Az újságíró archívumából: Igazi hős volt-e a „sivatag oroszlánja”? – Örmény árnyak a homokbuckák felett
Az ember időnként félve kérdezi: a mai globális lehetőségek villámsebes internetes világában megengedhető és elfogadható-e, hogy még választott politikai vezetők is híjával legyenek kellő történelmi múltismeretnek, megfelelő tájékozottságnak, és emellett még erős szemléleti egyoldalúságban is szenvedjenek? (Jeles kollégánk írása elsőként itt jelent meg.) (A kép: cikkben szereplő Hedzsasz-vasút térképe.)
De talán már a kérdésfeltevés is hamis. Mert ezeken a „magas szinteken” erről elvben nem is lehetne szó. Hiszen minden kérdés megítélésére ott van a szakértők, tanácsadók széleskörűen képzett illetékes serege. Miért fordulhat elő mégis ilyesmi? Talán nem is ismerethiány a magyarázat, hanem valami egészen más. Mert hát kinek is használhatnak a „kellemetlen” történelmi részletek elkendőzésével, divatos szóval élve „kitakarásával”? Előbb-utóbb mindenre fény derül. Ha otthon nem, hát külföldön. Egy törökországi példát vizsgálva próbálunk most erre óvatosan válaszolni. Ám átütő sikert nem ígérünk… Svájci gyár szállította a Hedzsasz-vasút első mozdonyait. (A kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/ Hejaz_railway#/media/File:PalestineRailways-1946-ClassH-1.jpg)
Történetünk az Oszmán Birodalom balvégzetű első világháborús kalandjának utolsó éveire, az ifjútörök diktatúra végnapjaira nyúlik vissza. Képzeletben 1916 tavaszán szálljunk fel a birodalom építészeti büszkeségének számító stratégiai hedzsászi vasút egyik kocsijába. Ha nem pusztít a világégés, és nem robban ki közben az arab felkelés Saríf Huszajn bin Ali vezetésével, aki „Medina emírjeként” az arabok királyának kiáltotta ki magát, akkor a vasútvonal kiépült volna Mekkáig is, és a sivatagi vaspályán nyugodtan és kényelmesen végigpöföghettünk-zakatolhattunk volna a mesés Arábián keresztül. Úgy is, hogy egy kitérővel kicsit még meg is pihenünk Mekkában, a szent városban, majd valamiképpen folytatva kalandos utunkat, mégiscsak befutunk a végállomásra Medinában, a második szent városban. De Mekkában addigra már a lázadó Fejszál emír volt az úr, aki új hatalmát részben Lawrence ezredes erős fegyveres támogatásának köszönhette. A brit tisztet jól megismerhettük A bölcsesség hét pillére című saját munkájából és az 1962-ben készült Arábiai Lawrence című izgalmas kalandfilmből Peter O’Toole lenyűgöző és felejthetetlen alakításában.
(A kép forrása: http://www.msd.org.tr/icerik/32/fahrettin-pasa.html)
Ám Medina a konstantinápolyi birodalmi hadvezetés szempontjából akkor még „jó kezekben” volt. Fahreddin pasa, a kemény kezű, vitéz katona a hidzsázi expedíciós erők élén 1916. május 28-án megelőzte a támadni készülő arab harcosokat, és még idejében elsáncolva magát berendezkedett az ostromra. Medina és benne Mohamed próféta síremlékének állhatatos és kitartó védelméről ezekben a napokban úgy emlékezik meg a hivatalos Törökország, mint amely nagyszerűen tükrözte a Fahreddin pasa személyében megtestesült és máig tisztelt kimagasló oszmán-török katonai erényeket. Erre soron kívül az szolgáltatott alkalmat, hogy az Egyesült Arab Emírségekből váratlanul erős szóbeli támadás érte a pasa emlékét, voltaképpen az „oszmán törökség becsületét”, a mai török kormányét is. Ennek a durva diplomáciai összeszólalkozásnak az ismertetésére hamarosan visszatérünk.
