Az újságíró archívumából: Épületek és közösségek (2.)

Lapunk tegnapi számában jeleztük, hogy Róna Katalin interjúját – tekintettel a beszélgetés terjedelmére – eredetileg a Műemlékvédelem című folyóirat LVII. évfolyamának 2. számában, 2013-ban jelent meg – az Infovilág két „fejezetben” közli. Alábbiakban olvashatják a nem csupán a műemlékes és építész szakma számára érdekes írást. (Nyitó képeinken a  kismarosi Ciszterci Nővérek Boldogasszony Monostorának temploma.)

2. Felelősen igent és nemet mondani

– Térjünk vissza akkori munkájára, feladataira!

– Ez a felügyeleti osztályvezető-helyettesség volt az, ahol jól éreztem magam, és azt gondolom, kicsit beképzelten, hogy jól is működött, de elkövetkezett 1987, amikor felsővezető lettem, Mendele Ferenc és Román András a főmérnök megüresedett posztjára javasolt. Elég megrázó volt, mert sosem gondoltam, és ezt őszintén mondom, hogy nekem vezetővé kell válnom. Mint jelölttel az ÉVM-ben (Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium – a szerk.) érdekes beszélgetés zajlott. Az anekdotikus részét mondom. Akkoriban a főmérnök kiválasztásában a minisztérium pártbizottságának még komoly szerepe volt. Én sose titkoltam, nemcsak katolikus vagyok, de gyakorlom is a vallásom, és az sem volt titok, nem vagyok és nem is szeretnék párttag lenni. A beszélgetésen túl sok szakmai kérdeznivaló nem volt, de mielőtt még bármi szóba jöhetett volna, valaki megszólalt: azt tudjuk, hogy Fejérdy elvtárs (!) nem párttag, de ez nem baj, mert attól még elkötelezettje a műemlékügynek és együttműködik a célok érdekében. Hogy kivel, vagy mivel az nem volt olyan fontos… így indult ez a történet. Ettől kezdve lettem ilyen, olyan, amolyan vezetője az intézménynek. Nem tudom, mi lett volna, ha másként alakul. Mindenesetre azt gondolom, hogy – persze ezt másnak kell megítélni –, hogy a különböző pozíciókat sosem önmagukért vállaltam, hanem mindig meggyőződésből, hogy tudok tenni valamit „generalistaként” a műemlékvédelem egészét tekintve.

– Bizonyára akadtak érdekes pillanatok, emlékezetes történetek…

– Kezdő főmérnökként sok mindent nem láttam át rögtön. Az első közt volt a tihanyi apátsági templom Bramac-cseréppel lefedésének az ügye. A gyár fölajánlotta, hogy referenciaként adja a cserepeket, grátisz. Műemlékvédelmi szempontból azt mondtuk, az amúgy valóban kiváló minőségű, betonanyagú Bramac-cserép nem illik oda, kicsit patinázott, piros hódfarkú cseréppel kellene fedni. Ebből nagy botrány lett, televíziós műsorban mondtak el mindenféle „főgonosznak”, aki nem támogatja ezt a nagyszerű ajánlatot. Az egyháziakkal – a munkáért akkor felelős Mail József esperes úrral az élen – viszont hamar kialakult a mindenki számára jó megoldás, és a mai napig is a hódfarkú cserepek vannak a templomon. A történet csak azért érdekes, mert mutatja, mennyire nem gondoltam akkor arra, hogy vezetői pozícióban nemcsak az az érdekes, ki milyen döntést hoz, hanem az is, hogy hogyan kommunikálja azt.

Azóta is hiszek abban, hogy nemcsak nemet kell tudni mondani, hanem igent is, tehát a mi feladatunk nemcsak az értékek megóvása, hanem az is, hogy ha nemet mondunk az örökségi érték védelmében valamire, akkor azt is meg kell tudnunk mondani, ha nem úgy, akkor hogyan, tehát mi a megoldás. Ebben a gondolkodásban gyakorta egyedül éreztem magam. De sokszor konkrét megoldásokban is kisebbségben voltam akár még aktív hivatali elnök koromban is. Egy történetet mesélnék el erről, talán 1993-ban Sárospatakon volt az a nagyhírű tervtanács, amelynek során sikerült eldönteni, hogy kiemeljük a reneszánsz ablakkeretköveket, és a kőszobrász kollégák másolattal pótolják azokat. Ugyanezen a tervtanácson felvetődött a Vöröstorony kérdése is. Ami tudjuk, azért „vörös”, mert téglaporos vakolat védte rajta a felületeket. A tervtanács úgy határozott, ne legyen visszavakolva téglaporos vékony vakolattal. Én a kisebbségbe tartoztam, a visszavakolásra szavaztam… Azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy az elnökpozíciómat, de bármely vezetői posztomat sem gondoltam olyan különlegesnek, hogy hatalmi szóval döntsek el szakmai kérdést.

