Aranyból a labda, rozsdából az emlékezet

Újsághír: a Magyar Posta emlékbélyeggel emlékezett egy fél évszázados magyar sportsikerre. Európa labdarúgó szakemberei és sportújságírói 1967-ben az FTC válogatott játékosának, Albert Flóriánnak ítélték az év legjobbjának járó díjat, az Aranylabdát.

Amikor a csatárt kicselezték, nem hördült fel a közönség. Régen, bezzeg hangos volt a lelátó, első válogatott góljánál például a nyugatnémetek teljes védelmét átjátszotta. A nép stadionjában, a későbbi Puskásban, boldogságban úsztak a magyarok, és nem a levert forradalomról, a proletárdiktatúra nyomásáról beszéltek, hanem arról, hogy új aranycsapat formálódik, benne a még csak 17–18 éves világklasszis centerrel.

Mindez 1959-ben történt, három esztendővel a „sajnálatos esemény” után. A csatár később valóban ontotta a gólokat, nem rajta múlt, hogy a fociálmok nem teljesültek. Ötven esztendővel ezelőtt Európában az év futballistájának választották. Klubja, az FTC Üllői úti stadionját még életében, róla nevezték el, de amikor újjáépítették, az aréna már a szponzor, Groupama (biztosító) nevét kapta.

A csatár nem tiltakozhatott, pedig a pályán gyakran reklamált. A zöld-fehér szurkolók imádták, az ellenfél védői soha sem kímélték, karrierjének is egy súlyos sérülés vetett véget. A rendszerváltás után derült ki, hogy a szolgálat figyelte, jelentettek róla, főként a semmit. A meccseken mindig cselezett, sokak szerint utánozhatatlanul, azt hittük nem lesznek követői. Tévedtünk.

Nem sokkal a halála után döntés született, a nevét őrző stadion átépítéséről. Lebontották, a pályát derékszögben elfordították, és azt mondták, hogy ez a létesítmény, nem az a létesítmény. Sok pénzről volt szó, milliárdokról, juthatott belőle tervezőknek, építőknek, talán a klubigazgató pártjának is. Kárpótlásként a csatár kapott egy utcát, a táblára felvésték a nevét, a háborgó lelkiismeret megnyugodhatott.

Cseles világunkban nem ritkaság mások kijátszása, sőt megtagadása. A hatalom tábornokai emlékezni sem akarnak arra, hogy közkatonaként aktuális ellenségük zsoldjából éltek. Ma az egykori kenyéradó országos mumus. Akárcsak a hajdani barát, pedig nem is olyan rég még vele kezdődött és végződött a közbeszerzés. Csel volt a magánnyugdíjak megvédése, a devizahitelesek kárpótlása, a karcsúsított államapparátus is. Nagy mondás, semmi több. A közvéleményt kicselezve lett hazafi egy baltás gyilkosból, és trükk a migránsveszély emlegetése is, mert a pénzért vehető letelepedési kötvénytől a kiskapu és a nagykapu is egyaránt nyílik.

Az elfogyó cseles csatárok helyett cseles politikusok uralják a pályát. Ők bundáznak, írják újra a szabályokat, pávatáncuknak tapsol a közönség. A csatárra meg lassan, mint kispályásra emlékszik az utókor. Az idősebb szurkolóknak még rémlenek góljai, csípőre tett kezei, de talán már fogalmazzák az új sporttörténelmet: a csatár a Pancho Arénában edz, a nemzettel konzultál, a felcsúti kisvasúton utazik, és még a spenótot sem szereti, mert zöld…