Az újságíró archívumából: svájci erődök titkai

A múlt század nyolcvanas éveiben különösen sokat jártam Svájcban, sok, kiváló kollégára, barátra tettem szert az egyébként nem túlságosan barátkozó (ám korrekt és szívélyes) Schwitzerbürgerek, svájci polgárok között. A külföldi újságírók riportútjait, interjúit megszervező házigazdák kétszer is meghívtak hazájuk haderejét ismertető bemutatóra.

Ekként vehettem részt egy helyi hadgyakorlaton, ahol katonai helikopterről szemlélhettem, miként verik vissza a svájciak az „ellenséget”, és szorítják ki a védelmükre bízott térségből. Máskor egy alpesi erődben nézhettem körül. Ez utóbbi vizit alkalmával hallottakat foglaltam össze a Magyar Hírlap munkatársaként az akkor tekintélyes és nagy példányszámú napilap 1987. augusztus 20-i mellékletében:  

Elerőtlenedő erődök?

A lehető legnagyobb nyíltsággal és részletességgel ír az örökös (és fegyveres) semlegességet vállalt Svájci Államszövetség sajátos rendszerű és fölépítésű hadseregéről az esztendőnként megjelenő Schweizer Armee című évkönyv. Már-már német alapossággal ismerteti nem csupán a honvédelmi koncepciót, hanem a csapatok létszámát, szervezését, a hadtestek védelmi körzeteit is, miként a hadseregben rendszeresített fegyverek, fegyverzetek műszaki-hadászati jellemzőiről, a kiképzés és továbbképzés részleteiről sem feledkezik meg. Megtudhatjuk belőle, hogy egy újonc fölszerelése mintegy 4800 frankba kerül. Ebből az 57-es típusú rohamfegyver (7,5 mm kaliberű, 6,6 kg, 300-600 méter a lőtávolsága stb.) a legdrágább: tárral, szíjjal, tisztítókészlettel együtt 2030 frank. A legolcsóbb fölszerelési tárgy a füldugó, egy pár mindössze egy frankba kerül. Megtudható a könyvecskéből a parancsnokok neve, a különféle csapategységek éves továbbképzési menetrendje, a hadianyaggyárak címe éppúgy, mint a tételes honvédelmi költségvetés összes adata.

Csupán egy valamiről ír tartózkodóan keveset a zsebkönyv: az alpesi erődökről. Megjelöli ugyan őket az ország térképén, miként a hadtestek, határőr- és erődbrigádok elhelyezkedését is, de az immár jó évszázados „végvárakról”, ezekről a gránit–beton bunkerrendszerekről bizony jóformán semmit sem tud meg a könyvecske olvasója.

Kiderül belőle, hogy az erődöket sziklába építették (van belőle bőven a csupahegy-szépséges Svájcban!); kisebb-nagyobb védőművek, fedezékek, páncélos- és gyalogsági akadályok, elaknásított területek tartoznak hozzájuk. Fegyverzetük, bonyolult fölszerelésük – áll a Schweizer Armee-ban – állandó felügyeletet és karbantartást kíván, amiről békeidőben az 1900 főnyi erődőrtest – egytől egyig hivatásos katona – gondoskodik. E „mini Gibraltárok” katonái egyébként különleges kiképzésben részesülnek az újonciskolákban. Gyalogosok, tüzérek, híradó katonák, bemérők, földi és légi megfigyelők, gépészek, gépkocsivezetők éppúgy vannak közöttük, mint szakácsok és kukták.

Alphons Pfyffer von Altishofen ezredes fogalmazta meg jó száz évvel ezelőtt, 1881-ben a svájci erődrendszer lényegét, indokolta meg a fontosságát, „Mindaddig, amíg 30–40 ezer férfi védi völgyeinket a fehér keresztes zászló alatt, egyetlen európai kongresszusnak sem jut eszébe, hogy Svájcot törölje a független államok sorából.” Az alpesi fellegvárakra azóta is úgy tekintenek a svájciak, mint e piciny ország függetlenségének, állami szuverenitásának a gránitgaranciáira.