– És nyilván volt másfajta eset is, amikor nem volt egyetértés…

– Volt. Én a mai napig úgy gondolom, a budai, Csónak utcai Lónyay-villa visszaépítésének Kerényi József-féle terve bizony jó terv volt. Annakidején elnökként másodfokon hozzá is járultam a megvalósításához. Megnéztem a helyszínt mindenhonnan, alaposan, átmentem Pestre, onnan is, a hidakról is. Nemcsak, hogy nem találtam zavarónak, de kis túlzással még egyfajta hiánypótló elemnek is el tudtam fogadni. Sőt azt gondolom, még arra is emlékeztet, amit Prágában, a Hradzsinba tartva, fölfelé menet érez az ember: mielőtt megérkezik, egy épület pontszerű elemként megjelenik, s miután túlmegyünk rajta, visszatekintünk a kilátásra még egyszer, és úgy érkezünk meg a Várba. Mintha dramaturgiai szerepe lenne tehát a Lónyay-villának, amely újra ott állva a helyén, az egykori Ezüst-bástya hangsúlyára is emlékeztet. Hiszem, nem volt rossz döntés, bár utóbb a kerületi szabályozás határozottan az eredeti tökéletes másolata szerinti visszaépítése mellett szólt, pedig a Kerényi-terv ennél sokkal izgalmasabb volt, kortárs építészeti hanggal, tiszteletben tartva Ybl Miklós munkáját, Ybl-parafrázist tervezett. Sajnos, az épület máig befejezetlenül áll.

Hol éreztem magam még a kisebbséghez tartozónak? Folytatva ezt a furcsa „leltárt”, talán sok, főleg művészettörténész kolléga meg fog botránkozni, de én azok közé tartozom, akik szeretik a visegrádi palota északi zárt udvarának rekonstruktív kiépítését, bár bizonyára vannak részletek, amelyeken el lehet gondolkodni, talán még vitatkozni is. Mint kezdő terv-koordinátor Pest megyében és Győr-Sopron megyében működtem, tehát elég régóta követem a visegrádi munkákat. Úgy gondolom, hogy ami ott megvalósult, az a maga létező valóságában hiteles. Ezt a megelőző kutatás és az építészeti kialakítás számomra igazolja. Az jelentheti az egyik nehézséget, hogy a viszonylag magasan álló maradványokat eltakarják az új felületek, de az eredetiek ott vannak „benne”. Ezt megfelelő dokumentálással és ismertté tétellel lehet igazolni. Ami viszont valóságos probléma, hogy ami eddig elkészült, az befejezetlen és emiatt tényleg nem mondható tökéletesnek. Tehát az igazi nagy kérdés az, hogy hogy lehet egy ilyen rekonstrukciót befejezni, mégpedig úgy, hogy a hitelesség a továbbiakban is meg tudjon maradni. De ez nem az az eset, amikor valami olyasmi valósult meg, amiről nemcsak azt nem tudjuk, milyen volt, de még azt sem, milyen lehetett – és mégis „kinő” a földből, műemléki elismertséget elváró, valójában kortárs alkotásként

– És máris itt vagyunk egy komoly kérdésnél, hogy állunk a műemlék helyreállításokkal kapcsolatos elvek és teóriák területén.

