Hazám-díj értékőrző és értékteremtő honfitársainknak

Ritkán, legföljebb évente egyszer örvendhet a krónikás annak, hogy egy helyen, ma kora délután a Petőfi Irodalmi Múzeumban, látja baráti-kollegiális közösségben a magyar kulturális és tudományos élet színe javának egy részét. Az alkalom immár tizenhetedszer ismétlődik: a Hazám-díjak átadási ünnepsége. Az eseményen Balázs János zongoraművész Bartók- és Chopin-művekkel ajándékozta meg a szép számú közönséget, Galkó Balázs színész, előadóművész József Attila két költeményét adta elő nagy sikerrel. (A képeket Gergely Beatrix készítette.)

Hagyományosan hét kitüntetett – József Attila Hazám című költeményének hét szonettjére emlékeztetve a kortársakat – ül most a díjazottaknak fenntartott első sorban:

Bálint György kertészmérnök, Bródy János előadóművész, zeneszerző, Csányi Vilmos etológus, akadémikus, Egyed Ákos történész, Jordán Tamás színművész, rendező, színházigazgató, Rakovszky Zsuzsa, író, költő és Vitray Tamás újságíró. A Hazám-díjat a XXI. Század Társaság ítéli oda a legérdemesebbeknek. A társaságot – a történelmi jelentőségű XX. Század Társaság példáját, értékelveit és hagyományait fölelevenítve – 2001. január 31-én alapította meg 35 tudós és közéleti személyiség. Független közösségként aktív és (meg)újító fórumként kíván működni a gyökeresen új kérdések és kihívások elemző, megoldást ígérő megvitatásának – a mainál igazságosabb társadalom megteremtése – elkötelezett híveként.

A XXI. Század Társaság elnöke, Kocsis András Sándor a mai ünnepi alkalommal hangoztatta: megkerülhetetlen újragondolni a szűkebb és tágabb értelemben vett értelmiség szerepét, hivatását, felelősségét a megváltozott világtörténelmi körülmények között, egyben a magyar társadalomfejlődés sajátosságait is hangsúlyosan figyelembe véve. E szerep és felelősség bonyolultabb, mint a múlt századokban volt; lényege azonban vélhetően változatlanul ugyanaz: a szellemi kezdeményezés, a lehetséges jobbító megoldások felvázolása, az igazságosságra törekvés példamutatása, az egyes ember és az egész társadalom eszméltető mozgósítása.

József Attila éppen 80 évvel ezelőtt, halála évében írta a Hazám című szonett-koszorúját. A ma átadott díj elnevezése önmagában is jelképezi azt a személyes, bensőséges és átélten őszinte kapcsolatot múltunkkal, jelenünkkel és jövőnkkel, ami a haza fogalma és valósága minden magyar számára. Ezért is illeti a Hazám-díj az értékőrző és értékteremtő személyiségeket életművükért.

A „Hazám”-mal egyidős Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő köszöntője után Vámos Tibor akadémikus, a díj kuratóriumának elnöke és Kocsis András Sándor – Varga Gyula közgazda, professor emeritus értékelő-méltató szavai közben – adta át a kitüntetéseket. Elsőként (a ladies first szabálya szerint) Rakovszky Zsuzsának. Kossuth-díjas költő, író, aki kedves szülővárosában, a Virág-énekes Sopronban él, és dolgozik, fáradhatatlanul. Költőként vált ismertté, és elismertté is, bár szűkösen méri verseit. Ezt ő szerényen – de rá nagyon is jellemző öntudattal – így indokolta meg: «Lehet, hogy csak száz verset írtam életemben, de, még így is csak ritkán sikerült olyan verset írnom, amilyet mindig is szeretnék. Másmilyet pedig minek írjak?»

Igen szigorú mércével mérő alkotó! Szigorú a világgal, az olvasóival, a műveivel, de talán a legkövetkezetesebben mégis saját magával szemben az.