Mindezek ellenére – főként a sajtóban – időről időre megkérdőjelezik az erődök létjogosultságát; kérdezik: érnek-e valamit, ha netán komolyra fordulna a helyzet? Abban egyetértenek a kétkedők is a katonákkal, hogy még atombomba sem képes elpusztítani a vegyi fegyvereknek is ellenálló védőbástyákat. De egyáltalán: mi szükség ezekre az erődökre?

Nos, a legrégebbi, a Gotthardon épült Airolo. Ez a trapéz formájú, remek védőmű, annak idején dél felől (volt) hivatott Svájcot védeni. Az ifjú olasz állam akkoriban meglehetősen erőszakos irredenta (a területi igényeket nemzetiségi összetartozás, történeti jog elmén érvényesíteni törekvő soviniszta) mozgalma komolyan fenyegetni látszott Tessin/Ticinót és álthalában a déli völgyeket.

Fort Airolo még napjainkban is lélegzet-elállítóan megkapó mesterműve a katonai építőművészetnek – állítják a szakemberek. A St. Gotthard-masszívumban létesült első erőd után készült el „Nyugat-Svájc Gibraltárja”, a Wallis kantonbeli St.-Maurice (nem tévesztendő össze St. Moritz-cal Graubündenben!) erődrendszere, majd pedig a legfiatalabb, a harmincas években épített sargansi, amely az ország keleti határát védelmezi egy völgykatlan fölött Ausztria és Liechtenstein szomszédságában.

Henri Guisan tábornok, a nemzeti hősként tisztelt svájci generális – összegezvén a II. világháború tapasztalatait – 1946 márciusában síkraszállt a „réduit national”-okért, a főellenállás bástyáinak megtartásáért, korszerűsítéséért. Hangoztatta, hogy egy olyan földrajzi adottságú országban, mint Svájc, csakis az ellenség dolgát a végsőkig megnehezítő, a határokat, az átjárókat, a haza belsejét védő erődök képezhetik a stratégiai védelem alapját. Természetesen az erőd önmagában már akkor sem állta meg a helyét, amikor építették. A katonai tervezők, a stratégák kezdettől fogva a különféle haderőnemek szoros együttműködésére számítva tették meg a három fellegvárat a hadvezetés-védekezés harcálláspontjaivá.

Így aztán – eltérően a franciák Maginot-vonalától – a svájci erődök nem holmi lehorgonyzott csatahajóknak számítanak, hanem a megerősített térségek rendkívül ütőképes, operatív feladatokat ellátó parancsnoki pontjai. Svájci sajtójelentésekből ismert adatok szerint 10,5–15 centiméter kaliberű lövegekkel szerelték föl az erődöket, ahol napjainkban mintegy négyszáz ilyen tüzérségi egység, 600 páncélos-elhárító fegyver, 250 légvédelmi ágyú és 1800 gépágyú található. Körzeteikben kereken 4000 akadály hivatott megtörni az előrenyomuló ellenséges páncélosok lendületét. Az egész országban szétszórtan több, mint ötezer (részben föld alatti) objektum szolgálja az ellátást, hadianyag-utánpótlást. Néhány évvel ezelőtt különösen korszerű létesítménnyel gyarapodott a svájci hadsereg vezetése; fölavatták a nukleáris elektromágneses impulzusok ellen is védett parancsnoki központot.

Tovább korszerűsítik az erődök tüzérségét: két évvel ezelőtt kezdték el fölszerelni őket a 15,5 cm kaliberű, minden eddiginél nagyobb lőtávolságú lövegekkel. Egyidejűleg kikísérletezték az átlőhetetlen, több rétegű gránit–beton védőfalat is. Elégedetten jelenthette ki Eugen Lüthy svájci vezérkari főnök: erődeink fölszereltségük révén még az ezredforduló után is kiválóan használhatók.

Remélhetőleg, sohasem lesz szükség rájuk.