Összenő, ami összetartozik – út a német egységhez
Kanyargós utakon (Egy újságíró a múltakról és régmúltakról) – ezt az ideiglenesnek szánt címet adta csaknem 300 oldalas visszaemlékezésének a 98. esztendejében járó Tatár Imre Aranytoll-életműdíjas újságíró, aki éppen 70 évvel ezelőtt, 1947-ben kezdte újságírói pályáját a Szabad Népnél. A szerző engedélyével az Infovilág újabb részletet közöl a kéziratból. A fejezet címe: Összenő, ami összetartozik – út a német egységhez. (A képeket a szerző készítette.)
Az ifjabb korosztály csak történelmi tanulmányaiból tud a német egység előtti évtizedekről; az 1949-ben alapított két állam, a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) szembenállásáról. Egy országból kettő lett, majd 41 évvel később megvalósult a német egyesülés, amely történelmi jelentőségű eseményként, aranybetűkkel szerepel Európa nagykönyvében. Így vélekedik erről a világ – és persze a németek nagy többsége is, még ha sokszor hallani is panaszt a hétköznapi gondokról.
Varsó: Brandt és Gomulka kézfogása 1970 decemberében aláírták a német-lengyel megállapodást.
A hetvenes évek elejéig Európában sokan tartottak egy újabb háborútól. A két német állam rossz viszonya a hidegháborús korszakban a feszültségek egyik forrása volt, s ez a megosztottság hosszú időn át mérgezte a kontinens életét. A nyugati demokráciák nem ismerték el törvényesnek az egykori szovjet megszállási övezetből alakult keleti német államot; a Szovjetunió és szövetségesei viszont azt akarták, hogy az Odera–Neisse-határral ismerjék el önálló német államként az NDK-t. Erről azonban a nyugatiak sokáig hallani sem akartak. Egy adott időpontig! – s ez az időpont 1970 körül jött el. Addig nyugati szövetségeseik teljes mellszélességgel kiálltak az NSZK és az ország egyesítésének igénye mellett, de eredményt nem sikerült elérniük. Valójában nem is nagyon törték magukat. A németek miatt nemcsak háborút, de immár túlságosan rossz viszonyt sem kívántak a Szovjetunióval. Nem bánták, hogy Németország kettészakadt, így legalább nem válhat ismét nagyhatalommá. Európában tartósnak ígérkező patthelyzet alakult ki. Akkoriban nem gondoltuk, hogy az európai és a német kettéosztottság mindössze húsz év múlva lezárul.
A hatvanas évek végétől a nyugati hatalmak arra törekedtek, hogy világviszonylatban megtalálják az egymás mellett élés és az együttműködés módozatait. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti csúcstalálkozókon is ezt szorgalmazták a tárgyaló felek, de az általános európai enyhülés útjában ott állt (egyik) akadályként a megoldatlan német kérdés.
Willy Brandt nyugatnémet kancellár (1969–75) színre lépésével kimozdult a holtpontról az európai megosztottság. A tevékenységéért később Nobel-békedíjjal kitüntetett politikus őszintén szorgalmazta a megbékélést; elment 1970-ben Varsóba, az egykori gettó helyére, és letérdelt az emlékmű előtt. Ott voltam magam is, tudósítottam a kancellár látogatásáról, amelyen aláírták a két ország közötti kapcsolatok normalizálásáról szóló egyezményt.
Nem volt könnyű elfogadni a németeknek olyan (sziléziai, pomerániai, poroszországi) területek elvesztését, amelyek évszázadokig az országhoz tartoztak. Lelkiismeretüket azonban súlyos bűnök terhelték a keleti szomszéddal szemben. Lengyelország volt a 2. világháború első áldozata; területét a németek és a szovjetek felosztották egymás között. Hitlerék a „germán Európa” megteremtésének egyik lépéseként elkezdték a lengyel értelmiség kiirtását; a jövőben csak négy elemit engedélyeztek volna nekik, a „szőkéket” pedig be akarták olvasztani a germánságba. A háború után következett a jóvátétel: területek átcsatolása és márkamilliárdok átutalása Varsónak.
A „két Vili”: Willy Brandt és Willi Stoph Kasselban.
Brandt népszerű volt az NDK-ban is; 1970-ben előkészítő tanácskozások folytak a megosztott országrészek közötti megállapodásról. Először a nyugati Kasselban, másodszor a keleti Erfurtban találkozott a „két Vili”: Willy Brandt, az NSZK kancellárja és Willi Stoph, az NDK miniszterelnöke. Egy ízben az Erfurter Hof szállodában tárgyaltak.
