Az újságíró archívumából: Palucca Magyarországra vágyott

Sosem fogom már megtudni, kár, hogy éltében nem kerestem föl és kérdeztem meg a két nappal ezelőtt elhunyt magyar klasszikustól, a mozgásművész és tanár Brandeisz Elzától: ismerte-e kortársát és kolléganőjét, a német Gret Paluccát? Nekem megadatott, hogy többször is találkozzam vele, az új művészi tánc megteremtőjével, aki 1902. január 8-án született Münchenben, és szép kort megérvén, 1993. március 23-án hunyt el Drezdában, ahol jóformán az utolsó pillanatokig dolgozott: tanított. Az alábbi írás az akkor tekintélyes Magyar Hírlap 1987. január 8-i számában jelent meg. (Kép: alchetron.com)

Gret Palucca 85 éves – Drezdai beszélgetés az új művészi tánc megteremtőjével

"Moholy-Nagy Lászlót a legjobb barátaim között tar­tom számon. Sokat voltunk együtt akkor, amikor ő még Németországban élt, és részt vett a Bauhausban, a Gropius által alapított német építésze­ti és iparművészeti műhelyis­kolában.

Jómagam is gyakran megfordultam kezdetben Weimarban, majd Dessauban a Bauhausnál. Ő is, a híres ma­gyar festő és fotográfus, a chi­cagói Űj Bauhaus Iskola meg­alapítója, aztán az orosz szár­mazású festő és grafikus, Wassili Kandinsky a feleségével együtt nemegyszer vendéges­kedtek nálunk, Drezdában. Jól ismertem Oskar Kokoschkát és Otto Dixet is. Különö­sen Moholy-Nagy vett részt szívesen a próbáimon, bemutatóimon. Mennyit bírált, segí­tett! Máig sem felejtettem László szavait, amikor a húszas évek közepén ezt írta rólam: „Számunkra Palucca új moz­gástörvényeket talált fel... Mi magunk is együtt mozdulunk vele, ha táncol, magával ragad bennünket, vitalitásának az ere­je, önfegyelme ... Betölti a te­ret, anélkül, hogy csak ő len­ne a középpontjában. Testének mozgását, mint gondolatot, su­gározza szét... Szinte leírha­tatlan, micsoda egységet alkot nála a test és a lélek...”

Gret Palucca professzor asszony, az új művészi tánc mű­fajának a megteremtője ma 85 esztendős. Napjai jó részét még most is oktatással tölti az ál­tala alapított és világhírű drez­dai Palucca-iskolában. Bele-­belehallgatok a találkozásunk hangulatát, beszélgetésünket őrző magnófelvételbe. Két órá­ja közti szünetben ültünk le szusszanásnyi időre. Pulóver, nadrág, balettcipő a vékony csontú, apró termetű asszonyon. Egyik lábát maga alá húzza a fotelba, pihenteti. „Kérdez­zen ...” – Szép, barna szemé­bőlmély emberség, melegség sugárzik, és határozottság, ke­ménység is.

Palucca mindig tudta, tudja ma is: mit akar elérni, kivel milyen tervei vannak. Személyre szólóan készül az óráira. Azt tudakolom tőle, hogy mi az új, a modern művészi tánc, amit annak idején ő teremtett meg?

„Sohasem dolgoztam a klasszikus tánc ellenében. Tanítványaimnak is mindig ezt mondom: mindennek alapja a klasszikus tánc. Technikáját nagyon kell ismernie annak, aki valaha is boldogulni szeretne a pályán. A lábujja hegyétől a feje búbjáig legyen ura testének, izmainak a táncos, hogy a lehető legtökéletesebben kifejezhesse a saját érzéseit, gondolatait, mindazt, ami a zene kelt benne. Az új művészi tánc valójában az idő és az élet – tehát e két állandóan változó és fejlődő jelenség – művészi formában való kifejezése. Századunk sokkal modernebb kifejezési formákat követel, mint amilyeneket például a hagyományos balett eszközeivel megvalósíthatnánk. A táncos, a művész legnagyobbrészt önmaga alkossa meg a saját koreográfiáját, rögtönzésének az elemeit építse bele az előadásba. De az improvizációra is elő kell készülni. Az előkészületekhez mindaz hozzátartozik, amit az ember az életben lát, olvas és hall, amit érez és tud, de mindenekelőtt: amit csinál. Ez alkotja az ember és művészetének megismételhetetlen egyszeriségét, melynek kifejezésében döntő szerepe van a pillanat hangulatának.

Kétezernél több önálló estet adott Gret Palucca. Ugrásairól tanulmányokat írtak, híres fényképészek felvételei alapján elemzik még ma is mozdulatait, technikáját. Több, mint hat évtized alatt tanítványok ezreit nevelte, sokan táncpedagógusok is lettek közülük. De többen is lehettek volna, ha a nácik annak idején nem tiltották volna be a működését. Hat esztendőt raboltak el legjobb éveiből. Naponta tíz órát gyakorolt akkor is drezdai otthonában – a metronóm ütemére. És a szörnyű február 13-án, 1945-ben, félig öntudatlanul kaparta ki magát égő házának romjai közül. Hallatlan akaraterővel és az őt szívből szerető drezdaiak, németek és a szovjet városparancsnokság segítségével már a béke első heteiben megnyitotta iskoláját.

Palucca egyik legemlékezetesebb táncát, az Ellenállhatatlanul-t Bartók zenéjére komponálta. „Fiatalon kétszer is jártam Magyarországon. Fölléptem Budapesten és Szegeden is; ez 1930–31-ben lehetett. Aber ich muss mal nach Ungarn – még egyszer el kellene mennem Magyarországra – őrzi óhaját a hangszalag. – De annyi itthon is a teendőm, és oly kevés az időm a magánügyeimre...”