– Azt gondolom, nagyon érdekes korszakot élünk, és szokásos optimizmusommal megkockáztatom, hogy talán kezd kibontakozni az újabb szintézis. A kortárs építészeti megközelítések nagy hatással vannak a helyreállításokra, ez jogos és logikus is – amúgy ez mindig is így volt, ahogyan azt Román András példákkal is illusztrálva bizonyította a ma már az ő nevét viselő, legendás Egri Nyári Egyetem egyik emlékezetes előadásában. A rendelkezésre álló eszközök valóban lehetővé teszik, hogy ha akarjuk, szinte mindent megtudhatunk az adott épületről, romról, sokkal többet, mint eddig valaha. Segítségünkre lehet az információs technológia, minden korábbinál jobban elképzelhetővé, elvileg rekonstruálhatóvá válik sok minden. A nagy kihívás éppen az, hogy ettől még nem kell mindent megépíteni. Azt tartom jó helyreállításnak, ha a fontos tehát elengedhetetlenül szükséges kiegészítő elemek magamutogatása háttérbe szorul a műemlék egésze, egysége mögött. Az egységes mű kerülhet helyzetbe, anélkül, hogy a lényeges részletek fennmaradását bármi is veszélyeztetné. Jó irány az egységes, harmonikus megjelenés, és igencsak fontos a történeti terek egykori kialakításának, kapcsolataiknak, hierarchiájának átélhetősége. 

– Az irathalmok tetején csendben várja sorsát egy makett, korábban az asztalon állt. A Szent György tér terve, Fejérdy Tamás alkotása. Nem bánta meg, hogy elfordult a tervezéstől, és pályáját visszavonhatatlanul a műemlékvédelem hivatali munkájának szentelte?

– Az volt az ambícióm, hogy előbb-utóbb műemléki helyreállításokat tervezek. De az embernek előbb-utóbb számolni kell azzal, hogy mi az, amit igazán jól tud csinálni. És én úgy gondoltam, a „szolgáltatásban”, az átfogó munkában jobb vagyok, többet tudok használni a műemlékügynek. Amikor ezt a döntést meghoztam, talán 1978-ban, akkor azért hosszabb vívódás előzte meg. De ha egyszer döntöttem, akkor ezt komolyan vettem. És semmiféle frusztráltságot nem érzek, vagy szomorúságot, hogy nem azt az utat választottam.

Az Újlaki Sarlós Boldogasszony templom oltára és ambója

– Azért nem adtam fel teljesen, a nyolcvanas években a kismarosi Ciszterci Nővérek Boldogasszony Monostorának egyes épületeit terveztem (a templomot Bíró Györgyné Katival). Mostanában igazán az ötlet, a részletek megoldása és a különféle belső építészeti elemek tervezése érdekel. Liturgikus téré, a legfrissebb a Budapest- Újlaki Sarlós Boldogasszony templom oltára és ambója (az elrendezést Lasetzky Frigyessel közösen alakítottuk ki). És valóban, amikor néhány éve rész vettem a budai Dísz tér és a Szent György tér úgynevezett ötletpályázati kiírásában, izgatott a kihívás, és szigorúan csak magamnak elkészítettem azt a tervet, aminek a makettje itt van. Egyébként nagyon érdekes, hogy mindig kihívást jelentenek a tervbírálatok, a tervek értékelése, a hallgatók munkáinak értékelése. Talán nagyképűen hangzik, de kialakult bennem egy biztos érzék, felismerem, mi jó és mi nem. E szerint biztosan jó valami, ha elkezdek irigykedni, hogy nem én csináltam. Ez biztos mérce. Persze félretéve a tréfát, tudni kell, hogy a bírálatra rendelkezésre álló idő mindig sokkal rövidebb, mint a tervezési szakasz. A bíráló sosem élheti végig az alkotási folyamatot. A munka, a minőség megítéléséhez viszont fontos az alázat, ami önbizalommal párosul és persze a tapasztalat. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy bár azt hiszem, komoly tévedésem, vagy hibám kevés volt (biztosan sokan másképp látják), de kivétel nélkül olyankor sikerült belefutnom valamibe, amikor nem volt alkalmam a helyszínre eljutni, csak a dokumentációt ismeretem. Ez a tapasztalat akár üzenet is lehet műemlékkel foglalkozóknak: döntést a helyszín, az épület ismerete nélkül soha, a legkisebb dologban sem szabad hozni. És persze fontos az is, hogy az ember ne csak magában bízzon, ugyanis a műemlékvédelem általában és a műemlék-helyreállítás konkrétan mindig csapatmunka. Tehát nem tudok elképzelni olyan univerzális zsenit, aki mindent maga meg tudna oldani. Természetesen van karmester és beképzelten, mint építész azt mondom, a karmester az építész műemlék restaurálások esetében is. De hozzáteszem, egyetlen karmester sem létezik zenekar nélkül.

