A sebesség lelkülete – művészszemmel

Nem szeretem, ha magyar kiállításokat idehaza idegen névvel reklámoznak. Bár a művésznek joga van bármilyen címet adni műveinek és kiállításának is, rossz érzésem támad, hogy mitől találta valaki jobbnak az idegen nyelv kifejező erejét, mint a mienkét. Különösen, ha még félreértésekre is utalhat, jelen esetben pl. a speed egy kedvelt „gyorsító” kábítószerfajta, aminek ugyancsak lehetne „szelleme”. Nyilvánvaló persze, hogy egy belvárosi galéria nem a drogosok, inkább a külföldi turisták felé kacsingat ilyenkor, ennek ellenére nem hagyhattam szó nélkül.

A technikai sportok és járművek már a maguk hőskorában megindultak közönséghódító útjukon, és a 20. századi képzőművészet avantgárd útkereséseiben, pl. a futurista festők és szobrászok munkáiban elég korán megjelentek a kiállítótermekben is, mint a dinamizmus hordozói, vagy a mozgás fázisainak ábrázolói a kerékpártól a mozdonyokig.

Mező János, a Motor Revü főszerkesztője is azt emelte ki megnyitójában, hogy hiány megszüntető az ilyen kiállítás, mert ennek ellenére sem jellemző – talán csak a fotóművészetben – a technikának ez az ábrázolt jelenléte a művészeti életben. A kiállítás tárgya jelen esetben olyasmi – az autók, motorok, a sebesség szeretete –, amihez csak szenvedéllyel lehet közeledni. A motoros ember szereti mindenütt a szenvedélye tárgyát maga körül tudni, otthon, a ruháin, ez a két művész pedig ehhez segíti hozzá a sebességkedvelő nézőt, hogy akár haza is vihessük ezeket az érzelmekre ható, szenvedélyünk tárgyát ábrázoló műalkotásokat.

Érdekes, hogy mindkét alkotót inkább a régebbi korok versenyei, modelljei fogták meg, mondjuk úgy: az 1910–50-es évekből.  

Ifj. Gulyás Gyula képzőművész szüleitől örökölte tehetségét, amit hivatásként, mint faszobrász-restaurátor kamatoztat, és amit szabad idejében önálló alkotóként autó-motor kisplasztikákba álmodik. Ezek a fém- és famodellek egyszerűen gyönyörűek. Nem tudnám megmondani, hogy melyik dizájn az ő találmánya és melyik egy-egy régi autó, motor valamely egykoron létezettnek az újjáfogalmazása, de ezek az áramvonalak simogatás közben formálódtak ki keze alatt. Van, amikor csak a gépet látjuk, máskor pilótája is megjelenik, eggyé olvadva gépével.

Előfordul, hogy áll a jármű, de leginkább vad rohanatban száguld. A részletek elmosódnak, és a sima felület fölött száguldó levegő szinte látszik, akár egy aerodinamikai kísérlet közben. A motorosok bedőlnek a kanyarban, szinte az egész tömbjük mobilizálódik. Sőt az egyik szobron egy ellensúly-golyóval valóban ki is mozdítható a motoros jobbra és balra. A dübörgő motorok zaját már csak belülről halljuk, de a száguldás élménye már adott.

Mike Tamás a Pécsi Művészeti Gimnázium és az Iparművészeti Főiskola fotó-tipográfia szakának elvégzése után fogott ecsetet, hogy a maga, vagy mások készítette felvételek nyomán hiperrealista, vagy mondjuk úgy: fotórealista képekkel teremtse meg a száguldás illúzióját. A fotóillúziót erősíti, hogy képei nem színesek, inkább a régi fényképek szürke és szépia árnyalatait viselik magukon, akár egy motoros dől be a kanyarba, akár egy sisakkal, védőmaszkkal eltakart versenyzőportrét látunk. A pontosan kidolgozott részletek és az elmosódó, elsuhanó inkább csak érzékelhető, semmint felfogható foltok is a száguldás kifejezői. Festőnk a motor alkatrészeiben és megörökítendő témát lát, az egyik képen a karburátor rögzítőcsavarján még a csavarhúzó csorbító nyomát is látni, a másikon meg egy gyújtógyertya válik kiemelt központi témává. Mindez festékszóróval megalkotva.

A kockás zászló lendül, a motorok dübörögnek, a motor- és autóversenyek kedvelői pedig egy nagyon harmonikus tematikájú, igazi élményt nyújtó kiállításon élvezhetik a művészi tehetség produktumait. A G13 Galéria ismét jó rendezőnek bizonyult.