Addig azonban nézzük meg, ki volt is Fahreddin pasa, akit nyugati leírásokban inkább Fahriként említenek, s aki az 1934-i családinév-választási törvény értelmében a Türkkan (Törökvér) vezetéknevet vette fel. Ömer Fahreddin Türkkan az oszmán Ruszcsukban, a mai bulgáriai Ruszében látta meg a napvilágot 1868-ban. Családja az 1878-i orosz–török háború után Konstantinápolyba költözött. Ott osztályelsőként végezte a hadiakadémiát, majd a vezérkari akadémia befejezése után vezérkari századosként kezdte meg szolgálatát. Először jutott ki harctérre az 1911-i líbiai olasz–török sivatagi háborúban, majd 1912-ben bevetették a balkáni háború frontjain. Kitüntette magát a bolgárokkal szembeni védelmi harcokban és Edirne város visszavételekor.
Az első világháború kitörésekor, 1914-ben hadtestparancsnokként már Moszulban állomásozott. Később kinevezték dandártábornoknak, és áthelyezték Aleppóba a 4. oszmán hadsereg helyettes parancsnokaként. Ezután jutott fel katonai pályafutásának delelőjére: a birodalmat irányító (és a török államot első világháborús véres pusztulásába döntő) triumvirátus egyik nagyhatalmú tagja, Cemal pasa megbízásából meg kellett védelmeznie Medinát. És nemcsak a szent várost, hanem az oda vezető egypályás, keskeny nyomtávú vasútvonalat is, amelyet az arab felkelők éjjel-nappal szinte folyamatosan támadtak. A rajtaütések és szabotázscselekmények elhárítására a pályatest mentén elhelyezett török őrállomások megfogyatkozott helyőrségei mind kevésbé voltak képesek. A török hadtörténetírás adatai szerint a romboló akciók mind jobban szaporodtak, 1917-ben mintegy 130 támadást jegyeztek fel, ezek száma 1918-ra már több százra gyarapodott. 1918. április 30-án, egyetlen napon, összesen 300 robbanószerkezetet helyeztek működésbe a pályatest mentén.
Fahreddin pasára expedíciós osztaga élén lényegében megoldhatatlan katonai feladat hárult. A támadók sorra birtokukba vették a Medina körüli településeket, és ily módon a sivatag kellős közepén teljesen elvágták a várost hátországától, az utánpótlásától. A pasa katonáival beszorult az erődbe. Megkezdődött az éhezés. Gyötörte őket a szomjúság is, poshadt, fertőzött vizet kellett inniuk, s így betegségek ütötték fel fejüket soraikban.
A pasa akkor adta ki híres parancsnoki „útmutatóját” a szöcske- és sáskaevés életmentő fontosságáról. Erről évtizedekkel később, 1976-ban megjelent visszaemlékezéseiben számolt be részletesen egykori hírszerző tisztje, Nâci Kâşif Kıcıman. A szerző, aki később három évet hadifogságban töltött, Miként búcsúztunk Hidzsáztól – Medina védelme című könyvében leírta, hogy miután az ostromgyűrűben ellátmánypótlás nélkül maradtak, a tábornok megparancsolta katonáinak: tessék ráfanyalodni ezekre a rovarokra. Ő maga is jó példával járt elöl, és bevezetésképpen valóságos dicshimnuszt zengett a „szöcskehús” ízletességéről és tápértékéről. Ebből a szempontból még állatorvosi ellenőrzést-vizsgálatot is elrendelt. Ezután pedig legénysége elé tárta e szokatlan és némelyeket bizonyára viszolyogtató eledel elkészítésének több lehetséges módját: főzve, sütve, abálva stb. Receptjeihez kérdés-felelet formájában étvágygerjesztő állattani magyarázatot is fűzött: Vajon miben különbözik a szöcske a verébtől? Csak abban, hogy nincs tolla? De neki is van szárnya és repül. Továbbá növényevő, és a verébhez hasonlóan szemtelen, veszekedős és ingerlékeny. Táplálékát gondosan megválogatja, és csak azt fogyasztja el, ami tiszta. Megeszi még a dohánylevelet és a citromot is. Fő táplálékául szolgál Hidzsaz, Aszir (Délnyugat-Arábia), Jemen és Afrika arab lakosságának. A beduinok egészségüket, életerejüket és mozgékonyságukat a szöcske fogyasztásából merítik. Még a teve és a dromedár is előszeretettel választja eledeléül a szöcskét.
