Szociknak szeretettel (?)

Nem hívtuk őket, csak úgy jöttek. A szovjet csapatok ideiglenes tartózkodásra, a lengyel turisták törölközőt árulni, az olasz fiúk egyszerűen csak csajozni. Hozzánk tartoztak, mint a tatárjárás vagy a vörös terror, a magyarok történelméről mesélők nem hallgathattak róluk.

Most pedig itt vannak a szocik. Igaz, eddig is itt voltak, valamikor közéjük tartoztunk, aztán letagadtuk, mert nemcsak a Soros-ösztöndíj kelés a fenekünkön, hanem az egykor éljenzett tervgazdálkodás, és a munkás-paraszt hatalom is.

Szóval, a szocik. A régi újak. A már mások. Ők is jönnek hívatlanul: Csepelre, Zuglóba, Hódmezővásárhelyre. Inkább fogadja őket értetlenség, mint virágeső, ám akkor is jönnek. Egy kicsit hasonlítanak a medvékre, téli álmukat alusszák, aztán tavasszal előbújnak barlangjukból. Vélhetjük őket madaraknak is, egykor másik ágon gubbasztottak, megzavarták őket elszálltak, de most egy új fára visszarepülnek.

Ezek a szocik nem azok a mimózalelkű, május elsején felvonuló, Csernobilt a szovjet elvtársak helyett szégyenlő szocik. Ezeket nem lehet soron kívüli banánnal, gépkocsi-kiutalással, telefonnal lekenyerezni. Ők már látják a hatalom előnyeit. Ők már ott akarnak lenni az osztozkodásnál. A tagkönyvet öntudatra cserélték, és ami van, azt mutogatják. Náluk az internacionalizmus, az alkalmazkodás, otthonuk a mindenség. Az ő DNS-replikációjukat nemcsak a biológia, hanem a fizika is mozgatja.

Mint az órákat. Bizonyos időszakban, négy évenként elindulnak, fel sem kell húzni őket. Nekik mindenütt vannak híveik, és nemcsak rakják a fészket, hanem be is ágyazódnak. Hiánycikkek, Messiások, nyaranta légkondik, télen forró kályhák. Mindig azok, akiknek hiszik magukat.

Folyton vándorolnak, ha kell, segítenek, és amikor a pénztárgép úgy csörög, akkor ártanak. Masíroznak a régi logó alatt, olykor új pártot, mozgalmat alapítanak, de elindulnak. Nagy gyakorlatuk van, ők aztán nem botladoznak, ez a kezdők ismérve, a rutinos elindulók lendülettel veszik az első akadályokat, csak a végén esnek pofára, de soha sem fájdalmasan, megszokták, talán meg is szerették a kudarcot. A versenyben nem győzni akarnak, csak rajta lenni a rajtlistán.

Ezek a szocik fáradhatatlanok, futnak minden ócska szekér után. Nekik mindegy, merre megy a szekér, boldogok, ha felkapaszkodhatnak rá. Ha pedig mégsem, akkor sem esnek kétségbe, a politika befőttjeként elteszik magukat a következő választásra, tartósítószerük egy rozsdás bökő, és azzal fenyegetőznek, hogy bármikor kiszúrhatják az őket elhagyó szekér kerekét. Ha fából van az a kerék, akkor is.