Út a semmibe: terrorizmus – Egy újságíró a múltakról és régmúltakról

Kanyargós utakon (Egy újságíró a múltakról és régmúltakról) – ezt az ideiglenesnek szánt címet adta csaknem 300 oldalas visszaemlékezésének a 98. esztendejében járó Tatár Imre Aranytoll-életműdíjas újságíró, aki éppen 70 évvel ezelőtt, 1947-ben kezdte újságírói pályáját a Szabad Népnél. A szerző engedélyével az Infovilág újabb részletet közöl a kéziratból. A fejezet címe: Út a semmibe: terrorizmus. (A képen: Hanns-Martin Schleyer 31. napja a terroristák fogságában.)

Szörnyeteg járja be Európát – a terrorizmus szörnyetege. A jelenség nem új. Sok előd között a hetvenes években – a diákmozgalmak káros következményeként –nyugati németek maroknyi csoportja gyilkosságokkal akarta megdönteni a kapitalizmust. S éppen a földrész leggazdagabb országában! Sok-sok évvel ezelőtt könyvet írtam a Baader–Meinhof-csoportról, amely valójában nem volt számottevő ellenfél. Hamar felszámolták, széthullott. Ma, amikor Európa nagyvárosain ismét merényletek sora söpör végig, nem árt visszaemlékeznünk a radikális, erőszakos cselekmények elkövetőinek akkori, tragikus tévedésére.

A huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben az európai terroristák példaképe Dél-Amerika volt. Az ottani véres politikai-társadalmi harcok idején jöttek elő a hegyekből a főként szélsőbaloldali gerillák, betelepedtek a nagyvárosokba; úgy gondolták, hogy számukra ez jóval előnyösebb terep, innen hatásosabban támadhatják a társadalmi rendszert, a kormányhatalmat. Félelemben tarthatják a lakosságot, s mindez nagyobb visszhangot kelt a világban, mintha csupán a dzsungelek mélyén rejtőzködnének. Megbújtak a nagyvárosok „dzsungelében”, így szervezték akcióikat. Ezt a harcmodort vették át a szélsőbalos nyugat-európai terroristák is, közöttük a német RAF (Rote Armee Fraktion – Vörös Hadsereg Frakció).

Róluk is szóló Út a semmibe című könyvem 1982-ben jelent meg. Egy barátom, miután elolvasta, kijelentette: nem tetszik neki, és hozzáfűzte: „Terroristabarát vagy”. Értettem, mivel vádol; azzal, hogy hidegvérű gyilkosok, bűnözők pártját fogom, ami súlyos félreértés volt a részéről. Mindamellett úgy véltem: ez a fajta terrorizmus bonyolultabb a céltalan robbantgatásnál. Vajon egyenlően kellett volna megítélnem a banki fosztogatót, az átlagos rablógyilkost és a diák Andreas Baadert, az újságíró Ulrike Meinhofot, illetve a lelkészcsalád-lányt, Gudrun Ensslint? Felfogásom szerint az eltérő indítékok miatt másként kell minősíteni őket, még ha az elkövetett tettek azonosak is. Harmincöt éve kiadott könyvem igyekezett átfogni a terroristák csoportjainak széles körét: a palesztinoktól a baszkokig. Írtam a pápa elleni merényletről is, amelynek hátterét akkoriban kevéssé ismertük. Az alábbiakban azonban csupán a németekről lesz szó.

Szerettem volna találkozni 1980 körül egy eleven terroristával (vagyis olyannal, aki börtönben ül), de ehhez több idő, pénz, függetlenség, szabadabb utazási lehetőség, nagyobb rámenősség, talán jobb kapcsolatok kellettek volna, és egyebek mellett a német börtönhatóság engedélye. A bonni belügyminisztériumban el is jutottam a terrorizmussal foglalkozó osztály vezetőjéhez. Beszélgettünk a témáról – csekély információs eredménnyel. A könyv anyagát újságokból, szakkönyvekből merítettem. S magukból a drámai eseményekből. A hetvenes évtized ugyanis az európai terrorizmus csúcskorszaka volt. Döbbenten kérdeztem magamat: miért gyilkolnak hidegvérűen bankárt, ügyészt, NATO-tábornokot? Miért robbantanak? Közben megkockáztattam a következőt: „Sok torz, magából kivetkőzött fanatikus, olykor gyanús figura került soraikba, de az alapítók eredetileg valami jót, az adott társadalomnál különbet akartak. Igaz, ha valakire, hát rájuk illik a mondás, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.”