A könyv szerint Fahreddin szavaiból kiderült, hogy fogyasztása hatékony gyógymód lehet legkülönfélébb bántalmakra, betegségekre is. Ezek sorában megemlítette a reumatikus és ízületi fájdalmakat, a kimerültség okozta általános gyengeséget és az aranyeret. Az emlékiratszerző szintén beszámol arról, hogy Fahreddin pasa főhadiszállásán „csaptak egyszer egy nagy rovarsütést”. A szöcske sütve igen ízletesnek bizonyult, jó étvággyal fogyasztották. Sőt jobban ízlett, mint korábban, amikor még volt, a marhanyelvkonzerv, amellyel már amúgy is torkig voltak. Most a „sivatagi szárnyas” mellé feltálaltak olívaolajjal és citromlével megöntözött ínycsiklandó salátát is…
Fahreddin pasa expedíciós erői kitartottak a végsőkig, sőt – ha mondani lehet – még tovább is. Több mint két éven át dacoltak az ostromlók túlerejével. Amikor pedig az Oszmán Birodalom összeomlott, és vereségét elismerve a lemnosz-szigeti Mudroszban egy hadihajó fedélzetén 1918. október 30-án aláírták a fegyverszünetet, Fahreddin pasa nem hagyta magát a kész tények elé állítani: elutasította a fegyverletételt, és a megadást sürgető otthoni felszólítás ellenére még 72 napig védelmezte Medinát.
Konstantinápolyból akkor „elmozdították”, és helyére Ali Najib ezredest állították. A fővárosi katonatiszt alkudozni is kezdett a győztesekkel, de a britek és arab szövetségeseik minden hivatalos tárgyalás feltételeként ragaszkodtak ahhoz, hogy Fahreddin pasának meg kell adnia magát. Az ezredes végül belement abba, hogy az ellenségnek kiszolgáltatja oszmán tiszttársát.
Embereivel felkereste a gyanútlan pasát, aki azt hitte, hogy helyzete felől kívánnak tájékozódni. Ehelyett azonban hirtelen hamut szórtak a szemébe, hogy elvakítsák és könnyebben legyűrhessék. Amikor ez megtörtént, meg is kötözték, és így cipelték el a britek elé, hogy átadhassák nekik. Ömer Fahreddin pasa, akit a hidzsázi hadjáratban szerzett érdemeiért némelyek ettől fogva „Medina hős védelmezőjének” vagy a „sivatag oroszlánjának” kezdtek nevezni, ezt az 1919. január 10-i megaláztatását élete legfájdalmasabb élményeként tartotta számon. Egy másik leírás szerint az események forgatagában a pasának előzőleg még sikerült ájtatos imádságba mélyedni a Próféta legszentebb sírjánál. Ekkor felajánlotta kardját Allahnak, majd ájultan összeesett… Ezzel a mély vallásosságával kivívta minden jó török muzulmán elismerését – írta Patrick Kinross angol történész. Kivéve azokét – fűzte hozzá –, akik nehezményezték, hogy előtte mind kivágatta a Mohamed sírját árnyékba borító pálmafákat…
Egy harmadik leírás szerint, amely az egyik vezető kormánypárti újságíró, a Yeni Şafak szerkesztője, Aydın Ünal tollából származik, Fahreddin tábornok úgy határozott, hogy inkább Medinában marad kívülről betelepedett egyszerű ottani lakosként. A legtöbb arab szemében ugyanis ő hős volt, de a lázadók rettegtek tőle. Nem is engedélyezték maradását. „A muzulmán világban futótűzként terjedt ragyogó ellenállásának híre” – olvasható a cikkben. „Törökországban azonban a legutóbbi időkig inkább szerették volna elfeledtetni, és ki is hagyták a történelemkönyvekből. Csak azután kezdtek emlékezni rá, hogy Recep Tayyip Erdoğan 2008 óta több beszédében felhívta rá a figyelmet.”