A rendszerváltással letűnő kort kevesen búcsúztatták keményebben és egyben emberibb szavakkal, mint ő. A máról viszont, még nincsen kész a leltára, vagy csak töredékesen, elrejtve egy-egy sorban ítél. Mi, olvasói, csupán remélhetjük, hogy a korábbihoz hasonló morális szigorral, ez a leltár is megszületik majd.

Erősen foglalkoztatja őt az idő dimenziója, az idő múlásának kérdése, a szenvedély és a szerelem, az emberi szenvedés, a rossz és az ezekkel való megküzdés esélyei.

Manapság inkább prózát ír, amely szintén magán viseli a szerző költészetének meghatározó elemeit: a tarka és váratlan nyelvi fordulatokat, a pontos megfigyelések csak versekre jellemző, színes és tömör megfogalmazását, a filozofikus közelítést.

Igaz, szerinte, ezek inkább ál-filozofikusak, és «nem annyira a prózája költői, mint inkább a versei prózaiak».  – Próbáljuk meg elfogadni, hiszen ő mondta ezeket!

Regényt általában kiadói megbízásra ír, de verset «csak szerelemből»! A műfordítás pedig az ő kenyérkereső, polgári foglalkozása.

Végül, hogy ne maradjunk költői intelem, és a készülő leltár némi előzetese nélkül, álljon itt egy komor és időszerű, továbbgondolásra érdemes figyelmeztetés a költő egyik verséből:

«A múltnak sosincs vége. A jelen

az is a múlt, álöltözetben.»

Bálint György, a kertész, Aranytoll-életműdíjas újságíró. A szakmunkástól a kandidátusi tudományos fokozatig bezáróan, kertész. A szakma Gyuri bácsija, számos letűnt korok élő tanúja. A földrajzosok úgy mondanák, hogy ő napjaink „tanúhegye”, az erdészek meg „tanúfának” hívnák, és már régen védetté is nyilváníttatták volna! Most ezt mi tesszük meg.

Sok mesterséget próbált: volt földbirtokos, fizikai dolgozó, több módon is értelmiségi közember. Állandó újrakezdő, megújuló, mint a növényei.

Második fiatalkora kezdetén, alig hetvenévesen, még a politikába is belekóstolt. Ő ott, társai között is, a szelíd szavak, a tolerancia képviselője volt. Segíteni akaró személyiség, aki máig megmaradt bölcs kiskorúnak! Emberségből példát mutatónak! Kertészeti néptanítónak.

Hosszú élete során, megélte a legkivételezettebbek és az emberszámba sem vett legnyomorultabbak sorsát is. És egészséges lélekkel került ki ezek megkísértéseiből.

Jó kis folyóiratot szerkesztett! A „Kertészet és Szőlészet” című, szerény kivitelezésű hetilapot. Ez majd’ 100 ezer példányban kelt el. Egyaránt kedvenc olvasmánya volt az értelmiségi kerttulajdonosoknak, meg a saját élelmük megtermelésére rászoruló falusiaknak.

Televíziós szerepléseivel Somogyi Imrének, a „gyalogapostolként” hívott néhai kertésznek lett újkori, modern követője. Szinte a fél országot tanította a ház körüli kertészkedésre.

És nem a nagyüzemi ellenében, hanem amaz kiegészítőjeként. Ő ugyanis ebben sem a „vagy-vagy-ok”, hanem az „is-is-ek” embere.

Mindig bámulattal adóztam mosolygós jókedvének és töretlen derűjének. Ezért itt, a köszöntőm végén, álljon egy hozzá jól passzoló idézet Karel Čapek: „A szenvedelmes kertész” című könyvecskéjéből:

„A számos közkeletű elképzelés ellenére, a kertész nem magról terem, nem is hajtásból, hagymából, gumóból, levéldugványból fejlődik, hanem a tapasztalatok, a környezet és a természeti viszonyok alakítják ki. Bizonyos érettségre, hogy úgy mondjam, meglett korra van szükség ahhoz, hogy az ember amatőr kertész lehessen. Persze, ezen kívül kert is kell hozzá!”