– Közhely talán, de annál többször elhangzik, ha becsukódik egy kapu, kinyílik helyette egy másik, a tervezés helyett jött valami más, a nemzetközi kitekintés.

Párizs, Unesco, 2003: Sarah Titchen, Minja Yang, Petger Scott és Fejérdy Tamás.

– A kötődés a francia nyelv volt. Bár nem otthon tanultam, de otthonról hoztam, hiszen édesanyám magyar–francia szakos tanár volt. Szakmai pályafutásom első éveiben nem volt alkalmam arra, hogy használjam, de aztán Román András mellett erre is sor került, hiszen osztályához tartoztak a nemzetközi kapcsolatok is, személyéhez kötődött az ICOMOS is. A tűzkeresztség egy bulgáriai utazás volt, ahová Pintér Attila festő-restaurátorművésszel utaztam. Ott rögtön kiderült, hogy a műemlék és az emlékmű fogalma arrafelé össze van keveredve, úgyhogy megnéztük az összes hősi emlékművet, de azért sikerült elérni, hogy olyan fantasztikus – azóta már világörökségként is tisztelt – műemlékeket is lássunk, mint a bojanai templom, a kazanlaki thrák sírkamra. Az igazi nagy áttörést azonban az 1978-i UNESCO – ICOMOS stage-on való részvétel jelentette számomra. A Helsinki Egyezmény megkötése után, a kelet–nyugat közeledése jegyében fiatal szakemberek számára nemzetközi továbbképzést szerveztek a történeti városnegyedek rehabilitációjáról Párizsban. A világ nyílt meg előttem, ott hallottam először arról a szemléletről, amely társadalmi vonatkozásaival együtt vizsgálta az épületeket. Akkor találkoztam azzal az érzékenységgel, amely azt sugallta, hogy az épületek fontosak, de a velük együtt létező közösségek talán még fontosabbak. Fantasztikus élmény volt az a párizsi hét, a reggeltől estig tartó előadások előtt és után, hajnalban és éjszaka ismerkedtem a várossal. Harmincegy éves voltam, először jártam Nyugaton. És még hátravolt a négyhetes tanulmányút Olaszországban! Az ICOMOS szervezte a programot, a találkozásokat olasz szakemberekkel Észak-Itáliától Szicíliáig. Olyan ismeretségekre, szakmai kapcsolatokra tettem szert, amelyek máig elkísérnek. Bepillanthattam érdekes programokba, akkor folyt Bolognában a Cervellati főépítész vezette városrehabilitáció, amelyhez forrásokat a szociális lakásépítésre elkülönített költségvetési keretből szereztek. Tanulságos volt és riasztó. Nagyon alapos felmérést végeztek, tipologizálták az adott városrész minden elemét, tetőt, ajtót, ablakot, kéményt, majd gyakorlatilag lebontották az épületeket, és újjáépítették tipológiai alapon. Ugyanúgy tanulságos volt, ahogy Párizsban a Marais-negyeddel kapcsolatban is meg kellett értenem, a rehabilitáció akkor lehet igazán sikeres, ha két nagyon fontos szempont érvényesül. Egyfelől lehetőség szerint ott tartani a lakosságot, különben a későbbi műszóval élve elkerülhetetlen a dzsentrifikáció. (Később pontosan ez következett be Sopronban, nagyon jól lehetett látni, ahogy kicserélődött a lakosság, és az újak bizony nem ritkán eléggé gyökértelenek lettek.) Másfelől a rehabilitációnál egyben kell kezelni minden összefüggő, logikusan együtt létező egységet, területet. Házanként rehabilitálni nem lehet.

– Nálunk is ezt kellett volna, miért nem ment?

– Próbálkozások voltak, Sopron és Győr Európa-díjat is kapott, az Egerben folyó munka is nagyon érdekes és tanulságos eredményeket hozott, de valahogy mégis ezek nálunk „műviek” maradtak. És alapvetően hiányzott a finanszírozás megoldása. Franciaországban a védett területek, a „secteur savegardés” esetében kiszámítható anyagi forrás is járult és ma is járul az értékvédelemhez, továbbá a megfelelő szervezési megoldást is megkeresik: a már említett Marais-negyed esetében (és nyilván nemcsak ott) például vegyes finanszírozású társaságot hoztak létre erre, együtt a tulajdonos, az önkormányzat, a fejlesztő, a bank, az állam.