Így például a török hadiakadémián vezérkari tisztek előtt tartott előadásában, nemkülönben az Afganisztánban szolgálatot teljesítő török alakulatnál elhangzott beszédében példaképnek állította Ömer Fahreddin pasát a katonák elé… „Miközben Törökországban megpróbálták kitörölni az emlékezetből, az arab utca soha nem felejtette el az utóbbi 99 évben… Nem egyszerűen rémisztő alak volt a britekkel együttműködő arab törzsek szemében, hanem bántotta is miatta őket a lelkiismeret…”
A pasa 1919 januárjától a szövetségesek hadifoglya volt, először Egyiptomban, aztán augusztustól Máltán. A szigetre más oszmán katonatisztekkel együtt azért száműzték, mert „háborús bűnök” elkövetéséért hadbírósági tárgyalást készítettek elő ellenük Konstantinápolyban. A nemzeti-hazafias erők Gazi Mustafa Kemal pasa irányításával Ankarában működő „ellenkormánya” azonban elérte, hogy 1921 áprilisában kiengedték, és Ankarába távozhatott. Ezután szeptemberben Mustafa Kemal marsall és főparancsnok Fahreddin pasát a felszabadító háború déli frontjára vezényelte a francia megszállók ellen. Azzal a feladattal bízta meg, hogy egyesítse a betolakodók ellen harcoló különböző török fegyveres alakulatokat, részben szabadcsapatokat. A franciák legyőzése és az ankarai török–francia megállapodás aláírása után Fahreddint 1921 novemberében a török nagy nemzetgyűlés kabuli nagykövetnek nevezte ki. Az afgán fővárosban sokat tett a kétoldalú baráti kapcsolatok fejlesztéséért. Altábornagyi rangban 1936-ban vonult nyugállományba, 1948-ban vasúti utazás közben végzetes szívroham érte.
És ez az a pillanat, amikor visszatérhetünk az emlékéhez fűződő arab–török diplomáciai incidenshez. Még 2017 decemberében ugyanis az Egyesült Arab Emírségek (EAE) külügy- és nemzetközi együttműködési minisztere azt állította, hogy Medina első világháborús ostroma idején az oszmán védők vezére, Fahreddin pasa „műkincsnek számító, felbecsülhetetlen értékű kéziratokat tulajdonított el a szent városból, ezeket egyszerűen eltüntette, elsikkasztotta, és Damaszkuszon keresztül sietve Konstantinápolyba csempésztette. De egyéb bűncselekményekre is ragadtatta magát az arab lakossággal szemben. Hát így festettek Errdoğan elődei, így bántak az arab muzulmánokkal ezek az ősök, ez volt az ő valóságos történetük.”
Ez a durva vádaskodás eredetileg valahol a közösségi médiában bukkant fel, ott kezdett kerengeni, onnan vette át saját oldalára Abdullah bin Zajed al-Nahjan, akinek apja egyébiránt az EAE megalapítója volt.
Mint várható volt, a török félnek több se kellett. Először Ibrahim Kalın elnöki szóvivő vágott vissza hevesen tweet-üzenetében: „Szégyenletes dolog, hogy egy ilyen propagandahazugsággal akarnak egymás ellen fordítani törököket és arabokat. Fahreddin pasa bátran védelmezte Medinát a brit tervekkel szemben. Talán most az az új divat, hogy bármi áron is támadhassák Erdoğan elnököt?” – hangzott az első török állásfoglalás.
