Az újságíró archívumából – „Gorbimánia”

Az Infovilág hónapokon át közölt szemelvényeket Tatár Imre Kanyargós utakon (Egy újságíró a múltakról és régmúltakról) című kéziratos emlékiratából. A 98. életévében járó Aranytoll-életműdíjas újságíró egyébként éppen 70 évvel ezelőtt, 1947-ben kezdte újságírói pályáját, tehát a publikálás ehhez a jubileumhoz is kötődik. Az említett sorozatot megszakítva most – a szerző bevezetőjével ­– egy csaknem harminc évvel ezelőtti, de az emlékiratokhoz szorosan kapcsolódó írását közöljük. Címe: „Gorbimánia”.

Mihail Gorbacsovot (1931) joggal tartja számon a világ a történelmet formáló államférfiak között. 1985-ben a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, majd a hatalmas ország elnöke lett. Minden elődjétől eltérően óriási fába vágta a fejszéjét: gyökeresen meg akarta változtatni, demokratikussá akarta tenni a Szovjetuniót. Két jelszava világszerte ismertté vált. Az átépítés (peresztrojka) volt az egyik, míg a másik – a glasznoszty – a társadalmi nyíltság, a szólásszabadság megteremtését szorgalmazta. Gorbacsov kísérlete ugyan a hazájában fennálló körülmények miatt nem sikerülhetett, de drámai változásokat indított meg. A Szovjetunió akkor még képtelen volt a gyökeres megújulásra, de a gorbacsovi külpolitika egyértelműen pozitívan hatott földrészünk sorsának alakulására. Elsősorban Gorbacsovnak köszönhető, hogy az addig szovjet felügyelet alatt élő országokban nem véres konfliktusokkal, hanem békésen, legalábbis szovjet beavatkozás nélkül zajlott le a rendszerváltozás. Tetteivel, szavaival azt üzente: csináljátok, ahogy akarjátok!  A cikk, amelyből az alábbiakban részleteket közöl az INFOVILÁG, 1989 júniusában jelent meg a Magyar Nemzetben, amikor Gorbacsov Európa legkényesebb részébe, német földre látogatott. Biztatásul, hogy részéről szabad az út a két állam egyesüléséhez!

„Erzsébet királynő látogatásakor volt ennyi ember a bonni Markplatzon – írta az egyik lap; a másik a fogadtatás hőfokát Kennedy és de Gaulle hajdani ottlétéhez hasonlította; soha azelőtt, sem azután így nem ünnepeltek vendéget, mint Mihail Gorbacsovot most. Csakhogy ezúttal nem Nyugatról, az ő térfelükről érkezett valaki, hanem a túloldalról, mégpedig rettentő háborús emlékekkel, a (mondjuk ki) gyűlölt, lenézett és óriási mivoltában mégis rettegett Szovjetunióból. S most Bonnban, Stuttgartban és a Hoesch acélművek csarnokában a tiszteletnek, az elragadtatott ünneplésnek annyi jelét látta a vendég, oly sokan nyúltak feléje egy kézszorításra, hogy meg kell kérdezni: mi történt itt? Annál is inkább, mert mindez nem a nyugatnémet vezetők ellenére, hanem örömére esett meg.

Ha a tudósító benyomásai helyesek, úgy az ünneplés egyrészt a rokonszenves és nyílt személyiségnek szólt, de nem ez a lényeg. Gorbacsov megszabadította az ittenieket (legalábbis igyekszik mindent megtenni ezért) a félelemtől. Sűrűn, évtizedeken át hallották az Elba és a Rajna között, hogy a szovjet veszély árnyként borul rájuk, ezért kell fegyverkezni, összefogni, elrettenteni – s most jön valaki, ugyanannak az országnak a vezetője, és közli, sőt, bizonyítja, hogy mindez már nem érvényes, új játékszabályok alakultak ki, friss viszony, amelyet most Bonnban Kohl és Gorbacsov így nevezett: új minőség.

