„Mindig azt írtam, amit éreztem, vallottam”

A Corvina Kiadó gondozásában az ünnepi könyvhétre jelent meg Cserhalmi Imre önéletrajzi kötete, a Törlesztés. Életem ajándékáért tartozom, és ez a könyv a törlesztés – írja az előszóban. Hogy kinek, miért, azzal, ahogy mondja, nem foglalkozik. Csak azzal, hogy portréival, történeteivel, tűnődéseivel visszaadjon valamit az „ajándékért”. A szerzővel életútról, írásról, színházról beszélgetünk.

– Önmagát akarta megmutatni, vagy saját sorsán túl, másfajta üzenete is van a tartozás-élménynek?

– Az emberben természetesen mindig ott a kíváncsiság, milyenné lett az élete során. Honnan indult, hová érkezett? De nem titkolom, van ebben a könyvben valamiféle közéleti motiváció is, amelytől nem tudom függetleníteni magam. Nem akarok történetemmel tanítani, nem akarok magyarázkodni sem, nincs is rá okom, nem gondolom, hogy okulni kellene belőle, de ha már a sors, a képesség, a rutin – nevezzük bárminek –, megadja a lehetőséget, hogy leírjam, hogyan alakult életem, ha felmerült bennem a tartozás-élmény, eleget kellett tennem a belső hívásnak.

Sokszor eszembe jut egy régi eset, fiatal újságírói emlékem. Egy volt hadifogoly történetét kellett megírnom. Találkoztam vele, hosszan beszélgettünk, mesélt a hadifogságról, társairól, életükről, színesen, részletesen. De nem mondott semmit arról, mi volt előtte. Amikor faggatni kezdtem, elzárkózott. Arról nem volt hajlandó beszélni. Aztán lassan mégis megoldódott a nyelve, de meg kellett ígérnem, nem írom le, amit mond. Megtartottam a szavam. Ennyi idő után, most már beszélhetek róla. Az örökös halál fenyegetettségben, ráadásul az orosz télben társaival együtt meg kellett tapasztalniuk, mint jelent több mint ezer kilométerre a hazától védeni a hazát. És bizony úgy viselkedtek ők is, mint a legtöbb katona, aki idegen földön harcol, és azt érzi, csak egy perc az élet, a világ. Azért nem akart beszélni róla, mert tudta, hogy szörnyűségeket művelt a polgári lakossággal is, olyasmiket, amiket már szégyellt volna a gyerekei előtt. A magyarok történelmi emlékezete szelektív, egyoldalú, hézagos, félrevezető, és amióta az eszemet tudom, nem volt nálunk hatalmon olyan politikai erő, amely az egyoldalúságot nem erősíteni, hanem megszüntetni akarta volna. A történelemtudománynak is megvan ebben a maga adóssága (de legalábbis késlekedése), a mindenkori közoktatásnak meg különösen, de bizonyára sok-sok úgynevezett átlagembernek is. Márpedig az úgynevezett magántörténelmeket igenis őszintén, hibáinkat vagy akár szégyenünket sem takargatva kötelességünk elmondani az utánunk következőknek, mert az eligazodásban, életükben, harcaikban, törekvéseikben ez nélkülözhetetlen tudásuk és támaszuk lehet.  Ezért a könyvemben én a kudarcaimról, a tévedéseimről és a hibáimról is őszintén igyekszem beszélni. A fiatalokat taszítja az a múltba nézés, amely harcos dicsőséglistákra és könnyes áldozatsiratásokra szorítkozik, és nagyon igazuk van. 

– Kacskaringósnak nevezett életútját, amelyet mozaikszerűen ír le a könyvben, vissza-visszatérően végigkíséri, meghatározza az „apakép”.

– Egész életemben küzdöttem az apám emlékével, hiszen ő is meghatározta a gyerekkoromat, a felnőtté válásomat. Számomra is váratlan, személyes hozadéka ennek a könyvnek, hogy végig gondolhattam és le tudtam zárni önmagamban az ellentmondásos kapcsolatunkat. Hogy megértsem az ő életét, a szegénysorsból, alulról jött s lelkésszé lett ember mentalitását. A férfiét, az apáét, akiről évtizedekig nem tudtam, szeretett-e, vagy szeretett-e eléggé. Aki vert is, és aki az utcára tudott tenni a szülői házból, amikor a tiltása ellen is jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. De ennek a  könyvnek a megírásával végigharcoltam és le is tudtam zárni a küzdelmemet vele, s ennek leglényegesebb eredménye, hogy  igen, szeretem őt.

– Vajon mi lett volna Cserhalmi Imréből, ha érettségi után nem veti ki magából a családi fészek?

– Nem tudom. De az biztos, hogy a kicsiny baptista közösségből, a parókiából, a családunk meglehetősen zárt világából való kitagadtatással megnyílt előttem a világ, amelyről korábban nem is sejtettem, hogy ilyen nagy, ilyen színes és ilyen veszélyes.

– A könyv olvasójában kirajzolódik egy arc. Érzékeny, konfliktuskerülő, mégis sok izgalmas helyzetet, ismeretlen kihívást vállaló, néha naiv emberé, aki időnként mintha nem is a valóságban élne. Tényleg ilyen?

