Salziger Kaffee / Sós kávé – elmeséletlen női történetek a vészkorszakból

Az április 23-i bemutató délután 5 órakor kezdődik a nemzetközi könyvfesztiválon, a budai Millenáris Park Osztovits Levente termében (Budapest, II., Fény utca 20–22.). Dr. Harsányi László, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója és Dorothee Janetzke-Wenzel, a Német Szövetségi Köztársaság nagykövete köszöntője után dr. Pécsi-Pollner Katalin szerkesztő, irodalomtörténész, a Holokauszt Emlékközpont munkatársa mondja el bevezetőjét. Több felolvasás is elhangzik a kötetből, fellép a Skayah Band (Polnauer Flóra,  Kardos Dániel, Lamm Dávid).
       
A holokauszt „oral history” kutatói fedezték fel elsőként, hogy a nők elbeszéléseiben másféle hang érvényesül, mint a férfiakéban. A női perspektíva gazdagabbá teszi teljesnek soha nem tekinthető tudásunkat a holokausztról. Hiányoznak a kollektív emlékezetből az anyák és nagyanyák történetei; a tábori barátságok felidézései, a túlélők identitásválságairól szóló művek – olvashatjuk a szerkesztő előszavában.

Dr. Pécsi-Pollner Katalin írja: „Az Esztertáska Zsidó Női Szellemi Műhely 2002-ben vágott bele, hogy összegyűjtsön minél több, „elmeséletlen” női történetet. Személyes élményeken alapuló, a részleteket kidomborító történeteket kértünk, a zsidó élet aspektusairól. (Gyerekkor, iskola, szerelem, házasság, emigráció, rejtőzés, asszimiláció, zsidó újjáéledés a rendszerváltás után.) A felidézett élmények döbbenetes hatást gyakoroltak ránk, felolvasóestjeink közönségére, és weboldalunk olvasóira. Bizalmi viszonyba kellett a mesélőknek kerülniük velem ahhoz, hogy meg tudják osztani a történetüket. Erre a kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatra épült az a barátság, ami a mai napig is tart az «Elmeséletlen történetek» szerzőinek többségével. Van, akit kicsit anyámnak érzek; van, aki irántam táplál effajta érzéseket; és van, akivel «a holokauszt gyerekeként», mint sorstársammal tudok azonosulni. Néhány nem zsidó barátunk is úgy érezte, el akarja mondani a zsidósághoz és zsidókhoz kötődő, személyes élményeit. 
  
Négy éven át, 2002–05. között hallgattuk a történeteket. A felolvasások közönsége folyamatosan nőtt, nem annyira a meghívók hatására, mint a szájhagyomány révén.

Az írások többsége a holokauszttal foglalkozik, ám a szerzők között a fiatalabbak, a második, sőt harmadik korosztály tagjai is képviseltetik magukat. Mesélőink között van író, hivatásos írástudó és «civil» – az utóbbiak jóval többen. Nem művészi szövegként kell e kötet írásait olvasnunk, hanem mint elmesélésre méltó életek, sorsok dokumentumait.

A felolvasott írásokat lefordíttattuk angolra, mindkét nyelven felkerültek az internetre. Külföldről is érkezett pár történet: Németországból, Ausztráliából, Angliából, az Egyesült Államokból és Izraelből. 

A történeteket témák szerint rendeztem sorba, ez valamiféle kronologikus sorrend is. A mesefolyam a «boldog békeidőkben» kezdődik, a fenyegetettséggel, az üldöztetéssel, a holokauszt időszakával folytatódik. A gettó-, tábori és bujkálástörténeteket a visszatérés – nem sokkal derűsebb – élményei követik…”