Csakhogy a nép gyanakvó. Oly sokszor hangzottak már el szólamok, ígéretek, hogy mélyen beleivódtak a lelkekbe – hol okkal, hol ok nélkül – az aggodalmak, a kételyek. Gorbacsov azonban olyan súlyt dobott a serpenyőbe, amely a bizalom felé billenti a mérleg nyelvét: saját embereinek is szabadságot ad, otthon is lehet nyíltan beszélni, a maga háza táján is az igazságot kívánja. A titokzatoskodó, minden határon túlit komoran néző, bezárkózó, a valóságot leplező-letagadó rendszert megnyitja a világ felé. Ez ad hitelt a nemzetközi békéről és az együttműködésről szóló szavainak. Az őszinte embert ünnepelték Bonnban. Sokan fiatalok, mert valami újat ígér a jövendő Európának. Így értendő az a megállapítás, hogy voltaképpen most ért véget a második világháború.

Ez volt Mihail Gorbacsov NSZK-beli látogatásának legfontosabb vonása. Egyébként tizenkét egyezményt írtak alá, s valamennyi ezt az újfajta viszonyt szolgálja, azonos vagy hasonló gondolkodást fejez ki a leszerelésről, az emberi és a nemzeti önrendelkezési jogokról, gazdasági együttműködésről – az eddiginél szélesebb körben, nagyobb igyekezettel, gyakorlatiasabban.

De a „Gorbi! Gorbi!” kiáltások ünnepi lebegéséből le kell szállni a földre. Ennek a látogatásnak kettős tétje volt. Maga a lelkesedés, az egyértelműen barátságos fogadtatás, amelyben az NSZK vezetői a vendéget részesítették, mutatja, mit kaptak és remélnek a peresztrojkától és glasznosztytól.

Európában megjelent egy új (legalábbis a régitől eltérőt ígérő) Szovjetunió, amely az együttélésnek, a fejlődésnek, a politikai, a gazdasági és az emberi kapcsolatoknak meglepő távlatait tárja fel.

Az országok kapcsolataiban új gondolkodásmód, divatos kifejezéssel új filozófia kezdi átvenni mindkét oldalon az uralmat. Csakhogy mindennek van egy további, nagyon fontos feltétele: a Szovjetunióban vezessen sikerre a peresztrojka. Mit vihetett haza ehhez Bonnból Gorbacsov?

A bonni egyetemisták és a dortmundi acélmunkások arcáról egy és ugyanaz volt leolvasható: „Sok sikert! Az istenért, meg ne bukjon!” A sikerre van remény, de az aggodalmak se alaptalanok. Földrészünk mindkét felén vannak szkeptikusok, sőt olyanok is, akik ellenségesen figyelik a fejleményeiket. A Nyugaton itt-ott gúnyosan óvnak a „gorbimániától”; a Keleten (ha közvetlenül nem merik is bírálni) más országbeli híveit régi, egykor már zsákutcába, sőt katasztrófába vivő minősítésekkel illetik.

Annyi tény, Gorbacsov csapatának rettentő feladatokat kell otthon megoldania. Felszámolni azt a politikai, gazdasági és erkölcsi csődtömeget, amelyet a múlt évtizedektől örököltek, és megtalálni a szocializmusnak azt az új arculatát, amelyről a vendég a Ruhr-vidék acélmunkásai előtt beszélt. Ez a tét szovjet szempontból: a belső helyzet megszilárdulása. A kérdés tehát, mit hozott az NSZK-ból, ami ezt segítheti? A külpolitikai siker, a lelkes fogadtatás – amióta világ a világ – használ egy politikusnak, emeli tekintélyét otthon is. De azért az üzletek előtt sorban álló moszkvaiak, szaratoviak, novoszibirszkiek lelkiállapotán sokat nem javít.

Az európai biztonság megteremtése, a szigorúan ellenőrzött leszerelés mintha elkezdene gyorsabb és eredményesebb úton járni – de a kelet–nyugati gazdasági kiegyenlítődés, más szóval a Kelet felzárkózása még távol van. Gorbacsov látogatásának Achilles-sarka a gazdaság volt, nem titkoltan azért, mert ezeket a problémákat a legnehezebb megoldani. Pedig erre lenne a legsürgősebben, leginkább szükség. Alapigazság lett, hogy a peresztrojka sorsa elsősorban a szovjet lakosság életkörülményeinek javulásán múlik.

