Az újságíró archívumából: Németnek lenni Szlovákiában
Az alábbi interjú 1993-ban, tehát a szlovák–cseh elválás után néhány hónappal jelent meg a Népszabadságban. A lap pozsonyi (és prágai) tudósítójaként arra kerestem a választ, hogy az önállóvá vált Szlovákiában hogyan érzi magát a helyi németség – az a nemzeti kisebbség, amelyik 1945 után a magyarok mellett a leginkább szemben találta magát az úgynevezett Beneš-dekrétum következményeivel… (Kép: kárpáti német fiatalok találkozója.)
Beszélgetés Wilhelm Gedeonnal, a Kárpáti Németek Szövetségének elnökével
A szlovák államfőnél a közeli múltban megrendezett nemzetiségi és etnikai kerekasztal tucatnyi résztvevője – mint azt a köztársasági elnök szóvivője elmondta – általában elégedetten nyilatkozott helyzetéről a január óta az önállóság útját járó Szlovákiában. Egyedül a magyar szervezetek képviselői jelentettek kivételt, akik számos problémájuk között a „kollektív bűnösség” megalázó tételét is megemlítették, s ebben – a szóvivő szavai szerint – egyetértettek velük az itt élő németek is. De kik is alkotják a szlovákiai németséget, s valóban ez-e az egyetlen szóra érdemes problémájuk? Hányan vannak és hogyan élnek a Tátra lábainál? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Kassán a Stavoprojekting építészeti tervezőintézet harmadik emeletén lévő irodájában Wilhelm Gedeon mérnökkel, a Kárpáti Németek Szövetségének elnökével.
– Voltaképpen hányan vallják magukat németnek itt, Szlovákiában?
– A legutóbbi népszámlálás során 5926 ember írta a nemzetiségéhez, hogy német. Szerintünk azonban mintegy 17–18 ezren vagyunk, de a többség nyilván azt vélte jobbnak, ha nem vallja magát németnek.
Wilhelm Gedeon mérnök, a Kárpáti Németek Szövetségének elnöke.
A Kárpáti Németek Szövetségét három éve alapítottuk Metzenseifenben (szlovákul Medzev, magyarul Mecenzéf), Kassától 40 km-re nyugatra. Ebben a községben valaha háromezren laktak, s csupán néhány család volt magyar és szlovák, a többi mind német. A második világháború után innen is kitelepítették a németek jó részét, ennek következtében jelenleg csupán 1700-an laknak a mieink közül a faluban, közülük 800-an szövetségünknek is tagjai. A másik komolyabb központunk Hopfgarten (Chmeľnica, Komlóskert), ennek 800-900 lakosa szinte mind egy szálig német nemzetiségű.
– Megmondaná, hány német élt a háború előtt Szlovákiában?
– Természetesen meg tudom mondani. Hiteles adatok szerint 150 ezren laktak itt, ez a szám érvényes 1945-re.
– S ezek döntő többségét három esztendő alatt, vagyis 1948-ig kitelepítettek...
– Jóval gyorsabban. Akik mégis itt maradtak, azok közül is sokan később – a hatvanas, hetvenes években – elszöktek Csehszlovákiából, vagy asszimilálódtak, beolvadtak a szlovákságba. így zsugorodott össze a mi népcsoportunk az említett létszámra.
– A kitelepítést az ún. Beneš-dekrétum alapján hajtották végre?
– Egyértelműen. Ez a dokumentum nyilvánította kollektíven felelősnek a németeket és a magyarokat – minden németet és minden magyart – a háború okozta károkért és szenvedésekért. Az említett „bűnösöknek” ezért azután vagyonuk elvesztésével kellett bűnhődniük. Elkobozták mezőiket, földjeiket, házaikat – mindenüket.
– Ehhez a Kassai Kormányprogram is „alapot” szolgáltatott?
– Igen, a megtorló intézkedések egy részét itt, Kassán hirdették meg az ominózus program keretében, a továbbiakat Beneš elnök Prágában deklarálta. S ezt is, azt is végrehajtották.
Ami minket, németeket illet – miután a Beneš-dekrétumokat mindmáig nem vonták vissza, tehát azok érvényesek – az akkori veszteségeket elszenvedők eddig nem részesülhettek kártérítésben.
– Igaz, a jelenlegi kárpótlási rendelkezések csak az 1948. februári kommunista fordulat utáni időszakra vonatkoznak...
