Megörökíti rokonaink, a számik életét
Egyedülálló tervet valósított meg Joel Marklund, a japán Nikon cég európai nagykövete: bensőséges portréfotó-sorozat által, képeken mutatja be a svédországi számik, azaz lappok közösségét, mindennapi életét.
A számik hazája Lappföld (Sápmi), amely Norvégia, Svéd- és Finnország északi részén, valamint az orosz Kola-félszigeten terül el. Habár felszabdalják a négy állam formálisan kijelölt határai, a magyarokkal nyelvrokon számik egyetlen népcsoportot alkotnak, amelyet összetart a kulturális és nyelvi kötelék, valamint a közös identitás. Joel ennek az identitásnak az igazi természetét akarta bemutatni, és túllépni azon a felszínes nézeten, amely szerint a számik nem többek a „hegyekben élő rénszarvas-pásztoroknál”.
– Miért éppen a számikat állítottad különleges kezdeményezésed középpontjába?
– Olyan szerencsés vagyok, hogy a sportfotósként végzett munkám révén folyamatosan járhatom a világot. Csak 2016-ban 220 napot töltöttem külföldön, és hozzászoktam, hogy egy történet vagy esemény nyomon követésére a világ különféle tájaira utazzam. Az évek során gyűjtött tapasztalat azonban megtanította nekem, hogy a legjobb történeteket ne mindig a Föld legegzotikusabb és legtávolabbi zugaiban keressem. Amikor megkaptam a lehetőséget, hogy egy különleges Nikon-terv megvalósításán dolgozhassam, eltökéltem: olyasmiről fog szólni, amiben hiszek, és ami igazán fontos számomra. A számik történetét csak kevesen mesélték el, az én szívemhez viszont nagyon is közel áll.
– Miért?
– Svéd születésűként csalódottsággal tölt el az, ahogy az országom a számikkal bánt és bánik a mai napig megbélyegezve élnek. Svédország elfogadta ugyan az őslakos népek jogairól szóló ENSZ-nyilatkozatot 2007-ben, azonban a nemzetközi emberjogi hatóságok javaslata ellenére a máig nem hajtotta végre a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 169. számú, a bennszülött és törzsi népekről szóló 1989-i egyezményét. Az őslakos népeket gyakran kezelik másodrangú állampolgárokként. Arra próbálják ösztönözni őket, hogy ne a saját nyelvüket használják, és olyan területekről telepítettek ki családokat, ahol azok már nemzedékek óta éltek. Kötelességemnek érzem megosztani ezeknek az embereknek az egyéni történeteit, és segíteni nekik, hogy megkapják az őket megillető tiszteletet és elismerést.
– Mennyit tudtál a számikról a Nikon-megbízás előtt?
– Az észak-svédországi Boden városában születtem, közel a számik egy nagyobb lélekszámú közösségének lakhelyéhez. Innen fakad a kezdeti érdeklődésem, azonban el sem tudom hinni, mennyire keveset tudtam a szokásaikról és az életmódjukról, különösen az országom történelmében évszázadokon át játszott szerepüket figyelembe véve. Az egyik legfontosabb tanulság, amelyet levonhattam belőle, hogy a dolgok sosem olyanok, amilyennek elsőre látszanak.
– Mi nyűgöz le a közösségükben?
– Sok erős számi küzd az elnyomás ellen különféle formákban. Az életüket hosszú ideje átható megkülönböztetés ellenére sok fiatal számi kezdett hangot adni a véleményének, és büszke is a származására. A valódi változások ideje ez, és ez fogott meg annyira. Lappföld (Sápmi) Norvégia, Svéd- és Finnország északi részén, valamint az oroszországi Kola-félszigeten terül el, és noha felszabdalják a négy állam formálisan kijelölt határai, lakosai továbbra is egyetlen népcsoportot alkotnak, amelyet összetart a kulturális és nyelvi kötelék, valamint az azonosságtudat. Számukra az országhatároknak nincs jelentőségük, csak Lappföld létezik.
– Milyen a környezet, amelyben élnek, és milyen nézőpontot alkalmaztál, hogy ezt fényképezőgéppel is megragadd?