– Nem ezt kell volna Budapesten?

– Még mindig lehetne… Valójában a SEM IX., hadd fogalmazzak leegyszerűsítve: Aczél Gábor városfejlesztő cége és munkája ilyen volt, de talán a Középső-Ferencváros rehabilitációja kicsit több átépítéssel járt, mint amit én megismertem Párizsban. Igaz, más adottságú területekről beszélünk.

A felvétel 2004-ben készült Párizsban, az ICOMOS világörökségi GAP-jelentésének az előkészítésekor.

A képen: Giora Solar, Michal Petzel, Fejérdy Tamás és Susan Denyers.

– Úgy érzem, ez a párizsi és itáliai tapasztalat egyszer és mindenkorra meghatározó volt. 

– Óriási szemléletformáló hatása volt, ahogy meghatározó lett az is, hogy egyre többet vettem részt az ICOMOS munkájában, később a világörökségi missziókban, s nem utolsósorban a kezdetben európai, majd egyre inkább egész világot átívelő Történeti Városok Nemzetközi Bizottságában, amelyet az ICOMOS egyik nemzetközi tudományos szakbizottságaként Román András hozott létre, éppen 30 éve, 1983-ban.

– Ez a bizottság fogalmazta meg a történeti városok védelmének 1987-ben elfogadott nemzetközi chartáját, amit manapság Washingtoni Chartaként szoktak emlegetni. Erről azért fontos beszélni, mert úgy gondolom, a kitekintés a világra, az a lehetőség, hogy megismerkedhettem más országok gyakorlataival, az a tapasztalat, amit ily módon megszereztem, hosszútávon hol csak látensen, hol közvetlen hivatkozással visszahatott az itthoni munkára, fel tudtam használni, át tudtam adni, a napi munkában, az oktatásban, a jogszabályalkotásban.

– Ha itthon világörökségről beszélünk, az összekapcsolódik a nevével, s tán nem is csak azért, mert egy éven keresztül a világörökség bizottság soros elnöki tisztét is betöltötte.

– A világörökségi munkába az ICOMOS-ban végzett hazai és nemzetközi munkám nyomán kerültem, s úgy gondolom, ebben a szervezetben lehetett leginkább képviselni a magyar érdekeket, fontos volt, hogy a nemzetközi tanácskozásokon az értékvédelmet képviselő hazai szempontoknak és érvrendszereknek adjak hangot, különösen a turisztikai vonzerő kibontakoztatását egyre erősebben hangsúlyozó trendek idején. Hozzáteszem, a turisztikai vonzerő kiemelése nem baj, sőt hasznos, csak sohasem szabad szembeállítani a megőrzés, a konzerválás elsődlegességével, kiemelkedő szempontjaival. Talán nem hangzik túlságos önteltségnek, de azt hiszem, abban, hogy Magyarország az elismert részes államok közé tartozik, nekem is fontos szerepem van. Hiszen a nemzetközi terepen a személyes szakmai kapcsolatok rengeteget számítanak, fontos, hogy legyen egy olyan arc, akit ismernek és el is fogadnak a partnerek. Meg kellett tanulni, hogy hogy lehetett például zsűritagként az Europa Nostra odaítélésekor egy-egy kiegészítő információval, jó érveléssel úgy képviselni a magyar érdekeket, hogy azért ne legyen elvtelen. Világörökség missziók esetében sem volt mindegy, hogy azokkal, akik Budapestre vagy Tokajba jöttek, ismerős kollégaként tudtam beszélni, úgy, hogy jól értettük egymást. Úgy gondolom, a nemzetközi együttműködés nem valamiféle öncélú luxus. A jelenlét a nemzetközi vérkeringésben azt jelenti, a szakma aktuális kérdéseit megismerheti az ember még mielőtt a maguk szorító valóságában ránehezednének. Fel lehet rájuk készülni, a nemzetközi tapasztalatok másfajta, közelről nem észrevehető rálátást adnak a dolgokra, megteremtik az együttműködés lehetőségét.

– Világörökségi munkája során bizonyára voltak kiemelkedő jelentőségű pillanatok.