Bródy János Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes, zeneszerző és szövegíró. Az örökifjú Bródy, már több mint fél évszázada aktív résztvevője a magyar kulturális közéletnek. Süldőkorában lett tagja az Illés-zenekarnak, amelyben Szörényi Leventével együtt, a magyar rock-zene egyik alapító és alakító tagjává vált.

Ez a zenekar magas zenei és irodalmi színvonalon, a közélet visszásságait is bátran bírálva, máig élő, nagy népszerűségre tett szert.

A Fonográfban folytatva munkáját, olyan korszakos művek születésében volt fontos szerepe, mint a „Kőműves Kelemen”, meg az „István, a király!”

Az 1980-as évektől egyre több egyéni előadásra vállalkozott, ahogyan önkritikusan mondta – szerény előadói képességekkel. A közérthető és valós mondanivalójú dalszövegei egyre népszerűbbé is váltak, bár ezek miatt továbbra is rá-rászól, az éppen ügyeletes „házmester”. Ma ő az egyik legszívesebben látott vendégszereplő, szerte az országban.

A „Ha én rózsa volnék” című dala nemcsak mindig időszerű szövegével, de az egyik legszebb magyar népdal közkinccsé tételével is igaz elismerést érdemel. Bátran politizáló művész ő, aki nem rejti véka alá a szabadságról alkotott véleményét.

Nagyon sokan vehetnének tőle példát arról, ahogyan Szörényivel – néhány esztendős szünet után – újraélesztették korábbi barátságukat, noha „vigyázó szemüket” továbbra sem ugyanarra a városra, és annak eszmei példázatára vetik! „Mindketten szabad magyar zenészek vagyunk, ebben egyetértünk” – mondja Bródy.

A ma is 18 esztendős tinédzser – további 53 év gazdag tapasztalatával a háta mögött –, híven őrzi fiatalságát, a világ dolgaira való nyitottságát. Észleli a valóságot és dalaival rendre reagál is rá. Csak az a „kár, hogy ezt a magyar nyelvet nem érti senki, nem érti senki, nem érti senki!”

Bródy, az egykori igricek és kobzosok azon magyar dalnokutódja, aki egyik királyunk idején „sem bírta mondani, hogy éljen Eduárd!”

Csányi Vilmos Széchenyi-díjas akadémikus, biológus, számos foglalkozás művelője, aki ma már inkább csak azt csinálja, amihez kedve van! De sok mindenhez van kedve! Korábban az állati és az emberi viselkedés kutatója volt, mostanában szépíró és társadalomkritikus. A kutatásait nem a „már majdnem emberrel“, a kutyával kezdte, hanem az akváriumi halak megfigyelésével.

Aztán jöttek a bonyolultabbak, a sor végén az emberrel, vagyis „a tökéletes állattal”, akit – csak a szentimentális érzelmeink miatt szoktunk különleges lénynek tekinteni.

Szerinte – mint a kutya – az ember is akkor lesz frusztrált és agresszív, ha érzi, hogy nem szeretik, nem fogadják el, kiközösítik, és megbélyegzik őt.

Szenvedélyesen foglalkoztatják a szegénység, a társadalmi feszültségek, benne az előítéletek, az integráció ügye. Azt vallja, hogy „A maga posztján mindenki tehet valamit az emberiségért!”

A szegénységnek is megvan a maga kultúrája, hirdeti. És ezt a kultúrát kell megváltoztatni. De nem pénzzel, segéllyel, hanem tanítani kell! Igaz, ez már pénzbe kerül. Azt a készséget kell megtanítani szegényeknek, hogy képesek legyenek magukon segíteni!

Csányi felháborítónak tartja, hogy a világon mindenhol – és nálunk is –, egyre több támadás éri a tudományos világot, kétségbe vonva a tudomány hitelét, a tudomány egészét. Teszik ezt ma, amikor kizárólag a tudománynak köszönhető mindaz, ami megteremti a hétmilliárdos emberiség elemi létfeltételeit.