– Az egyik fő célom az volt, hogy túllépjek a számik közösségéhez társított közhelyeken. Sokan csak úgy tekintenek rájuk, mint a hegyekben élő rénszarvas-pásztorokra, és elzárkóznak attól, hogy esetleg többet is megtudjanak a közösségükről. És noha a rénszarvas-pásztori lét tényleg a számi kultúra fontos eleme, ma már sok számi városokban él és dolgozik. Az egyik fotóalanyom például Maxida Marak. A fiatal nő tradicionális számi közösségben nőtt fel, mostanra azonban sikeres énekesnő vált belőle a városban. Imádom, hogy népviseletbe öltözve lefényképezhettem abban a környezetben, ahol felnőtt, ugyanakkor a színpadon is, miközben egy hatalmas tömeg előtt készült fellépni. Ez a kulturális kontraszt végigvonul a képeimen.
– Milyen üzenetet szeretnél a fotósorozatoddal átadni?
– Célom, hogy megismertessem és közelebb hozzam az emberekhez a számi közösséget. Fotóriporter vagyok, így fényképek által mesélem el a történeteimet, ez pedig egy igazán figyelemre méltó történet. Remélem, a képeimmel elérem, hogy az emberek jobban meg akarják ismerni a számikat, és értékeljék a közösségük szépségét.
– Miért éppen azt a megközelítést választottad, amelyet alkalmaztál?
– Szerettem volna minden számi fotóalanyomat úgy lencsevégre kapni, hogy kifejeződjék az, amin mind osztoznak: ez pedig nem más, mint a „gákti”, a népviseletük. Ahogy az egyik fotóalanyom mondta: „a gákti nélkül láthatatlanok vagyunk”. A viseletük a kultúrájuk fontos része, és azt is segít azonosítani, hogy az illető a Lappföld mely részén él, vagy honnan származik. A viselet gyönyörű, és sok esetben hihetetlenül színes, közel sem láthatatlan. Olyan képsorozatot akartam készíteni, amely bemutatja a számikat a hagyományos népviseletükben és környezetükben, továbbá a mindennapi munkával töltött életüket is, amely a társadalom többi részével már sok esetben szorosabban összefonódik. Az énekesektől és táncosoktól kezdve a dobkészítőkig sokféle embert fényképeztem, és mindannyiuknak megvan a saját elképesztő története.
Az olyan közösségek fényképezése, mint a számiké kihívás lehet, mert közben hatalmas nyomás nehezedik az emberre, hogy megfelelően mutassa be ezeket a történeteket. Remélem, sikerült elérnem ezzel a képsorozattal.
– Milyen kihívásokkal szembesültél eddig?
– A feladat teljesítése közben sok embert az otthonában kereshettem föl, ám előtte el kellett nyernem a bizalmát. A fényképezés megkezdése előtt sok időt töltöttem azzal, hogy meghallgassam és megismerjem az alanyaimat.
Egy ilyen jellegű fotózás nehéz munka, különösen akkor, ha az ember egyedül dolgozik, és nem áll mögötte egy csapat, amelyre támaszkodhat. Az időjárás további kihívás: Észak-Svédország időnként nagyon sötét és szürke tud lenni, emiatt jól meg kellett választanom az expozíciós időpontokat.
A fotózás első hetében meghívtak, hogy csatlakozzam a számikhoz, miközben a rénszarvasokat levágásra terelték össze, hisz’ ez a megélhetésük fontos része. Mindenki keményen dolgozott, a gyerekeket is beleértve. Volt köztük egy fiatal lány, Marika Renhuvud, aki reggeltől a hideg éjszakába nyúlóan kitartóan segédkezett. Már napok óta fotóztam Marikát és a családját, amikor megtudtam, hogy a Stockholmi Balettakadémia növendéke. Számomra erről szól ez a feladat: az ilyen jellegű kulturális kontrasztok megtalálásáról. Marikától sokat tanultam a számi kultúráról, a fiatalok életéről is, akik két egymással szinte ellentétes életet élve nőttek fel.