Aztán magától Erdoğantól érkezett sistergő válasz. Az államelnök tudatlan, üresfejű tuskónak minősítette az abu-dzabi kormánytényezőt. Itt azonban nem állt meg, hanem hozzáfűzte: „Némely pimasz alak olyan mélyre süllyed, hogy őseinket kifejezett tolvajlással vádolja. De mitől is romlott meg ennyire ez az ember?” – tette fel a kérdést Recep Tayyip Errdoğan, hogy aztán maga tárja fel a vélt okokat: „Biztos a sok kőolaj ártott meg neki, az rontotta meg, na meg a rengeteg pénz.” Majd közvetlenül a miniszterhez fordulva megkérdezte tőle: „Ej, te nyomorult rágalmazó, a te őseid akkor bizony hol voltak, amidőn a mi őseink Medinát oltalmazták? Erről még számot kell adnotok!”
Ám a személyes és névre szóló visszavágás ezzel sem ért véget. „Az ilyesfajta szánalmas alakok, úgy látszik, önkívületi állapotban vannak, ezért vetemedhetnek arra, hogy szégyentelenül mondhassák, hogy Erdoğan ősei ellopták és a szent ereklyéket Medinából Isztambulba szállították. Tudjátok meg, hogy Fahreddin pasa olyan hadvezér volt, aki Medinának egyetlen egy kövét sem mozdította el, nem vetett szemet mások tulajdonára, ellenkezőleg, biztosította mindazt az értéket, ami a város lakosságának birtokában volt. Az igaz útról soha nem tért le. Az az igazság, hogy ti semmit sem tudtok a mi őseinkről vagy akár csak Erdoğanról.”
Végül a muszlim hit egyesítő erejéről szólva a Török Köztársaság elnöke kifejtette: némely megszédült arab tisztségviselő jelenleg azért tanúsít ilyen ellenséges magaratást Törökországgal szemben, hogy leplezhesse saját tehetségtelenségét, tehetetlenségét, lustaságát, sőt árulását. Ezért is bizonyulnak képtelennek arra, hogy korlátozzák törökök, arabok, kurdok és más muzulmánok cselekvési szabadságát. Mi soha nem fogunk teret engedni olyanoknak, akik önös érdekből leszólják a muzulmán egységet és szolidaritást. Az a sajnálatos körülmény, hogy némely ország képviselői nem ismerik a történelmet vagy a diplomáciai udvariasság szabályait, semmiképpen sem árnyékolhatja be az arab népekkel vállalt szolidaritásunkat, valamint őszinte törekvésünket Allah kegyelmének és a Próféta áldásának elnyerésére.”
Az Anadolu Ajansı (AA) állami hírügynökség mindennek tetejébe december 23-án jelentette, hogy Mustafa Tuna ankarai főpolgármester úgy rendelkezett: az illetékes kerületi elöljáróság kezdje meg az előkészületeket egy utcanévcserére. A híres Çankaya kerületi 613. utca ezentúl Ömer Fahreddin Türkkan pasa nevét fogja viselni. Itt van ugyanis az Egyesült Arab Emírségek ankarai nagykövetsége… Már csak a kerületi községi tanács soron következő ülése van hátra, amelyen véglegesítik a döntést.
E fenti botrányos „diplomáciai” szóváltás mögött nyilvánvalóan a kétoldalú kapcsolatok már korábbi mélypontra zuhanása húzódik meg. Abu-Dzabi 2013-ban hazahívta törökországi nagykövetét, és állomáshelyét 2016-ig üresen is hagyta, miután Törökország élesen elítélte az általa támogatott Mohamed Morszi egyiptomi elnököt megbuktató katonai hatalomátvételt, az EAE viszont a puccsista Sziszi tábornoknak fogta pártját. Ankara a 2016 nyarán meghiúsított katonai puccskísérlet után hangot adott annak a gyanújának, hogy a kis öböl menti állam is pénzelte a törökországi puccsistákat. Törökország továbbá kiállt Katar mellett, amikor utóbbival szemben büntető intézkedéseket léptetett életbe az EAE, Szaúd-Arábia, Egyiptom és Bahrein, arra hivatkozva, hogy Katar „terrorfinanszírozó”.