Nyilván ez a bekezdés keltett ellenérzést a barátomban, s talán nem is alaptalanul. Mi volt az a „jó”, amire akkor gondoltam? A kapitalizmus felszámolása! Anarcho-terroristáknak neveztem ezeket a fiatalokat, akik a hetvenes években élték „fénykorukat”. A nyolcvanas évekre is maradt belőlük néhány, merényleteket követtek el, bár mozgalmuk akkorra már hanyatlott.

Hivatalos statisztikák szerint a kemény maghoz, a merényletek kitervelőihez és elkövetőihez nagyjából húszan tartoztak. Holdudvarukat, tehát segítőiket mintegy kétszázra becsülték. Honnan jöttek elő, miből merítették kegyetlen eltökéltségüket? Máig nem találom a magyarázatát annak, hogy miért alakult ki a német terrorizmus – ellentétben a palesztin, az észak-ír vagy baszk mozgalmakkal, amelyek torz, gyilkos módszerekkel ugyan, de mégis csak nemzeti célokat tűztek ki, önálló állam megteremtéséért léptek fel. Vajon a gazdasági csoda Németországában miért gondolta maroknyi értelmiségi fiatal, hogy merényletek, emberrablások, gyilkosságok hírére felrázhatják „a proletariátust”, „a népet”, és forradalmat kirobbantva megdönthetik a kapitalista rendszert? Márpedig az újságíró Ulrike Meinhof ezt hitte, hirdette, tanította híveinek. Számomra most is rejtély a RAF-ideológia, de ha már könyvet írtam róla, s több fejezetet szenteltem az effajta terrorizmusnak, kutatnom kellett az okokat.

E német mozgalmat közvetlenül a hatvannyolcas diáklázongásokból származtatták: a Nyugat-Európán és Észak-Amerikán áthullámzó tüntetéssorozat valóban megmozgatta a tespedt rendszereket. Bár a fiatalok a fogyasztói társadalom, a konzervatív iskolarendszer bírálatával, az apák háborús emlékezetének felfrissítésével nem robbantottak ki forradalmat, de 1968 mégiscsak fontos mérföldkő lett a földrész életében. Aztán elcsendesedtek a fiatalok, visszatértek tankönyveikhez, beilleszkedtek a társadalomba. Maroknyian közülük azonban úgy vélték, hogy ha tüntetésekkel nem sikerült, akkor erőszakkal kell megváltoztatni a társadalmat. S kezdődtek a robbantások, emberrablások, gyilkosságok. Mindezek csúcspontjáról így írtam könyvemben:

Az első csapás Siegfried Buback főállamügyész ellen irányult: 1977. április 7-én Karlsruhéban két motorkerékpáros kanyarodott a piros lámpánál álló autó mellé. A főállamügyészt és két testőrét lelőtték, majd elrobogtak. Július 30-án vendégek keresték fel Majna-Frankfurtban Erich Pontót, a Dresdner Bank elnökét (a látogatók között egy baráti család leánykája). S szobájában agyonlőtték. Következett a klasszikus példává nőtt fő tettük: Hanns-Martin Schleyer elrablása Kölnben, szeptember 5-én. Másodpercnyi pontossággal hajtották végre nyílt utcán az autós támadást. Ismerték a nagyiparos szokásait, útvonalát, elfoglaltságát. Négy kísérőjét lelőtték, őt magát egy gépkocsiba tuszkolták, és elvitték. Senki nem látta többé élve. Ekkor közölte a világsajtó a nevezetessé vált fényképet: fent csillag, benne a géppisztoly, rajta három betű, RAF, alatta meggyötört arcú férfi, nyakában tábla, felirattal: „Harmincegy napja fogoly.”