És most idéznem kell Pál apostol Timóteusnak – 2000 éve írott(!) – leveléből: „Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem – a saját kívánságaik szerint – gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök;”

Háborog Csányi azon is, hogy egy ország, amely szórja a pénzt különböző célokra, képtelen azt megoldani, hogy néhány százezer gyerek minden nap kapjon meleg ételt. Erre pedig nincs magyarázat, nincs védekezés!

Csányi Vilmos nagy romantikus! És egyúttal nagy realista is! Bizony.  „Ilyen az ember. Egyedüli példány.”

Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum Egyesület, az ottani tudományos akadémia volt elnöke. Végigélte az erdélyi magyarság s a székelyek 20. századi, hol megpróbáltatásokkal, hol örömmel teli sorsát, elszenvedőként, vagy cselekvő, alakító gyanánt.

Tárgyilagos, elvei mellett kiálló szakember, aki mindig aktívan, néha furfangosan, de a legnehezebb években is meglelte azokat a réseket, amelyeken át, közzé tehette kutatási eredményeit, véleményét.

Az 1989-i fordulat után megújult erőkkel folytatja munkáját, s aktívan vesz részt az erdélyi magyar intézmények szervezésben. Nagy monográfiája, az – „Erdély 1848–1849-ben” – a forradalom és szabadságharc 150. évfordulójakor jelent meg.

Általános érvényű Egyed Ákos bölcs és józan – a közelebbi múltunkra is vonatkoztatható – megállapítása, hogy bár a forradalom fegyverei vereséget szenvedhettek, de az eszméje mégis győzött, elvégezte a maga feladatait!

Vagyis, a hajdan legfontosabbak közül a lakosság háromnegyedét adó jobbágyság felszabadítását, amely akkor valóságos rendszerváltást jelentett.

Egyed Ákoshoz közel áll az irónia és a székely humor. Az általam ismert kedves történetekből csak egyet idézek, jellemzésül arra is, hogy a forradalomról miként lehet – pátosz nélküli büszkeséggel –, és vidáman szólni:

„Egyik ősöm – meséli – egy kardot vitt haza a ’48-as mozgalmakból. Tanító nagyapám viszont ennek a kardnak az éléből csináltatott négy konyhakést. Ez igazán nem volt szép dolog tőle, de neki nem volt annyira fontos ’48. Adott a három lányának egy-egy húsvágó kést, egyet megtartott, és amikor édesanyám ezt elővette, azt mondta: ez Nagy Áronnak a kardjából van.”

Egyed Ákos 80 esztendősen tanulta meg használni a számítógépet. Azt mondta, ez igazán nem ment könnyen, de unokája, Eszter, addig biztatta, míg sikerült. S azt is, hogy nincs annál felemelőbb, mint amikor az ember az unokájával ír közös könyvet.

Egyed Ákos éppen ma, itt velünk együtt, ünnepli 87. születésnapját! Isten éltesse sokáig, erőben, egészségben!

Jordán Tamás, színművész, rendező, színigazgató, és okleveles földmérő mérnök, aki Szombathelyen, a Weöres Sándor színházban – a háromszögelési szabályok szerint is – jó helyen van.

Még pontosabban: ma is a megérdemelt helyén van! Kossuth- és több más-díjas művész, akiről nemrégen kiderült, az is, hogy milyen sokan szeretik őt.

Színésznek készült, de sikertelen felvételije miatt, nem a Színművészetin, hanem a Műszaki Egyetemen szerzett diplomát. Amatőrként – a néhai Egyetemi Színpadon játszott, miközben a főváros telekkitűzési osztályának – ezt a szakmáját is szerető – mérnöke volt.