Arrébb – korlátok mögött, hírekre várva – sok százan álldogáltak. Egyszer csak a tömeg áttörte a kordont, a hotel elé tódult, és ritmusosan kiáltja: Willy Brandt an Fenster! Vagyis: jöjjön az ablakhoz. Az emeleti ablakban megjelent a nyugatnémet küldöttség szóvivője, Conrad Ahlers, és vigyorogva integetett a tömegnek. De valaki gyorsan visszarendelte, eltűnt. Majd az ablakhoz lépett Brandt kancellár és egy kézmozdulattal jelezte: „Csak nyugalom, vigyázzatok!” Tudta, hogy ha rendzavarás történik, a rendőrség szétveri a népet, és megszakadhatnak a tárgyalások. A közjáték azonban nem ártott a színfalak mögötti egyezkedéseknek, és sikerült tető alá hozni a két német állam kapcsolatát rendező szerződést is.
A ketté (sőt, négy övezetre!) osztott Berlin sorsa 1971-ben került napirendre. Mintha újjáéledt volna a második világháborús győzelmet követő helyzet: ismét találkozik az (a képen: Erfurtban a tömeg áttörte a kordont, hogy láthassa a nyugatnémet kancellárt) amerikai, a brit, a francia és a szovjet nagykövet. A város amerikai szektorában, az egykori közös Szövetséges Tanács épületében egy asztalnál ül Jean Sauvagnergues, Pjotr Abraszimov, R. U. Jachling és Kenneth Rush. Aláírják a Nyugat-Berlinről szóló egyezményt. Valóban előbukkant a múlt, az egykori győztesek mintha a világ szemébe mondták volna: független NSZK ide, szuverén NDK oda, a német föld ténylegesen a négy hatalom felügyelete alatt áll. Diplomatikusan ezt így fejezték ki: „Felelősséget viselnek Németország egészéért.”
1972 novemberének egyik vasárnap délutánján ott ültem a bonni kancellári hivatal sajtóközpontjában Rüdiger von Wechmarral, a Brandt-kormány helyettes kormányszóvivőjével. (Civilben Pethő Tiborral, a Magyar Nemzet akkori főszerkesztőjével jó barátok voltak.) Beszélgettünk, majd hallgattunk. Országszerte folyt a sorsdöntő szavazás: a parlamentet idő előtt feloszlatták. Arról kellett dönteni, hogy a Szovjetunióval és a többi keleti állammal aláírt megbékélési szerződéseket jóváhagyja-e a közvélemény és ezáltal egy új parlament, vagy pedig a konzervatív ellenzék elutasító magatartásának adnak többséget. A szociáldemokrata–szabaddemokrata koalíció ugyanis e szerződésekben elismerte, hogy létezik másik német állam, és megígérte, hogy tiszteletben tartja a háború után kialakított határokat. Ez gyakorlatilag lemondás volt az Odera és a Neisse folyókon túli – a háború utáni nagyhatalmi döntéssel Németországtól elszakított, és Lengyelországnak ítélt – területekről is. A háború előtti Németország területének mintegy negyedéről volt szó, sokmillió lakossal. Igaz, addigra többségében lengyelek lakták a vidéket, az ottani németek már a háború vége felé kezdtek menekülni a szovjet csapatok elől, majd a győztesek döntése alapján tömegesen áttelepítették őket német földre.
A szobában tehát von Wechmarral várakoztunk, érezni lehetett a kinti feszültséget: most dönt az NSZK lakossága! Természetesen nem arról kellett szavazniuk, hogy visszakerüljenek-e az említett területek, és valóban létezik-e másik német állam. Ezt eldöntötték a nagyhatalmak. A nyugatnémet szavazóknak arra kellett válaszolniuk, hogy támogatják-e Brandtékat, akik e tényeket elfogadják.
Még mindig a szobában üldögélünk. Egyszerre csak von Wechmar feláll, odalép a páncélszekrényhez, elegáns fekete dobozt vesz elő, s átnyújtja. Kinyitom: a müncheni olimpia alkalmára kiadott, ezüst tízmárkás sorozat volt benne. A doboz belsején felirat: A szövetségi sajtóhivatal ajándéka. Nem volt ebben semmiféle korrumpálási szándék; tudta, hogy teljes szívvel nekik drukkolok. A „kapitalista” német kormány és a kommunista vezetésű magyar sajtó képviselője azonos táborban van. Gyakorlatilag ekkor kezdett csökkeni, később megszűnni a magyar sajtó handabandázása a nyugatnémet militarizmusról, a monopolkapitalizmusról.
Willy Brandt egyébként megnyugtató fölénnyel győzött a választásokon, a többség a Kelettel kibékülés mellett foglalt állást. A nyolcvanas években azután ugyanerre a következtetésre jutottak a konzervatívok is. Olyannyira, hogy 1987-ben Helmut Kohl kereszténydemokrata kancellár államfőnek járó tiszteletadással fogadta Bonnban Erich Honecker az NDK pártvezetőjét és államfőjét.