Az EAE még egyszer újra megszólalt, feltételezhetően azért, hogy övé legyen az utolsó szó. Külügyi államminisztere, Enver Gargas a BBC Türkçe, az angol rádió török honlapján megjelent nyilatkozatában arról értekezett, hogy nem szabad megengedni, hogy Törökország kerüljön az arab világ élére. Szerinte az arab országoknak Szaúd-Arábia és Egyiptom „tengelye” köré kell felsorakozniuk. Elfogadhatatlanok a „bigott, szektariánus és egyoldalú, részrehajló” nézetek, ezért az arab világban megengedhetetlen bármiféle teheráni vagy ankarai vezető szerep…
Törökországban eközben a Fahreddin pasa személyének, a Medinát védelmező oszmán katonatiszt emlékének védelme valóságos nemzeti üggyé vált, országos felbuzdulást keltve, főleg az egyetemeken. A felsőfokú tanintézményekben sok helyütt ifjúsági gyűléseket tartottak, amelyeken a résztvevők – Fahreddin kinagyított fényképét magasra tartva – visszautasították az oszmán pasát külföldről ért vádakat. A Milliyet című napilap és az AA állami hírügynökség összeállítása szerint ilyen diákgyűlésekre került sor a kelet-törökországi Muş, a nyugati Bursa, az északi Sinop, valamint az Ankarától északkelere fekvő Çankırı felsőoktatási intézményében. A keleti Sivas tartománybeli Ulaşban szemináriumot tartottak a hős pasáról, Erzurumban pedig iszlámtörténeti kiállításon emlékeztek meg róla. Kidomborították mély vallásosságát, azt, hogy Medinában a legnehezebb körülmények között is rendszeresen látogatta a Próféta sírját. Mindenütt a hazafias helytállás hősi példájaként említették.
E rendezvényeken néhol felolvasták a pasa katonáihoz intézett, írásban fennmaradt buzdító szavait és a megadást elutasító eskü szövegét is. A Muş városi egyetemen a tanulóifjúság képviselője beszédét így fejezte be: „Áldott legyen ez a dicső katona, akinek szíve telve volt Medina és az iszlám iránti mély szeretettel, odaadással. Kérjük Istenünket, hogy örökre védelmezze meg Medinát, Mekkát és Jeruzsálemet.” A Fahreddin emlékének szentelt ünnepségek közös istendicsérettel, a tekdir, az Allahu ekber!, vagyis az Allah a legnagyobb! kezdetű ima elmondásával, illetve Korán-szúrák recitálásával értek véget.
Társadalmi szervezetek is felemelték szavukat. A türkmén és arab nomád törzsek szövetségének alelnöke, Dr. Ömer Dede kijelentette, hogy bin Zajed sejk Fahreddint becsmérlő kijelentése kizárólag az iszlám ellenségeinek játszik a kezére. Más célt nem szolgálhat. Különben is „miközben Fahreddin pasa Medinát, a szent várost védelmezte, a sejk ősei ügynökként eladták lelküket az angoloknak”.
A híres történész, dr. İlber Ortaylı professzor szerint, aki korábban a Topkapı-palota múzeumának igazgatója is volt, az abu-dzabi bin Zajed sejk nagyon elvetette a sulykot azzal a megalapozatlan vádaskodásával, hogy Fahreddin pasa „tolvaj” volt, amikor a Medinában veszélyeztetett muzulmán szent relikviákat kimentette a városból, és vasúton Konstantinápolyba, vagyis Isztambulba küldte. Sajnos vannak emberek, akik vajmi keveset értenek a történelemhez, a földrajzhoz, és nem értékelik a hazafiságot sem. Ez az arab miniszter is ilyen tiszteletlen, tudatlan és rögeszmés – mondta a tekintélyes egyetemi tanár. A relikviákat a Topkapı Sarayı szent ereklyék részlegében helyezték el. Itt nem lopott tárgyakat őriztek – emlékeztetett.
