oldalán. A zenészeket többször becitálta magához vagy famulusaihoz.”

Se vége, se hossza a különféle rémtörténeteknek abból a korból. Kíváncsian várjuk, lesz-e folytatás?