– Bizottsági elnökségem során változtattunk az elnöki munka menetét, annak biztosítására, hogy a mindenkori elnök részt vehessen az általa levezénylendő ülés munkájának az előkészítésében, illetve hogy ő maga is igazán felkészülten, a legfrissebb információkat is ismerve végezhesse a munkáját. Akkoriban nagy viták folytak arról, vajon kell-e egy érintett részes állam hozzájárulását kérni reaktív monitoring misszióhoz, vagy ahhoz, hogy valamely világörökségi helyszín a veszélyeztetett világörökségi helyszínek közé kerüljön, netán törölni lehessen a világörökségi listáról. A 2003-ban megtartott rendkívüli ülésen az első két kérdésre a válasz igen lett, tehát kell a hozzájárulás, sőt a missziót a részes államnak kell meghívnia. A harmadikra viszont „nem” a felelet, hiszen a törlés valójában tudomásul vételi aktus, amelyre akkor kerül sor, ha a kiemelkedő egyetemes érték visszafordíthatatlanul megsérült, vagy megsemmisült.

Látogatás a világörökségi felvételre jelölt szöuli városfalnál

– Vagy ha visszalépünk az időben, 1994-ben részt vehettem a hitelességről szóló narai tanácskozáson. Az akkor született Narai Dokumentum a nevének megfelelően csupán egy dokumentum – se nem egyezmény, se nem ajánlás, se nem charta – mégis meghatározó. Tudvalévő, az 1964-i Velencei Charta fontos szerepet szánt a hitelesség kérdésének, de nem adott rá definíciót. Nem fogalmazták meg, mert úgy gondolták, mindenki ugyanazt érti a szón.

– Azóta már tudjuk, nem így van, sok vita, nézeteltérés övezi a fogalmat, időről időre felvetődik kérdés, hogy mi is a „hitelesség” tartalma.

– Kitágult a világ, az európai szemlélet mellett megjelent az ázsiai, az afrikai, a dél-amerikai szemlélet. Ott volt a sokkhatás, amelyet az isei shinto-szentély sajátos „konzerválási gyakorlatának”, azaz húszévenkénti újjáépítésének a megismerése jelentett a „nyugati világ” műemlék-restaurátor szakemberei számára, így elodázhatatlanná vált a hitelesség kérdésének a felvetése. Narában az fogalmazódott meg, hogy a hitelesség, miközben valóban fontos „garanciális tényező” a kulturális örökségi elemek önmagukkal való azonosságát illetően, nem olyan tömbszerű fogalom, ami a világ minden kulturális értékére egyformán vonatkoztatható, s mindenhol ugyanazt jelenti. Abban az értelemben viszont általános érvényű, és ezért világörökségi helyszínekben „kötelező gyakorlat” a hitelesség meglétét bizonyítani, amennyiben a „valódi” illetve az esetleg „(meg)hamisított” örökség közötti különbségtétel eszközeként funkcionál. Ugyanakkor a Narai Dokumentum szerint tekintetbe kell venni a sokszínűségét, és a hozzá tartozó elvi és gyakorlati megfontolásokat, tehát kulturális régióként értelmezendő, minden régiónak kötelessége megfogalmazni a maga számára, mit is jelent a hitelesség.

– Megfogalmaztuk?

– Az európai régióban még mindig nagy szerepet játszik az anyagában való hitelesség elsődlegessége. Míg másutt inkább a szellemi tartalom, vagy éppen a folyamatok, az anyaghasználat, a technológia jelentik a hitelesség legfontosabb összetevőit.  Az európai műemlék helyreállításban is van változás, a kezdetek stílustiszta, közismert kifejezéssel purista helyreállításai után következett a korábbi hazai gyakorlatból jól ismert, elidegenítő, tudományosan távolságot tartó helyreállítások korszaka, majd az után egyfajta posztmodern megjelenítés, egyfajta új-romantikus hevülettel közelítve a témát. Ma, mint erről már beszéltünk, a szintézis felé haladunk, amikor az üzenet, az átélhetőség ugyanolyan fontos, mint az, hogy anyagában megőrizzünk valamit. De, ha az a kérdés, hogy megfogalmaztuk-e a mi saját kulturális régiónkban értelmezhető vagy érvényes hitelesség-definíciót, arra valójában nemleges a válasz. Persze vannak kísérletek, ilyen volt a „Krakkói Charta, 2000” is, de abban az értelemben, ahogy például Ausztráliában megszületett a Burra Charta gyakorlati példákkal, saját adottságaikra, elgondolásaikra, a nem anyagi dimenziókra értelmezve, a mi régiónkban nem fogalmaztuk meg a hitelesség lényegét.

