Buzánszky Jenő 85 éves – a futball és a két „utolsó mohikán”

A még élő két legenda egyike, Buzánszky Jenő most volt 85. éves. (A másik „utolsó mohikán” az egy esztendővel fiatalabb Grosics Gyula.) Az Arany-csapatnak becézett egykori magyar futballválogatott (néhai szerkesztőm belém verte: Isten ments, hogy „foci”-t írjak, focizni a grundon szoktak; amit a nagyok művelnek – és akkor még voltak nagyok –, az labdarúgás, futball) hátvédjét ma köszöntötte a Magyar Labdarúgó Szövetség. A kristályváza mellé kapott egy nemzeti mezt is, a hátán 85-ös számmal.

A labdarúgás napjainkban is több mint egyszerű sportág: jóllehet az atlétikát nevezik a sportok királynőjének, a futball legalábbis koronázatlan király. Tulajdonképpen alig is idősebb, mint a most ünnepelt Buzánszky Jenő (az első világbajnokságot például 1930-ban rendezték meg), de a második világháború után – elsősorban a Szovjetunió vonzáskörzetében akkor létrejött „béketábor” országaiban – a politika eszközévé vált. Hogy aztán a huszadik század utolsó negyedében-harmadában kőkemény üzletággá alakuljon át.

Buzánszky Jenőék azonban nem ezért kergették a bőrt: ők szerették a labdát rúgni, szerettek „labdarúgni”, ha néhai szerkesztőm odafentről megbocsát, ideírom: focizni. Tőlük ugyanis nem elsősorban a technikát kell ellesni, hanem azt, hogy a ma már csak nyomokban létező grundot hogyan kell a játékosoknak a szívükben becsempészniük – teszem azt – a Wembley, a Maracana zöld gyepére. Mert igaz, hogy a magyar góllövő listát 84 találattal a 85-szörös válogatott Puskás Ferenc vezeti. S bár manapság még ennyiszer is nehéz a – ahogy a magyar sportsajtó által előszeretettel használt, közhelyszerű szófordulatok egyike is mondja – címeres mezt felhúzhatni, olyan „sztárok” is vannak (Thorgelle a Manchester United ellen), akik mindössze egyetlen írták be magukat a magyar labdarúgás történelmébe.

Szabadjon személyes megjegyzésként leírnom: amikor az Aranycsapat aranykönyvét írták, karonülőként semmiről sem tudtam. A kor szele azonban korán megcsapott: az 1956-ban, a magyar forradalom viharától külföldre fútt labdarúgók nevét korábbi világra szóló sikereik ellenére is Magyarországon csak súgni lehetett egymás fülébe, márpedig egy gyereket mi is izgathatna jobban, mint a titok maga. A hírek pedig nem ismertek határokat: eljutott mindenkihez, hogy külföldön Puskást tartják a legnagyobb magyarnak; speciel ez máig alig változott. Honolulutól Kamcsatkáig áhítattal ejtik ki a „Puszkasz” nevet, még most, halálában is.

Nem is olyan rég még férfiemberek azon versenyeztek, hogy fel tudják-e hibátlanul sorolni az 1952-ben helsinki olimpiai aranyat szerző, 1953-ban Londonban az angolokat, akik otthonukban még soha ki nem kaptak, 6–3-ra verő, majd a budapesti visszavágón 7–1-re elkalapáló, 1954-ben azonban a Németország ellen vívott döntőben alulmaradó, így „csupán” ezüstérmes Aranycsapat tagjait: Grosics – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Budai II. László, Hidegkuti Nándor, Czibor Zoltán – Puskás Ferenc, Kocsis Sándor.

Jó sorsom úgy hozta, hogy négyüket is ismerhettem, ismerhetem személyesen. Grosiccsal – bocsásson meg érte – botcsinálta üzletemberként találkoztam: egy közlekedési vállalat utazási irodáját vezette a hetvenes években, de tulajdonképpen a cég labdarúgó csapatát irányította a háttérből, nem is csekély sikerrel. A „fekete párduc” (ő öltött először kapusként fekete mezt) nevét ma a magyar kormányfő-várományos Orbán Viktor közreműködésével alapított felcsúti futballakadémia viseli. Bozsik Józseffel (az egyetlen magyar százszoros válogatottal) akkor találkozhattam, amikor végzetes szívinfarktusa előtt szövetségi kapitány volt: a kispadon is hideg fejjel, de forró szívvel élte át a játékot – ez lett a veszte (a kispesti stadion homlokán olvashatjuk a nevét).

Hidegkuti éveken át Kairóban volt sikeres edző, interjút is itt készíthettem vele: az egyiptomi főváros utcáján nemcsak a forgalom miatt tudott az autó lépésben haladni velünk – a járókelők minduntalan megállították, hogy kezet foghassanak vagy csak néhány szót válthassanak vele, akit „Mr. Kutyi”-nak becéztek (budapesti csapata, az MTK ma a Hidegkuti-stadionban van otthon). A legtragikusabb élmény Puskáshoz fűz: már csak a kórházban láthattam, amikor hasonló betegségben szenvedő édesanyámat látogattam: ő szólított meg, és rendszerint a labdáról beszélt – ha sok minden kitörlődött is az agyából, a futball kitörölhetetlen emlék maradt (róla korábbi sikereinek színhelyét, a volt Népstadiont nevezték el – még életében).