Bálnák végveszélyben – cetek pusztultak el Új-Zéland partjainál

A szerencsétlenség az ország legdélebbi vidékén, egy elhagyatott partszakaszon történt, az állatokat vasárnap fedezte föl egy kiránduló. Azonnal riadóztatta az állatmentőket, de az orvosok már nem sokat tudtak segíteni: kilenc cet már elpusztult, a további 19-cel pedig injekció végzett. Egy tanácstalan mentő arról számolt be, hogy munkájukat elsősorban az időjárási körülmények akadályozták. „Amikor megérkeztünk, némelyikük még egészen jó állapotban volt – közölte Brent Bevan a „Southland Times” című új-zélandi lappal. – Mégsem tehettünk semmit, mert a heves szél túlságosan felkorbácsolta a tengert ahhoz, hogy bármivel is eredményesen megpróbálkozzunk. Ha csak egyetlen esélyünk lett volna is, hogy megmentsük az állatokat, megtettük volna.”

Ausztrália és Új-Zéland partjainál egyre gyakoribb a cetfajok tömeges „öngyilkossága”. A partra sodródás okaira mind ez ideig nem született tudományos magyarázat mivel ezek az állatszerencsétlenségek többnyire a sekélyes partoknál következnek be, jóllehet, a bálnák és a delfinek természetes életközegükben, a mélyvizekben érzik jól magukat. Hasonlóképp megfejtésre vár a bálnák éneke amire már annyi tudós és kutatóintézet tett kísérleteket.

A cetekre – bálnákra és a különféle delfinfajokra – különösen korunkban leselkedik megannyi veszély. A bálnát már évszázadok óta vadásszák és ölik. Régebben a zsírjuk miatt, amiből vastag olaj készül. Mintegy százötven esztendővel ezelőttig még csak a kisebb példányokat ejtették el, mivel a bálnavadászoknak sem voltak nagyobb hajóik, és a fegyvereik is túl kezdetlegesnek bizonyultak. Azóta azonban föltalálták a szigonyágyút, amivel az állatok leölése „gazdaságosabbá” vált. Ennek pedig az lett a következménye, hogy hamarosan egyre több cetfajt fenyeget a kihalás, a természeti katasztrófák, a tömeges „öngyilkosságok” és vadászatuk következtében a veszélyeztetett állatok listáját gyarapítják.A Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (IWC) 1986-ban világméretű tilalmat rendelt el a kereskedelmi célú bálnavadászatra. Egyes országok azonban folytatják a cetfogást, Japán és Norvégia évente bálnák százait pusztítja el, a környezetvédők heves – olykor militáns – tiltakozása és a nemzetközi fölháborodás dacára.

A halászattal és a bálnavadászattal kapcsolatban kevesen tudják, hogy Magyarország 2004 óta tagja az IWC-nek, elsősorban természetesen diplomáciai okokból: így kívánjuk egyre több nemzetközi fórumon hallatni a szavunkat, egyszersmind kihasználni a lobbycsoportok adta érdekérvényesítési lehetőséget. Ráadásul – ha jogilag nézzük – más szempontból sem hiábavaló, ugyanis egy 83 éve aláírt nemzetközi szerződés értelmében bármely magyar állampolgár ingyen halászhat, vadászhat, vagy ha kedve úgy tartja, kiköthet, hírközlési állomásokat telepíthet a Norvégiához tartozó Spitzbergákon.

Ez a kissé feledésbe merült – a szigetcsoport külföldön használatos neve után „svalbardi” – egyezmény 1920. február 9-én kelt, amihez Magyarország 1927-ben csatlakozott, így nyerve jogot állampolgárai számára a messzi északon elszórt mintegy ezer szigeten és a környező vizeken arra, hogy „a szigeteket hajózási, halászati és bányászati célból használják, ott hírközlési állomásokat hozzanak létre”. A bányászati jogot nemrégiben Norvégia kivásárolta, egyedül a Szovjetunió örökébe lépett Oroszország a kivétel, viszont az összes szerződő ország jogai az ingatlanszerzésre is kiterjednek.

Az a furcsa helyzet állt tehát elő, hogy miközben a halászatban világelső Norvégia elsősorban ezen jogainak védelmében népszavazáson mondott nemet kétszer is (1972-ben és 1994-ben) az európai integrációra, felségvizein olyan uniós tagországok – hazánk mellett Dánia, Francia-, Svédország vagy Nagy-Britannia – folytathatnának bálnavadászatot, amelyek egyébként egy másik egyezmény következtében ellene vannak az irtóhadjáratnak.