Ötven éve a világűrben: Gagarin elsőként repült – és félt

Jurij Alekszejevics Gagarin (1934. március 9.–1968. március 27.) számomra az egyes számú példa arra, hogy a hős is – ember. A véletlen és a szerencse együtt teremtette az alkalmat rá, hogy megtudjam: a világ első űrhajósa is tudott félni. Éppen fél évszázaddal ezelőtt, 1961. április 12én tanulta meg a nevét és ismerte meg mindig mosolygós arcát a világ, amikor a Vosztok–1 űrhajó fedélzetén első emberként Bajkonurból útnak indult a világűrbe. A repülés 108 percig tartott, eközben egyszer megkerülte a Földet.

 
Órák alatt azt is megtanulta a világ, hogy előbb öntőmunkásnak tanult, majd elvégezte a szaratovi műszaki főiskolát. Ott csatlakozott az Aeroklubhoz és 1955ben letette a könnyűgépes pilótavizsgát. Ugyanabban az évben felvették az orenburgi repülősiskolába. Két évre rá sikeres pilótavizsgát tett, MIG15ös vadászgépekkel repült. Az idő tájt ismerkedett meg majdani feleségével, Valentyina Gorjacsevával, akitől két lánya született. 1960ban háromezer jelölt közül választották be Gagarint a szovjet űrprogramba, ahol 20 társával együtt igen kemény kiképzésen ment keresztül. Társával, German Tyitovval együtt  kitűnő teljesítményük alapján választották ki az első út jelöltjeiként. És – mert időnként a kis termet előny – végül azért is lett Gagarin az első űrutas, mert mindössze 157 cm magas volt.
Visszatérte után nem sokkal ekként számolt be élményeiről a moszkvai televízióban.

Az 1961. április 12-i űrutazás után röviddel, még 1961ben Magyarországra is ellátogatott a pesti utca által akkor „űrnagy” rangján emlegetet kozmonauta, aki természetesen a legmagasabb hivatalos állami fogadtatásban részesült. Az akkor rangos napilapként ismert Magyar Nemzet képviseletében kétféle minőségemben is az elsők között várhattam a Ferihegyi repülőtér betonján, közvetlenül a repülőgép lépcsőjénél. Egyrészt a lap állandó protokolltudósítójaként, másrészt botcsinálta „űrszakértőként”. Az utóbbi rangot azzal szereztem, hogy 1957. október 4én, amikor a szovjetek fellőtték az első szputnyikot, a „holdbébit” (Szputnyik–1) a kozmoszba, véletlenül én voltam az újság egyik ügyeletese, így "nekem repült" a történelem első mesterséges holdja. Másnap már magától értetődően „gyakorlott űrkutatási újságírónak” számítottam a pesti New Yorkpalotában. Ennélfogva nekem jutott a hozzánk látogató Gagarin is.

"Köszöntöm Budapestet" – így hangzott a repülőtéren Gagarin első, nyilvános, magyarországi mondata. Utána tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, mintha zavarban lett volna, mit mondjon még. Majd jól érzékelhetően hirtelen támadt ötletből és az előbbinél valamivel halkabban hozzáfűzte: "Nagyon örülök, hogy megélhettem ezt a napot is".

Abban a pillanatban ezt a mondatot mindössze emberi kedvességnek tulajdonítottam, semmi többnek. Csak később jöttem rá, hogy ennél sokkal többről volt szó. Ahhoz, hogy megérhesse, együtt kellett a véletlen és a szerencse.
Különvonat vitte Gagarint és a kíséretet – köztük az újságíró csapatot is – Pécsre és Komlóra. A Nyugati pályaudvar protokoll (ma: Királyi)várótermében vártuk az indulást, és mivel Sebestyén Ferencnek, a kormányőrség parancsnokának egyéb dolga nem akadt, velünk, “firkászokkal” trécselt, míg az emberei tették a maguk dolgát. Amikor pedig Gagarin megérkezett és a várótermen át a vonathoz  kísérték, úgy adódott, hogy a „főrendőr” karon ragadott, és így vele vonultam be az indulási csarnokba, ott pedig nem kellett a kíséret vagonjába szállnom, hanem maga lendített fel a díszvendégnek szánt szalonkocsi lépcsőjén. Már elindult a vonat, amikor rájött, mit tett öntudatlan mozdulatával, de csak annyit mondott: "Amit itt hallasz, vedd úgy, hogy nem hallottad!"

Gagarin pedig beszéltmesélt a mögöttem lévő asztalnál a körülötte ülőknek. Valamilyen okból váratlanul ott is kibuggyant az a gondolat, amit első hallásra a repülőtéren még nem értelmeztem, és csak később jöttem rá: az őszinteség szavai voltak.

"Először azt hittem, magamnak sem fogom bevallani soha, de féltem – mondta. – Minél inkább közeledett a fellövés napja, annál jobban aggódtam, hogy sikerüle a start, nem lesze baj útközben, le tudunke szállni, és nem kelle röstellkednem a viselkedésem miatt, ha földet értünk. Később meg azért izgultam, nehogy leégjek Moszkvában a jelentéstételnél. A start előtti utolsó napokban már aludni is alig tudtam, de nem mertem elárulni senkinek. Attól tartottam, az aggodalmaskodásaim miatt végül nem repülhetek. Közben titokban meg reméltem, hogy mégis csak  lecserélnek az indulás előtt..."

Csönd lett a kocsiban, csak a vonat zakatolt. Perceken át a világ meg a világűr akkori hőse, Jurij is néma maradt. Aztán így folytatta.

"Mindvégig féltem: az indulási parancs elhangzásakor rám tört a belső remegés. A start után egyre inkább eluralkodott rajtam az érzés, hogy innen nem juthatsz vissza, hiszen senki sem próbálta ki előtted, milyen is ez. Még az is eszembe jutott, hogy Lajka kutya elpusztult, igaz őt eleve nem akarták visszahozni a Földre. Igazában akkor tértem csak magamhoz, amikor tudatára ébredtem: a tervezett repülési pálya, az egy kör megtétele után sikeresen leértünk. Arra is csak utólag jöttem rá, amikor újra és újra visszanéztem, meghallgattam a történteket, hogy az egész úton mindent úgy teljesítettem, ahogyan kellett és megtanultam. Automata voltál Jurij az űrben, nem gondolkozó ember – vallottam be magamnak újra és újra, de mindig csak magamnak. Meg azt, hogy féltem, pedig nem lett volna szabad, meg nem is volt rá okom..."

Amikor megláttam a távirati iroda gyorshírét, hogy Jurij Gagarin, az első ember, aki a világűrben járt, 1968. március 27én egy MIG15-ös gépen repülőszerencsétlenség áldozata lett, az első, ami eszembe jutott, ez a mindössze 34 éves férfi, Gagarin talán ott és akkor a pilótaülésen is félt?

A baleset, Jurij Gagarin űrhajós őrnagy halálának oka máig tisztázatlan, még akkor is, ha a minap Moszkvában arról írtak a lapok, hogy vadászrepülővel manőverezés közben túl hirtelen váltott irányt, kikerülendő egy meteorológiai léggömböt.

Akit érdekel (és tud németül), annak ajánlja a szerkesztő a német Bild exkluzív írását a legfrissebb Gagarin életrajzi kötet szerzőnőjével készített interjút.