Lélegzet-visszafojtva figyelt a világ. Néhány terrorista egy egész államot, óriási anyagi eszközökkel és fegyveres erővel rendelkező hatalmat hívott ki, s állt vele szemben hetekig gúnyos fölénnyel: Schleyert eredetileg csak túsznak szánták, cserébe az előző „terrorista generáció”, a Baader-Meinhof csoport tagjainak szabadságáért, kiengedésükért a börtönből. Az egész világ figyelt, a bonni kormány nehéz helyzetben volt, nagy erkölcsi mérkőzést kellett vívnia: engedjen a zsarolásnak, vagy sem? Húzta az időt, látszott, nem akarja beadni a derekát. S ekkor olyasvalami történt, ami – mint utólag kiderült – siettette a döntést.

Negyvennapi idegfeszítő huzavona után (talán összehangolva Schleyer elrablóival) palesztinok eltérítették a Mallorcáról Majna-Frankfurtba tartó Lufthansa-gépet, és Baaderéken kívül más foglyok szabadon bocsátását is követelték. Ilyenformán az ügy nemzetközivé szélesedett. Az elhárítás is. Bonn merész és kockázatos vállalkozásra határozta el magát. Időközben fejlődött a rendőri technika, megszervezték a szövetségi határőrség speciális egységét, a GSG-9 csoportot, amelyet a terrorizmus elleni harcra képeztek ki, szakmailag valóban kitűnően. Ez az osztag – miközben a hatóságok tárgyaltak a gépeltérítőkkel – a szomáliai Mogadishuba repült, ahol a gép tartózkodott. Kalandregénybe illő izgalmak közepette és a technika csodáinak villámgyors bevetésével a GSG-9 ártalmatlanná tette őket, hármat lelőtt közülük, kiszabadította az utasokat. Kiderült tehát, hogy a géprablókat le lehet győzni.

Hanns-Martin Schleyer sorsa most már drámai gyorsasággal teljesedett be. Néhány nap múlva megtalálták holttestét Mühlhausenben, egy autó csomagtartójában. Nemcsak ő halt meg. Két nappal korábban öngyilkos lett cellájában a Vörös Hadsereg Frakció három alapítója: Andreas Baader, Gudrun Ensslin és Jan-Carl Raspe. A két férfi agyonlőtte, az asszony felakasztotta magát. Minden eseményről pontosan értesültek cellájukban (rádiót találtak náluk a haláleset utáni kutatásnál), állítólag ügyvédeik csempésztek be hozzájuk fegyvert. Vagy annak a gyanúnak lenne némi alapja, hogy ismeretlen, titokzatos személyek „elintézték” őket? Erre semmilyen bizonyíték nem került elő. Valószínűbb és logikusabb az öngyilkossági változat.

A kormány tehát, valamennyi parlamenti párt, a közvélemény és a család egyetértésével szilárd maradt – súlyos áldozat árán ugyan –, de győzött. Ez volt a német anarcho-terrorizmus drámájának csúcspontja.

Ehhez hozzáfűznék még valamit, amiről részletesen írtam, s ami nyilván hozzájárult barátom említett szemrehányásához, amely szerint „rokonszenvezek a terroristákkal”. Ezeket az embereket nem csak azért nem lehetett a közönséges bűnözőkkel azonosan megítélni, mert egy meghatározott ideológiát követtek. A közönséges bűnöző megszerzi a pénzt, aztán elmulatja, külföldre szökik, eltűnik, s ha bérgyilkos, ebből él. A RAF terroristái (ismétlem: torz, véres, értelmetlen) tevékenységükért szigorúan illegális, sok lemondással járó életet, állandó üldöztetést, fegyelmet vállaltak. Erre tették fel életüket, hivatásukká vált. Egy-egy akcióra hónapokig készültek, minden lépést tüzetesen kidolgoztak, megszerveztek. Kezdetben amatőr, később igen fejlett technikai eszközökkel, profi módon. Bár lehet – miként a 19. századvég francia anarchistái – a végén ők is hivatásos gyilkoló gépezetté váltak. Elképzelhető, hogy fokozatosan kihalt belőlük „az eszme”, amely Ulrike Meinhofot még fűtötte.