S most egy felejthetetlen emlékről: a német egységhez vezető út csúcspontjáról, a két állam egyesülésének kikiáltásáról 1990. október 3-án.
A berlini magyar nagykövetség sarokablaka az Unter den Lindenen közvetlenül a Brandenburgi kapura néz. Ott álltam, egyik kezemben fényképezőgép, a másikban telefonkagyló, hogy az eseményekről a lehető leggyorsabban tudósítsam lapomat, a Magyar Nemzetet. Reflektorfény, ünneplő tömeg, a Reichstag előtti emelvényen Kohl kancellár, és sokan mások, köztük tisztelettel körülvett magyarok, Németh Miklós és Horn Gyula. Ott volt Willy Brandt, aki egy évvel korábban, a berlini fal leomlásakor fogalmazta meg legendás mondatát: Összenő, ami összetartozik.
Ahogy végeztem a tudósítással, éreztem, nem szabad tovább a szobában maradnom. Minden perccel közeledett az éjfél, az 1990. október 3-ra forduló perc, a német egység kikiáltása. Le kell menni, beolvadni a tömegbe! Ennek a napnak az ízét, lényegét nem az ünnepi beszédek adták, hanem ez a hullámzó, boldog áradat. Itt bátran el lehetett fogadni bárkitől egy papírpohárnyi pezsgőt, bemutatkozás nélkül összekarolni. Senkinek sem volt neve. Ez maga a nép. Megtöltötték a teret, a tévétorony és az Alexanderplatz közötti sugárutat a Brandenburgi kaputól végig a híres hársfasoron, az Unter den Lindenen, az Operaház mellett egészen Nagy Frigyes szobráig. Éjjel, majd folytatva a következő nappalon. Elmaradhatatlan virslis és sörös sátrak, üdvözlő feliratok, léggömbök, emléktárgyak. Az ünneplés, százezrek e családi sétája Kelet-Berlinben hullámzott. Talán azért, mert évszázadok óta, ha valaki Berlinről beszélt, erre, a porosz Frigyesek névjegyét viselő részre gondolt. Talán mert ez az útvonal a legalkalmasabb a sétára, s a fal leomlásával a városnak végül is ez a része szabadult fel: évtizedekig a bezártságnak, s most a szabadságnak lett jelképe a kapu.
Amikor még állt a berlini fal: a szerző (középen) vendéglátói társaságában.
Mit érzett akkor a kelet-berlini, mit a nyugat-berlini? Csak magamról számolhatok be, aki az ötvenes évektől sokszor jártam itt, végigkísérve a két városrész versenyét, küzdelmét, gyűlölethullámzását, kelletlen egyezkedéseit, majd egyesülését. Az Unter den Linden és a Brandenburgi kapu lakmuszpapírként mutatta az idők, a város sorsának változásait. Ez a negyed a keleti felére esett, előbb a szovjet megszállási zónához tartozott, majd ebből lett az NDK fővárosa. Az ötvenes években rom hátán rom, este tompa sötétség, míg a másik oldalon, Nyugat-Berlinben, ahol az amerikaiak, az angolok és a franciák voltak, már fényár tündökölt. „A Nyugat kirakata”. A hársfasor végén 1961 nyár végétől a fal húzódott, farkaskutyás NDK-rendőrök járőröztek, kihalt minden, érezni lehetett, hogy aki itt jár, hamarosan Tilos táblába ütközik. A nyolcvanas években, a helyzet enyhülésével az NDK vezetői érezték, hogy éppen itt, a régi operettekben megénekelt, regényekben leírt, generációk emlékezetét színesítő helyen túlságosan is taszító e látvány, s a téglasort szerényebb, festett korláttal helyettesítették. De átmenni nem lehetett. Üzleteket, cukrászdát telepítettek a fasor alá. Életet nem. Engem is, aki útlevelemmel átjuthattam Nyugat-Berlinbe, nyomasztott ez a bezártság. S amikor először lehetett minden ellenőrzés nélkül átsétálni a Brandenburgi kapu alatt, felemelő érzés vett rajtam erőt. Univerzális, e kapuval összefüggő és mégsem helyhez kötött, európai érzés.
Az első átsétálás még 1989 novemberében történt, azon az őszön küzdötték ki ezt a lehetőséget az NDK lakói. Annak a három hónapnak lett gyümölcse 1990. október harmadika, e bódult éjszaka az Unter den Lindenen.
Új ország szervezése következett. Nem gondok nélkül.
Az eddig közzétett fejezetek: A vörös báró; Bocsánatkérés Belgrádban; Egy szibériai kapitány Pesten; Iskola a meseerdőben; Helsinki: Európa csillagórája; Miért nem írtam könyvet Kádárról? Út a semmibe: terrorizmus; „Gorbimánia” – A szemelvényeket Toronyi Attila szerkesztette.