– Részt vett világörökségi felvételek előkészítésében is?

– Több helyszínen is jártam ICOMOS-kiküldöttként a felvételt megelőző szakmai értékelést előkészítendő. Az egyik legizgalmasabb volt talán Kazany, ahol Rettegett Iván óta egyszerre létezik a tatár és orosz kettős identitás. Ott jártamkor szembesültem azzal, hogy a leendő világörökségi helyszín közepén óriási építkezés folyik, megszületőben van a Kul Sharif mecset, az évszázadokkal korábban lerombolt helyén egy mai, de a hagyományos iszlám építészet elemeit magában hordó archaizáló építmény… Mit mondjunk erre? Mit szólhat ehhez a világörökség? Ugyanakkor meg kellett érteni, és így is érveltem, ez ott, az adott környezetben egy olyan, a helyi közösség identitása szempontjából feltétlenül szükséges és elfogadandó elem, ami a helyszín értékeit nem fogja háttérbe szorítani, ezzel együtt kell felvenni. Így történt, az ICOMOS és a Világörökség Bizottság egyaránt elfogadta ezeket a szempontokat.

Mostar, az újjáépített Öreghíd

– Ha szabad még néhány, tulajdonképpen nem igazán publikus „műhelytitkok” jellegű történetet is megemlítenék. Tényleg nem a dicsekvés szándékával, hanem inkább arra szeretnék rámutatni, mennyire fontos, hogy mikor és miért áll ki az ember, ha éppen olyan helyzetben van, ahol van miért. Óriási vitát keltett, s jómagam ma is büszke vagyok rá, hogy végül világörökség lett az újjáépített mostari Öreghíd. Személy szerint ismertem, láttam a robbantás előtti történeti állapotában is, hisz’ medjugorjei zarándokútjaim során sokszor jártam arra, majd mentem át – szomorú szívvel – az ideiglenes hídon is.  Amikor Bosznia-Hercegovina világörökségi felvételre javasolta a már elkészült új-öreghidat, fölvetődött a kérdés az ICOMOS-ban, mit gondoljunk egy totális rekonstrukcióról, amely még az asszociatív érték kategóriában is nagy kihívás volt. Nehéz döntés volt, az inkább elutasító vagy szkeptikus véleményekkel szemben én teljes meggyőződéssel amellett érveltem, hogy nemcsak azért kellene felvenni, mert Sinan karcsú, kőből épített hídszerkezete a török birodalmi építészet kiemelkedő műszaki teljesítménye volt, hanem azért, mert szimbolikus tanulságot hordoz, mint Auschwitz–Birkenau, vagy Hiroshima. Csakhogy a pusztulás utáni újjáépítése során megvalósult összefogásnak van pozitív üzenete is, ami megfelel az UNESCO küldetésének és a világörökség üzenetének, s ez a béke és egymás kultúrájának az elismerése. Másrész valamennyire az újjáépített varsói óváros példája is említhető volt, hiszen az Öreghídnak a bosznia-hercegovinaiak identitásában játszott szerepe elvitathatatlan. Sikerült elfogadtatnom ezt a gondolkodást, amit aztán az ICOMOS ilyen értelmű előterjesztése nyomán a Világörökség Bizottság – bár meglehetősen fűtött vita után – a felvételről szóló döntésével szentesített. 

– És még egy harmadik eset, ez San Marino felvétele volt. Az ICOMOS arra hivatott testületének az ülésén részt vevő, valóban a szakma krémjéhez tartozó kollégák fanyalogtak, itt minden XIX-XX. századi átépítés. Mitől hiteles? Talán attól, hogy a kiemelkedő, egyetemes érték itt éppen a máig továbbélő itáliai városállam, amely a maga egyediségében páratlan, valóban kiemelkedő egyetemes érték… ha viszont élő, hogy képzeljük, hogy élni tud, ha nem változik… San Marino is világörökség lett.

Ahogy hallgatom érvelését, nem tudok másra gondolni, ez az az érzékenység, ami azon az évtizedekkel ezelőtti első külföldi úton, Párizsban megfogta, s amihez azóta hol sikerrel, hol kevesebb elfogadottsággal igyekezett tartani magát: az épületek fontosak, de a velük együtt létező közösségek talán még fontosabbak.