Ezért volt nagyon fontos Gorbacsov találkozója a hatszáz neves nyugatnémet vállalkozóval, menedzserrel; Baden-Württemberg üzletileg is tevékeny miniszterelnökével, a klasszikus ipari fellegvár, a Ruhr-vidék embereivel. Hozzátéve, hogy az ország vezetőivel is beszéltek e témáról. Bizonyosan javulni fog rövidesen a csere: Gazdaság Háza létesül mindkét országban, amely a másik fél ajánlatainak jobb megismerését szolgálja. Technikai Park, beruházás-védelem, menedzserképzés. De a legérdekesebb a két nézet szembesülése volt, ez hatolt a probléma gyökeréig.

Az egyik a nyugatnémet üzletembereké, akik szerint három fő akadálya van az együttműködés nagyméretű fellendülésének: a szovjet fél alig tud kelendő árukat szállítani, sem vásárlásait megfelelő valutával kifizetni, s végül olyan bürokratikus akadályokat állít a beruházni szándékozó külföldiek elé, hogy elmegy a kedvük a vállalkozástól. Változtassanak ezen a szovjetek, ha valódi együttműködést és igazi fejlődést akarnak. Az NSZK őszintén kívánja ezt, be akar hatolni e potenciálisan hatalmas piacra. Mi sem bizonyította ezt jobban, minthogy a látogatás napjaiban, miközben folytak a hivatalos események, a nyugatnémet televízió egyik csatornája órákon át neves szakértők vitáját közvetítette a témáról. Itt mondta Egon Bahr, a két német állam közeledésének régi híve és építője: „Önök a bürokrácia világhatalma!”

Gorbacsov is szólt erről, s arra figyelmeztetett, hogy több évtizedes (százados?) bürokratikus rendszert nem lehet egyik napról a másikra eltüntetni. A nyugati üzletemberek ne várjanak csodára. Valami olyasmit sugallt, hogy kezdjék el kihasználni az adott lehetőségeket, a szovjet vezetés természetesen igyekszik hamarosan, minél több könnyítő feltételt teremteni.

Gorbacsov NSZK-beli látogatásának egyik tanulsága a bonni vezetők egyértelmű (és nem minden nyugati körben teljes egyetértéssel fogadott) bizalma az új szovjet vezetés iránt, együttműködési készsége. Közös szándékuk, hogy azt a bizonyos „Európai Házat” –, amelyet a főtitkár-elnök nevezett így először – s amelynek vonásai, követelményei egy ideig homályosak voltak, mindketten építeni akarják. Mind a gazdasági együttműködésről elhangzottak, mind a fegyverzetkorlátozás tételei, mind a közös politikai nyilatkozatban foglaltak most egy-két fokkal világosabbá teszik, mi voltaképpen ez a „ház”: olyan rendszer, amelyben minden „lakó” viselkedési normái azonosak. Nyitottság, az emberi, a nemzeti, a nemzetiségi jogok tisztelete, önrendelkezés és mások szuverenitásának elismerése, szabad mozgás, áru- és szellemi csere. Nem a rendszerek, hanem a normák azonosságára utaltak. S mert ezt a szándékot érezték, tört ki az NSZK-ban a „gorbimánia”, emelkedett azon a bizonyos spontán tömegtüntetésen egy – szemmel láthatóan valamelyik egyetemi tanteremből származó – házi készítésű tábla: Gorbacsov, folytasd!”

A Kanyargós utakon című emlékiratból eddig közzétett fejezetek: A vörös báró; Bocsánatkérés Belgrádban; Egy szibériai kapitány Pesten; Iskola a meseerdőben; Helsinki: Európa csillagórája; Miért nem írtam könyvet Kádárról? ; Út a semmibe: terrorizmus. – A szemelvényeket Toronyi Attila szerkesztette.