Tájak, varázslatok – Szilárd Klára akvarelljei az Újpest Galériában

„Szilárd Klára az a festő, aki otthonos a Föld bármely táján. A történelem és a végzet különféle világokba vezette. Míg másokat a sokszori, nemegyszer kegyetlen indíttatású helyzetváltoztatás rideggé, kiégetté, kétségbeesetté tett, addig Szilárd Klárát megtanította a környezetekkel – tárgyakkal, emberekkel – való kapcsolatteremtés gyors reflexeire.

A sivatag, a nagyváros, a világmindenség, a magyar, a francia, a zsidó ember egyként barátságosan tekint rám képeiről. Részvét és megértés ihleti festői kíváncsiságát. Tudja, hogy minden múlandó, átalakuló, változó, éppen ezért az őt körülvevő bizonytalanságban a pillanatnyilag megbízhatót keresi. Festményei megnyugtatóak, képeiben valami állandót, örököt keres. Azt, ami megmarad...” – írta egyik méltatója.

Szilárd Klárát a második világégés viharai Svájcba, majd Izraelbe sodorták. Világhírű művész lett, aki 1993-tól rendszeresen visszatér szülőhazájába. Festő, grafikus, díszlet- és jelmeztervező, szobrász; hegesztett vasszobraiból szoborparkot létesített szentendrei kertjében. Számos rangos nemzetközi elismerés után életművét a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével ismerték el.

Szilárd Klára így vall a világról: „Márai Sándor Füves könyvének szavai nagy erővel hatottak lelkem legmélyéig, és elgondolkodással, ihlettel ajándékoztak meg. Mert a tehetség kevés. Az értelem is kevés. A műveltség is kevés ahhoz, hogy valaki művész legyen. Mindehhez végzet kell, melyet nem lehet félreérteni s melyet semmiféle emberi erő vagy szándék nem tud megmásítani. A művész, az igazi, nem tévedhet semmiféle pályára s nincs olyan történelmi vagy helyzeti erő, amely eltéríthetné feladatától: nem lehet más, mint író, festő, vagy zenész. Aki így művész, annak végzete van. Ez a legtöbb...

Festőként, életem bármely fordulata során sohasem voltam képes a sors által nekem kijelölt útról letérni. Megfoghatatlan belső kényszernek kellett engedelmeskednem, és ettől sem a kétkedés nehéz órái, sem egyéb akadályok nem tudtak eltéríteni. Az alkotás állandó feszültsége és állandó akarása, ez benne van minden tevékenységemben, nemcsak a festészetben. Én például ugyanolyan találékonysággal, fantáziával vagy leleményességgel főzök, kertészkedek vagy varrok, mintha festenék vagy szobrot készítenék, mert az alkotási erő, az alkotási kényszer bennem van. Semmit sem csinálok hétköznapi módon. Ez egy kreatív erő, ami állandóan működik az emberben, állandóan lüktet, és ez az, ami visszaadja az életerőmet, az életkedvemet, mert bizony, voltak pillanatok, amikor nem volt kedvem tovább élni. A művészet meghatároz, éltet – ez a végzetem.”