– ...a bennünket sújtó intézkedéseket viszont már korábban végrehajtották, s ugyanez a helyzet a magyarokkal kapcsolatosan is. Voltak persze 1948 után is vagyonelkobzások, azok szenvedő alanyait vagy utódaikat már kárpótolták. De hát ez a mi esetünkben az összveszteség igen kis hányada.
– Érthető, hogy a probléma felvetésekor az önök képviselői a magyarokkal vállvetve érveltek a köztársasági elnöknél. De számíthatnak-e valamilyen előrelépésre? Az államfő tanácsadói köréből ugyanis olyan vélemény szivárgott ki, hogy az említett intézkedések a győztes nagyhatalmak jóváhagyásával születtek, s már csak ezért is kétséges a megmásíthatóságuk...
– A bársonyos forradalmat követően azért lehetett némi elmozdulást tapasztalni. Az akkori – Čarnogurský vezette – szlovák kormány állást foglalt a Beneš-dekrétummal kapcsolatban, és elítélte a kollektív bűnösség elvét. Sőt, az idén májusban az NSZK-beli Karlsruhéban, a kárpáti németek 23. találkozóján Michal Kováč elnök személyes képviselője is így foglalt állást a szlovákiai németek elűzésével kapcsolatban. Morális elégtételt tehát – ha úgy tetszik – kaptunk. Törvényileg azonban idáig semmi sem történt, a jogsértések jogi orvoslata változatlanul várat magára. Pedig minderre együttesen van szükség ahhoz, hogy végre valóban úgy érezhessük: felemelhetjük a fejünket.
– Mečiar kormányfő néhány hónapja arra tett célzást, hogy azokat a károkat, amelyeket a kárpáti németek kénytelenek voltak elszenvedni, Pozsony valami módon kompenzálni szeretné. Történtek-e fejlemények ez ügyben?
– Ezt valamikor a Duna–Majna–Rajna-csatorna avatása idején hozta szóba, ha jól emlékszem. Ám azóta nem sok történt, a kormányfő részéről ez minden bizonnyal egyfajta utalás volt a probléma megoldhatóságára, de ilyen jelzéseket mi már nemegyszer kaptunk. A kép azonban összetettebb. Mint tudja, léteznek olyan csoportok – a szudétanémetek, akik valóban vissza kívánják kapni ingatlanjaikat, ez a cseh kormánynak okoz fejtörést. A kárpáti németekkel más a helyzet. Információink szerint száz közül egy-két olyan volt szlovákiai német jelentkezett, aki valóban vissza szeretné kapni javait, azok fizikai valóságában. Igaz, az sincs pontosan körülhatárolva, hogy az elkobzott ingatlanok és ingóságok fejében járó kártérítés milyen formában történhet. Jómagam sok olyan kitelepítettél beszéltem, akik már nem tartanak igényt az egykori vagyonra, de annak ellenértékére sem. Amire vágynak, az az, hogy eljöhessenek, megmutathassák gyermekeiknek, unokáiknak, hogy hol éltek elődeik, hol állt a családi fészek stb., s aztán békében hazatérhessenek. Azt, hogy a volt házakat, földeket hogyan lehet hasznosítani, az egykori tulajdonosokat – akik már nem kívánnak itt élni – kártalanítani, nos, ez további tárgyalások témája. Ami számunkra sokkal fontosabb, az az itt maradott kevesek kárpótlása, a jogi keretek biztosítása. Ez az, amit meg kell oldani.
– A helyzet ebben a vonatkozásban azonos a magyarokéval...
– Hajszálra, hiszen ugyanabban a cipőben járunk, ugyanaz a megkülönböztető előírások vonatkoztak rájuk is. Természetesen nem olyan emberek érdekében emelünk szót, akik az akkori rendszerek csatlósaiként vétkeztek, hanem azokért, akiknek egyetlen „bűnük” az volt, hogy egy bizonyos nemzetiséghez tartoztak.
– Lépjünk tovább. Az elnöki kerekasztalról kapott információ szerint valamennyi szlovákiai nemzetiség képviselője kinyilvánította elégedettségét helyzetével, kivéve a magyarokat. Valóban úgy ítélték meg a kárpáti nemetek, hogy az említett anyagi és erkölcsi kártalanításon túl nincsenek problémáik?