„Fahreddin pasa Medina ostroma idején tanúsított helytállásával a hősiesség ritka példáját mutatta” – jelentette ki a professzor, aki a napokban Erdoğan kezéből vehette át a kulturális-művészeti életben szerzett érdemeiért odaítélt Elnöki Nagydíjat. Dr. İlber Ortaylı azonban egyáltalán nem szemléli kritikátlanul az országa belpolitikáját. A sztálini önkény elől elmenekült krími tatárok sarja nagyon is szókimondó. Legutóbb azzal keltett feltűnést, hogy erős kételyeinek adott hangot a törökországi elnöki rendszer bevezetésének helyességét illetően. És még egy fontos állásfoglalás egy másik szakembertől:
„Bin Zajed sejk állítása nem több közönséges rágalomnál. Ha ugyanis Fahreddin pasa akkoriban nem tanúsít odaadó hűséget nemzete és hite iránt, és a szent ereklyéket ezernyi viszontagság és nehézség közepette nem küldi el Isztambulba, akkor ezeket a kincseket a Topkapı Sarayı helyett napjainkban a British Museumban és más európai múzeumokban látnánk kiállítva” – mondta Mustafa İsen, a török nagy nemzetgyűlés kulturális értékek kutatására alakult bizottságának elnöke a Milliyetnek nyilatkozva.
Ám ha csak abból indulunk ki, amit fentebb számos forrásból idéztünk, akkor az olvasóban érthetően olyan benyomás keletkezhet, hogy Ömer Faheddin Türkkan pasa jellemét egész pályafutása alatt kizárólag katonai hősiesség és megingathatatlan oszmán-török hazafiság határozta meg, amely mindenkor párosult megvesztegethetetlen muzulmán hitbéli hűséggel és végsőkig kitartó bajtársiassággal is. Ha azonban csak ebből a látószögből szemlélnénk a pasa történelmi alakját – mint ahogy ezt a mai Törökországban sokan teszik – , akkor hagynánk, hogy a „sivatag oroszlánja” múltjának némely részletét örökre betemethesse a sivatag homokja. És elsősorban nem is az Arábiai-félsziget homoktengere. Hanem a mezopotámiai sivatagé, ahol az első világháború idején az Eufrátesz és a Hábur-folyók találkozásánál elterülő Deir-ez-Zór város környékén teljesedett be oly sok ezer üldözött örmény nő, gyermek és aggastyán kegyetlen sorsa. Napjainkban ez a helység sokszor előfordult hadijelentésekben, szíriai kurd harcosok szabadították fel az úgynevezett Iszlám Állam vallási fanatikusainak rémuralma alól.
De mi köze az örményekhez Fahreddin pasának? Az, amit a török Vikipedi röviden megemlít ugyan, de amit most, a pasa körüli vita idején ismertetett életrajzában máshol, akár némely tekintélyes, nagy példányszámú napilapokban sem lehetett mindenütt olvasni. Ezeket az alább következő sorokat a török sajtóban több helyütt kihagyták akkor is, ha egyébként a Vikipedi-cikk több más részét átvették. Íme az „érzékeny” rész: a pasának állomáshelyein „ugyanúgy illetékességi hatáskörébe tartozott az áthelyezésnek (tehcir) alávetett örmények letelepítése, mint Urfa, Zeytun (ma Süleymanlı), Musadağı és Haçin (ma törökül Saimbeyli) örmény felkelőinek leverése”. Az akkor hivatalosan használt oszmán-török tehcir szó – mint később kiderült – a gyakorlatban elhurcolást, deportálást takart. Sőt – mint Ayşe Hür, az ismert és tekintélyes történésznő a Marmara Yerelhaberhírportálon megjelent írásában megállapította – a tehcir kifejezett mészárlásokat is jelentett.
