Utak a semmibe, 2. – A közel és a távol a magyar–román–szerb hármashatáron
Dumbraviţa, azaz Újszentes. A névadás viszonylag újkeletű, eredetileg mondták románul: Uisentes. (Ahogy az eredetileg New Amsterdam-nak hívott New York a németalföldi városról kapta a nevét, Újszentes keresztelője is hasonlóképpen történt: a települést az alföldi Szentesről érkezett református magyarok alapították 1891-ben a Vadászerdőnek nevezett helyen.)
Az 1992. évi népszámláláskor a 2400 lakosból még 1285 vallotta magát magyarnak és 1049 románnak, mára már utóbbiak vannak többségben: 2002-ben a 2672 lélekből már 1042 volt a magyarok és 1565 a románok száma. A magyar polgármestert mégis szeretik annyira, hogy legutóbb is újraválasztották.
Rend, rendetlenség
Kolléganőmet a polgármester végigkíséri a hivatal minden helyiségén, majd megmutatja neki az iskola mindkét épületét, benne a magyar osztályteremmel (mindössze négy tanulóasztallal és székkel, a számuk pedig folyamatosan csökken, mert a továbbtanulás reményében a magyar gyerekeket is inkább íratják román iskolába), majd az óvodát is.
A falu első embere büszke az erőfeszítéseikre. Ezalatt a településsel ismerkedve magam is megállapítom: a büszkeség jogos, bár – miként később megtapasztalom – még lesz mit javítani a külcsínen, az emberek hozzáállásán is. Érkeztünkkor keresztülhajtottunk ugyan Újszentesen, úgy kellett a szűk úton, a kétirányú kamionforgalom kellős közepén visszafordulnunk, másodszorra azonban némi kérdezősködés után már könnyen megtaláltuk a polgármesteri hivatalt – a főúton.
Tökéletesen rendben tartott, nemrégiben emelt épület, akárcsak a mellette működő iskola, mégis megannyi apróság ront az összképen. Az út szélén ágaskodó oszlopokról a különféle vezetékek kusza összevisszaságban éktelenkednek az eresz alatt, s az ablakoknál fúrt lyukakon át tűnnek el a modern szalagfüggönyökkel árnyékolt szobák mélyén. Hasonlóan látványos megoldás a leszakadt légvezeték kitámasztása egy meghajlott fenyőléccel, a végén rozsdás szögekkel rákalapálva a szépen ápolt fasor egyik példányára. A sarkon két nyilvános telefonfülke ácsorog, két korszerű üvegdoboz; odabenn ujjnyi vastagon áll a por – máig nincsenek bekötve a hálózatba.
A hivatal és az iskola ormán kétnyelvű – román és magyar – föliratok; az épületek előtt gondosan ápolt park dísznövényekkel, valamint két mellszoborral: Petőfi Sándoréval és Mihail Eminescuéval. A két posztamens között simára csiszolt márványkő: a rajta lévő szöveg ugyancsak két nyelven azt magyarázza el, kiket is tisztelhetünk a két költőben. A poéták nevénél és méltatásánál csupán egyvalami szembeötlőbb: az emlékmű szponzorának a logója. A háttérben négy árbocrúd, de csak három foglalt: a NATO, Románia és az Európai Unió lobogója leng rajta, így, ebben a sorrendben; vajon az üresen maradt a magyar trikolóré volna?
Földgáz, villanyrendőr
Sétálok a környező utcákban – Újszentes tulajdonképpen szalagfalu, s most kezd csupán terjeszkedni a szántóföldek felé –, kerülgetem a földkotrókat, a munkagépeket: látszik a nagy igyekezet, árkot ásnak, vezetékeket fektetnek, talajt rendeznek, készülődnek a földutak rendbetételére. A süketen ácsorgó telefonfülkékkel szemközt újabb, ezúttal szerény, de megint csak kétnyelvű táblácska hirdeti, hogy a településen 2001-ben „gyulladt ki a földgáz”, azaz a korszerű életmód újabb áldása érkezett el Újszentesre.
Megvárom a villanyrendőr szabad jelzését, és átkelek a zebrán: a túlsó vége árokba, magyarán gyakorlatilag a semmibe vezet. Igaz, gyalogosforgalom is alig van: egy férfi, amikor már ötödször jön velem szembe, köszön, elvégre ismerős vagyok neki valahonnan. Járda híján a meglehetősen erős átmenő teherforgalom veszedelmei közepette kényszerülök a példásan rendben tartott parkba, hogy megszemléljem
a Petőfi–Eminescu-mellszobrokkal szemben látható emlékművet: 1849. augusztus 9-én itt találkozott a két magyar érzelmű lengyel tábornok, Dembinszky Henrik és Bem József serege; a Petőfi-domborművel ékesített kőtábla ezt az eseményt idézi föl. Itt áll a három közül a legrégebbi imahely: a református templom (emlékszünk: még százhúsz esztendeje sincs, hogy Újszentest reformátusok alapították); hátul az ortodox egyház hatalmas helyi otthona – ami csöppet sem emlékeztet az óhitű keresztények hagyományos kupolás épületeire, talán csak az apszisa igen –, hatszögletű tornya derekánál a román nemzeti lobogóval; oldalt pedig szerényen húzódik meg a katolikusok szintúgy modern csarnoka.
Mindez a vallási szentháromság igencsak méltó környezetben. A park irigyelni valóan rendezett állapotban: a fű – december eleje van – frissen nyírva, a játszótér színesre mázolt padjain, mászókáin kopásnak semmi nyoma; a kandeláberek mindegyikében energiatakarékos izzó, és csak egyetlen bura hiányzik. Újszentesen, de mondhatni, az általunk most meglátott Bánátban mindenütt ismeretlen a mindent elcsúfító, éktelen graffiti. Egyedül Temesvárott, egy iskolaudvar elhagyott falán találkoztam némely kezdő próbálkozással. (Folytatjuk.)