– Kérem, mi megalakulásunkkor céljainkat pontosan körülhatároltuk. Szeretnénk itt, Szlovákiában kultúránkat, hagyományainkat megőrizni, mindezt újraépíteni az általunk lakott régiókban. Öt ilyen térségről beszélhetünk: Pozsony környéke, Körmöcbánya vidéke, Felsőszepesség, Alsószepesség, és a Bódva völgye, vagyis Kassa környéke. Ezeken a tájakon léteznek német nemzetiségű települések, erre működik összesen 37 csoportunk, bár akad olyan, amelyik csak 30–40 embert tömörít. Vissza akarjuk szerezni német identitásunkat, ami elképzelhetetlen nyelvtudás nélkül. Ha egy kisebbséget 45 éven át nyelvében elnyomtak, ha két generáció kiesett, akkor az első feladat a nyelvismeret rendbe tétele. Vagyis iskolákra van szükségünk, ahol gyermekeink tisztességesen elsajátíthatják a német nyelvet. Tájszólást beszélnek ugyan, ez azonban kevés, s épp ezért szorgalmazzuk, hogy az óvodától az érettségiig kétnyelvű oktatást biztosíthassunk a számukra. A szlovák tanintézetekben folyó német nyelvtanítás nem azonos azzal, amit mi egy nemzetiségi iskolában szükségesnek tartunk, saját iskolánk pedig egyetlen sincs Szlovákiában. Januárban beterjesztettük a pozsonyi oktatási minisztériumban az elképzeléseinket a kétnyelvű iskolák kialakításáról mind az öt régióban Jelenleg folynak a tárgyalásaink a tárcával, úgy érezzük, hogy a kormány sem zárkózik el a terv megvalósításától.
– Milyen támogatást kapnak az anyaországtól?
– Helyénvaló a kérdés, hiszen például tanárok nélkül nem juthatunk előre, ez ügyben pedig kívülről jöhet a legnagyobb segítség. Itt most folyik az orosz szakosok átképzése némettanárokká, s a szövetségi kormány segítséget ígért ehhez.
– Mi a helyzet a nevek helyesírásával?
– Ez eléggé vontatottan indult meg a nyolcvankilences fordulat után. Inkább csak mostanában találkozom olyasmivel, hogy valaki mondjuk Johannak kívánná magát nevezni, holott Jánnak anyakönyvezték annak idején. Őszintén szólva, egyszerűen nincs még információm arról, hogy egy ilyen típusú ügy hogyan végződött.
– Mint tudja, a szlovákiai magyar pártok egyik kívánsága az ilyen névproblémák megnyugtató jogi rendezése. Az Európa Tanács részéről is egyetértenek vele, Szlovákia tagfelvétele előtt ezt ajánlásként is megfogalmazták Strasbourgban.
– Mi kárpáti németek mindezt természetesen támogatjuk. Településeinket sem jelzik még kétnyelvű helységnévtáblák, de ezek megjelenését is csak üdvözölni tudnánk.
A szlovák parlament az 1991. február 12-én kelt nyilatkozatában kért bocsánatot a kárpáti németektől a háború után okozott szenvedésekért. „Csaknem fél évszázad telte el azóta. Számos seb behegedt, az új viszonyok között új generációk születtek. Mi, a szabad, demokratikus Szlovákia képviselői rendezett számlákkal akarunk belépni a nemzetek közösségébe. Elítéljük a kollektív bűnösség elvét, bármilyen érvekkel is indokolnák azt. Tudatosítjuk magunkban, hogy német honfitársaink kitelepítésével, majd elűzésével Szlovákia egy olyan etnikai csoportot veszített el, amely évszázadokon keresztül a közös civilizációs erőfeszítés részét képezte és jelentős mértékben járult hozzá országunk kulturális sokszínűségéhez. A mai napon mindenkinek, az egykori viszálykodásra emlékezőknek, az elűzötteknek és ezek utódainak baráti jobbot nyújtunk Szlovákiából. Próbáljuk meg elfelejteni a régi vitákat és sérelmeket. Dolgozzunk közösen régi hazánk felvirágoztatásán. A nemzeteink közötti megértés hídja legyen az, amely örökké hidalja át örökre a háborús gyűlölködés folyamát!”
A felvidéki magyarság ügye ennél bonyolultabbnak tetszik. A szlovák parlament Csáky Pál, a Magyar Koalíció Pártjának akkori elnöke 2007-ben előterjesztett követelésére válaszul elfogadott határozatban „érinthetetleneknek” nevezte a Beneš-dekrétumokat. Azóta sincs (és várhatóan a jövőben sem lesz) előrelépés az ügyben.
