Egymásra figyelés két részben  

Arany János naplóbejegyzései, Arany és Petőfi levelezése, korabeli jegyzetek, elbeszélések nyomán született Vecsei H. Miklós színdarabja, melynek címe: Kinek az ég alatt már senkije sincsen. Ahogy az előző évadban, Debrecenben, úgy most a Pesti Színházban is ifj. Vidnyánszky Attila rendezte a költő életéről szóló előadást. (A kép forrása: port.hu)

A háttérben, a vetítővásznon végtelenítve Latinovits Zoltán beszél. Magyarságról, önmagáról, versmondásáról, költészetről: "Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna. Protekciót biztos nem vettem igénybe. Már arra sem vagyok kíváncsi, hogy minek örülhet az ember, ha magyar.

Szerte a hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget. Nem tudják mit jelent magyar, ahogyan Ady értette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta, Karinthy viccelte, Molnár írta, Radnóti vérezte. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem szabad úgy érteni, ahogy értenék" – halljuk újra és újra a megidézett művész keserű szavait, miközben förgeteges tombolás a színpadon.

Szertelen, zabolátlan káosz. Tizenkilencedik századi, fekete öltönyös, fehér inges diákok, mintha mit sem hallanának abból, ami elhangzik, rohangálnak föl és alá, kergetőznek, pet-palackokkal dobálóznak. Jut a közönségnek is. A lent ülők, ha sikerül, visszadobják. Söröskriglivel pincérlány vonul át a nézőtéren, megjelenik a színpadon is, valahonnan tán a kávéházak világából tévedt a diákok közé… Aztán lassan csendesülni kezdenek, amikor észreveszik és tudomásul is veszik, megérkezett a Tanár. Rendet teremtene köztük, vagy „csak” okítani próbálná a jövő fiait, szeretné elmondani nekik, mikor, milyen világban, hol élnek, a tudományos eredmények sorolásával próbálja elhelyezni hallgatóságát térben és időben. Ennek a térnek és időnek különös hangsúlya van itt, hisz a szerző, Vecsei H. Miklós nem titkoltan arra kérdez rá, mit jelent a maiaknak a 19. század költészete, a reformkori alkotók hitvallása, nemzet és szabadságeszménye, erkölcse, mi az, ami átörökíthető az elődök tanulságaiból, hogyan felel a kortárs gondolkodás a másfél évszázaddal korábbira.

És kezdődik a helyenként további interaktivitást is elváró játék, amelyben helye van a nagyérdemű szellemi megmozgatásának, színpadra invitálásának, telefonos fényképezésnek, vagy épp aprócska lámpaszemek világításának s persze az örömnek, amellyel a Tanár fogadja, hogy akad a nézők között, aki tudja, honnan származik az előadás címadó sora: Kinek az ég alatt már senkije sincsen… Bizony, a Toldi 7. énekének kezdősora ez – ujjong a Tanár, és az ifjak a színpadon bólogatnak, de a bemutató estéjén ujjongott a néző is, aki elsőként felelt helyesen.

Tizenhárom képben elevenedik meg a Pesti Színházban Arany János élete, ahogy az előadás alcíme mondja, az „egymásra figyelés két részben”. Az első felvonás végigkíséri a féltett, széltől is óvott gyermek cseperedését a szülői házban, majd a debreceni diákéveket, míg eljött a pillanat, hogy a jogtudornak szánt ifjú hátat fordítson az iskolának, és szülei nagy bánatára beálljon vándorszínésznek, majd igyekezzék megállni a helyét a különös, mai szemmel kiváltképp kacagtató játékeszményt valló társulatban. S ha Debrecen, hát aligha csoda, hogy Vecsei utal Nyilas Misi világára éppúgy, mint a költő Csokonaira és Latinovitsra, aki ott kezdte színészi pályáját, odahagyva érte az építészetet.

Mindezt játékosan, már-már a diákszínjátszás újra fölfedezett harsányságával, rengeteg jókedvvel és még több, néhol groteszkbe hajló, elrajzolt karikírozással. Van itt sok-sok poén, ötlet, túlzás, szabadjára engedett játszókedv, hisz „teátristának” készül a főhős, és persze, aki csak teheti, és akad néhány félreérthetetlen, aktuálisan csengő, régi mondat, verssor szabadságról, gályáról. Ám ahogy halad előre az idő, ahogy felnőtté válik, komolyodik a férfi, ahogy másfajta idők jönnek a világban, úgy válik súlyossá a játék rendje is. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezőként pontosan érti és érzi állandó alkotótársa, Vecsei H. Miklós szándékát: a költészetben és a fordításban egyaránt remeklő, de a félelmek, bizonytalanságok és kétségek által gyötört, családjáért felelős, érett Arany életútját másfajta eszközökkel kell ábrázolni, mint a bohó, helyét kereső ifjúét. És ez a magyarázata annak, hogy az előadás második része mellőz minden diákszínjátszói elemet, mellőzi a játékos vibrálást, felhagy az interaktivitással, a laza könnyedség egyszeriben megkeményedik, a színek szürkébe, majd egyre sötétebbe fordulnak. A komor képeket legföljebb nem kevésbé drámai táncképekkel, dallal, verbunkkal „oldja”a rendezés. Más kérdés, hogy szükség van-e ezekre. Talán elég lenne bízni a szövegben és a kidolgozott színészi teljesítményben. Az illusztratív elemek, mintegy a korabeli világ ábrázolásaként, már fölöslegesek. Az előadás nélkülük is teljes és magával ragadó lenne.

Az összművészet gondolkodásától sem idegen, nagyon pontosan rendezett produkció szerepeit (a színlap sorrendjében) Hegedűs D. Géza, Szilágyi Csenge, Wunderlich József, Zoltán Áron, Csapó Attila, Tóth András, Gyöngyösi Zoltán, Reider Péter e.h., Antóci Dorottya e.h., Rudolf Szonja e.h., Dino Benjamin e.h., Ertl Zsombor e.h., Ökrös Olivér, Mátyus Károly, Maksi Marcell játssza őszinte lelkesedéssel, tehetségesen. A fény Hlinka Mónika, a szcenika Juhász Zoltán, a látvány Vecsei Kinga Réta, a zene Kovács Adrián, a hang Chudák Róbert, a koreográfia Berecz István szép munkája.

A levelezés Petőfi Sándorral, az első, meghatott, személyes találkozás, a barátság, két egymás mellett, együtt, hol egybefonódó, hol szétváló, más-más úton járó költőóriás sorsa teljesedik ki az előadás második részében. Aranyról szól a színmű, sokszor azonban inkább Petőfi áll a középpontban, mintha Vecsei nehezen döntene, számára melyikük fontosabb. A nyugodt, csöndes, visszahúzódó, magába forduló Arany, vagy az örökké izzó, szenvedélyes, hitét és szabadságeszményét egy pillanatra sem föladó Petőfi. S ha akadnának kétségeink, a zárópillanatok önmagukért beszélnek: az előtérben Petőfit búcsúztató és búcsúzó Arany, a háttérben a szoboralakjában fölmagasztosuló Petőfi.