Mindaz, ami ezeken a tájakon történt – némely esetben német katonatisztek bűnös közreműködésével is –, pontosan dokumentált az Oszmán Birodalom szövetségese, a Német Császárság konzuljainak és protestáns vallási személyiségeinek megrendültséget tükröző jelentéseiben. Ezeket azonban akkor a „szövetségesi hűség” jegyében Berlin, Theobald von Bethmann-Hollweg kancellár nem engedte nyilvánosságra hozni. Walter Rössler aleppói császári konzul több táviratában azzal vádolta a „több okmányban már korábban is megemlített Fahreddin pasát, Aleppó katonai parancsnokát és a 4. hadsereg vezető tisztjét, hogy saját kezdeményezésére a legkeményebben és legirgalmatlanabbul hajtatja végre az örmények száműzésére vonatkozó kormányutasítást”. A konzul szerint mindez egyre egyértelműbb és világosabb előtte – mint 1915 júliusában feladott táviratában jelezte.
A pasa a 12. hadtest élén 1915 júliusától augusztusig Musza Dagh és a környező falvak védőinek ellenállását igyekezett megtörni, akiknek Franz Werfel állított örök emléket 1933-ban megjelent regényében. A pasa aztán Urfa ellen fordult, s ennek a városnak a nehéz ostromához kénytelen volt német „szakértők tüzérségi segítségét” is igénybe venni. Később állítólag halálosan megfenyegetett egy városvezetőt, mert nemcsak gyűlést hívott össze, hogy tiltakozzék az örményekkel való kegyetlenkedések ellen, hanem más emberséges török muzulmánokhoz hasonlóan ő is üldözött örmény keresztényeket fogadott és bújtatott a szigorú tiltó parancsok ellenére.
Tovább nem részletezzük. Még csak annyit, hogy a török Vikipedi megemlíti ezt is: miközben a pasa Máltán hadifogságát töltötte, a megszálló antanthatalmak Isztambulban haditörvényszéket rendeztettek be az ifjútörök vezetők által elkövetett háborús bűnök (közöttük az örmények elleni bűncselekmények) elkövetőinek megbüntetésére. A bíróság, amelynek élére a kurd Nemrut Mustafa pasát állították, halálra ítélte Fahreddint. Az ankarai kormány azonban – mint már írtuk – kimentette. Nem kívánjuk minősíteni az idegen katonai megszállás alatt működő bíróság ítéleteit.
A tényeket azonban káros elhallgatni, mint ahogy ez a török médiában – a török Vikipedi-cikk ellenére – a pasa halálos ítéletével kapcsolatban is sok helyütt történt. A mi hazai gyakorlatunkból szintén ismerős az az „eljárás”, amikor jelentős irodalmi vagy politikai személyiségek ismertetett életpályaképén lyukak tátonganak, vagy a súlyos emberi botlásokat, politikai félresiklásokat, eltévelyedéseket, esetleg bűnök súlyát relativizálják, jelentéktelennek tüntetik fel, mert úgy vélik, hogy az érdemek túltengenek, említésük, egyértelmű előtérbe állításuk sokkal fontosabb. Ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan parlamentáris demokráciákban, ahol kötelező a nyilvánosság előtti tárgyilagosság, a teljes igazság feltárása.
Nem tisztünk egészében értékelni Ömer Fahreddin Türkkan alakját. Oszmán, majd török hazafisága, bátorsága, egyszóval érdemei a valóságos harctereken nyilván vitathatatlanok. Mint Törökország őszinte barátai azonban reméljük, hogy a pasának a védtelen örményekkel szembeni kegyetlen fellépése, amelyet számos tanú igazolt, azok szemében sem tartozhat katonai erényeinek megnyilvánulásai közé, és ezért számukra is teljességgel vállalhatatlan, akik a mostani arab–török vitában valamilyen oknál fogva hallgattak a pasa életének erről az 1915-i szakaszáról.
Ilyen hozzáállásra minden országban szükség van a helyes nemzeti önismeret és az őszinte nemzeti önvizsgálat szempontjából. Mostani esetünktől függetlenül is.