Innen már csak egy macskaugrás kellett – bekerülni a „lélek mérnökeinek” óhajtott karába. Történt ugyanis, hogy az Országos Rendező Iroda – a kereset-kiegészítésként színpadra lépő Jordán Tamásnak – 1972-ben kiadta a világot jelentő deszkákon való fellépésre, hivatalosan is feljogosító – igazolást, amely szerint: ő színész!

Így aztán, 1973 óta, már ezernyi szerepben nyújtott, hivatalosan is színművészi alakítást: 200 színházi bemutató, 100 film és tv-játék szereplője volt, s félszázat rendezett. De olyan „apróság” is megemlíthető, mint a Nemzeti Színház vezetése, a versmondó estek, és így tovább.

Jordán Tamásról megtudtuk, hogy bár csendes, de igen szívós és keményen küzdő, a vidámsággal állandó jegyben járó személyiség. Igazi „homo ludens”, álruhás humorista.

Az „Eleje, közepe, vége” című, végtelenített művével felfedezte a „ciklikus permutációs lírát”. A szív és a nyelv iránti vonzalma miatt pedig, a „peislit” következetesen szalontüdőnek hívja.

Neki, és a vele tartó munkatársainak, meg Szombathely városának köszönhetően, ma is van a magyar vidéken olyan színházi műhely, amely sikerrel veszi fel a versenyt a fővárosiakkal, nyitottságban, újító megoldásokban, a szakma szeretetében, s művészi színvonalban egyaránt.

Színházának jó munkát és további sikereket, Jordán Tamásnak pedig kevesebb „meg- és elbotlást” kívánunk! De, ha netán mégis?! akkor, – őt idézem: „Jobb híján, tessék rá legyinteni!”

Vitray Tamás Kossuth-díjas újságíró.  Ő az a magyar közéleti személyiség, akit – és nem a nemrég betöltött 85. évének köszönhetően –, talán a legtöbb hazánkfia ismer. Személye szinte önálló intézménnyé vált az elmúlt fél évszázadban, és neve csaknem azonosult a rádiós, és főként a televíziós újságírás minőségi mércéjével.

Aki hallotta, látta Vitrayt a rádióban, a televízióban, az gyorsan megállapíthatta: ő az az ember, aki nemcsak szereti, hanem egyenesen imádja a munkáját, a szakmáját! Ennek megfelelően rengeteget is dolgozott!

Elsősorban kitűnő angoltudásának köszönhetően indult el karrierje. Állítólag egy nagyon nagyra nőtt amerikai atléta volt az első interjúalanya, amikor – a köztük lévő, kínosnak vélt magasságbeli különbséget enyhítendő –, a rendező sámlira állította a riportert. A Vitray által csak próbának hitt beszélgetésről kiderült, hogy valójában egyenes adás volt.

Ez a bizonyos sámli aztán – később – igen sokak által megkedvelt székké nőtte ki magát, amelyen „ő csak ült, és mesélt”, igaz és szép, többnyire tanulságos történeteket, nézők milliónyinak okulására. Azt is mondhatom: országos méretű „tan-szék” lett a zsámolyból!

Vitray szerény és kedves, nem „rámenős”, úgynevezett „internyúzó” újságíró, hanem mindig udvarias körültekintéssel, kérdezni pontosan és bátran tudó, jól felkészült, és bölcsen hallgatni is képes riporter volt. Együtt tudott érezni, sőt talán még gondolkozni is a megkérdezettel. Tudott közösen szomorkodni a vesztes sportolóval, és felszabadultan örvendezni a győztessel.

Sokunknak ma is a fülében cseng az a közvetítése, amelyen így biztatta a nyerésre álló kedves versenyzőjét: „Gyere, Egérke, gyere, kicsi lány!”

A nemzetközi versenyeken soha nem magyarkodott, de mindig büszkén és örömmel szólt a magyarok eredményeiről, helytállásáról. A kitűnő felkészültségét tükröző, színes sportközvetítésein is érződött műveltsége, a különböző művészeti ágakban való jártassága. Figyelem! Ma is érdemes hallgatni a szavára!