– A konfliktusokat a magánéletemben igyekeztem kerülni, a munkában már nem annyira. Színházi éveimben sok súlyos helyzetet vállaltam. És akkor is, amikor visszamentem a Népszabadsághoz rovatvezetőnek. Kétségtelen, fegyelmezett vagyok, törekszem a nyugalomra, és fontos számomra az emberek szeretete. De nem minden áron.

– Mai gondolkodással nehéz elképzelni, hogy a Népszabadság tudósítójaként egyáltalán nem, vagy alig szólt bele az életébe, munkájába a politika. Mégis, írását olvasva az az érzésem támadt, úgy tudott kívül maradni, hogy belül volt. Valóban?

– Az aktuálisan mérvadó, esetleg felülről megrendelt, tehát a harcos politikai publicisztikákat nem nekem kellett írnom. Sok évig voltam a lap állandó vidéki tudósítója, ez volt a kedvenc munkaköröm, mert műfajilag, tematikailag is óriási szabadságot jelentett. Mindenesetre önállóbb és szabadabb lehettem a szerkesztőségben dolgozók többségénél, és nem központi direktívákból vagy mások cikkeiből értesültem róla, hogy mi újság az országban. Hatalmas élettapasztalatot és emberismeretet nyújtottak nekem, a korábban szinte inkubátorban felnőtt embernek ezek az évek. A főnökeim tudták, hogy értek az emberek nyelvén, és hogy a politikánál jobban érdekelnek a sorsok, a helyzetek, a kapcsolatok, a hangulatok, az érzelmek. Eszerint is foglalkoztattak.

– Győri tudósítóból egyszeriben színigazgató lett. Mit gondolt a színházról és önmagáról, amikor belevágott? Tényleg úgy érezte, hogy ezt a feladatot néhány színdarabbal a háta mögött meg tudja oldani? Bizonyítani akarta, hogy ezt is tudja, ha már nem lehetett színész? Miféle bátorság, elszántság volt ez?

Az epiteszforum.hu felvételén: a Győri Kisfaludy, majd Nemzeti Színház.

– Szerzőként megfordultam teátrumokban, így tényleg azt hihettem, ismerem a színházat. Tudtam sok mindent a színház művészeiről, a tehetség létének vagy hiányának a megítéléséről, a működő hazai színházakról, sőt egy-két külföldiről is, a drámaírókról, a műsortervezésről vagy a reklámról, azt viszont nem sejtettem, és időbe telt mire megértettem, hogy nem lehet igazán erős a társulat, ha nincs erős művészeti vezetés, nincs a falakon belül olyan vonzó rendezőegyéniség, akinek társulatteremtő ereje van. Öt év során sok kiváló vendéget fogadtunk, remek rendezőket is, de a vendég, az vendég, bármilyen nagyszerű is. Amit fontosnak tartok: azzal, hogy Törőcsik Mari a hívásomra művészeti vezető lett, hogy Győrött akkoriban Harag György rendezett, odaszerződött Szikora János, továbbá Bács Ferenc, Bán János, Martin Márta,  Bor József, az irodalom felől pedig Nádas Péter, Morcsányi Géza, hogy létre jött a nagy musicalek, sőt operák játszására méretben és minőségben is alkalmas zenei tagozat, hogy megszületett a Győri Balett, hogy belaktuk az új színházépületet, nos, azt gondolom, hogy megteremtettem a lehetőséget a további művészi építkezésre.

– Aztán felállt, mint a durcás gyerek, aki megunta kedvenc játékát. Hasonlóképpen hagyta ott később a Népszabadságot is.

– Világéletemben csak nagyon, csak szenvedélyesen tudtam valamit csinálni, és ha úgy nem ment, akkor inkább sehogy. Öt év után úgy éreztem, hogy – mondjuk így: kulturális menedzserként – már nem tudok igazán sokat tenni a színház tovább fejlődéséért, mert már olyan művészvezetőre volna szükség, akinek színházi a szakmája is. És aztán amikor ráadásul még méltánytalanság is ért, akkor valóban bejelentettem, hogy búcsút mondok. Tehát én nem felelőtlenül érkeztem a színházba és nem is felelőtlenül távoztam. Nem romokat hagytam magam után. És hirtelen rám tört a talán korábban is elfojtott vágy a saját hivatásom után. A Népszabadság szerkesztőségében nagy szeretettel fogadtak vissza, mint valami megtért tékozló fiút, hamarosan rovatvezető lettem, természetesen a vidéki tudósítóké. Aztán váratlanul elérkezett ott is egy pillanat, amelyben azt gondoltam, hogy nem megy tovább: nem tudtam, nem is akartam eleget tenni egy erőszakos politikai követelésnek, ott is fölálltam. Szerencsés vagyok, mert egész életemben mindig azt tettem, azt írtam, amit éreztem, amit vallottam. Ha hibáztam, nem parancsszóra, csakis a saját gyarlóságom miatt.  Azért is született meg ez a könyv, hogy szembenézzek önmagammal, megértsem magam. És egyúttal megmutassam azt a magyar világot, amelyben az én életem telt, sőt tart még most, 84 éves koromban is… A többi már az olvasó dolga.