Akkoriban olvastam egy szenzációsnak számító hírt. Horst Mahlert, a Vörös Hadsereg Frakció egyik alapítóját, aki tizenöt éves börtönbüntetését töltötte, felkereste cellájában Gerhard Baum szabaddemokrata belügyminiszter. Többnapos vitát folytatott vele ideológiájukról, módszereikről. Mahler akkorra már belátta, hogy az az elv, mely szerint „a kapitalizmussal nem tárgyalni kell, hanem lőni rá”, zsákutca. De vallotta továbbra is, a rácsok mögött is, hogy maga a kapitalista rendszer rossz. A miniszter viszont azt szorgalmazta, hogy a fiatalok, akik ide sodródtak, térjenek vissza az alkotmányos útra. E párbeszéd elolvasása (kis könyvecske formájában jelent meg német kiadásban (a képen), kettős haszonnal járt számomra. Egyrészt jelzett kétfajta politikai-emberi személetet: a konzervatívok (megmagyarázhatóan) gyilkosoknak tekintették a terroristákat, akiket más bűnözőkkel azonosan kell meg- és elítélni. A liberálisok viszont úgy vélték, hogy itt bonyolultabb jelenségről van szó, és igyekeztek elemezni az okokat, eltéríteni a fiatalokat erről az útról. Másik tanulsága e párbeszédnek az volt, hogy segített elválasztani az ideológiát és a módszert. Feltárni, hogy milyen gondolatok és célok sodorták ezeket az ifjakat a gyilkos merényletek útjára.

Később kénytelen voltam levonni a harmadik, ma már elkoptatott tanulságot: a szélsőségek egy ponton találkozhatnak. S nem is a végtelenben. Ugyanez a Horst Mahler (a képen magyar rendőrökkel) ugyanis 2000-ben csatlakozott a neonáci Német Nemzeti-demokrata Párthoz, és a mozgalom egyik vezetője lett. Antiszemita nézeteket hirdetett, holokauszttagadás miatt szabadságvesztésre ítélték, aztán betegsége miatt kiengedték a börtönből. 2016-ban mégis a maradék büntetésének letöltése mellett döntöttek a német bírák. A 81 éves Horst Mahler az idén májusban Magyarországra szökött, ahol menedékjogot akart kérni, de elfogták és kiadták Németországnak.

A terrorizmus új arccal mutatkozott be 2001. szeptember 11-én New Yorkban. Az 1982-ben kiadott könyvemmel a kezemben most azon töprengek: vajon az igencsak korlátozott források alapján készült kötetem, benne a hetvenes évek állapotával, egyáltalán használható-e ma. Hiszen a terrorizmus a kétezres években már nem egymástól elszigetelt cselekmények sorozata, hanem a civilizált világ egyik fő ellenségévé nőtt. Globalizálódott. A félelem tőle mindenképpen „globális”.

A főszereplők javarészt mások, szervezeteik másként működnek. Egy valamit azonban meg lehet tanulni régi könyvemből: a hivatásos terrorista fanatikus, kegyetlen, kitartó, célratörő, tervszerűen dolgozik, hidegszívű. Igen veszedelmes lény. Ez nem változott, csak óriássá nőtt.

És a legszomorúbb az, hogy elszívja az energiát, a figyelmet az emberiség más, gigantikus gondjai elől.

Az eddig közzétett fejezetek: A vörös báró; Bocsánatkérés Belgrádban; Egy szibériai kapitány Pesten; Iskola a meseerdőben; Helsinki: Európa csillagórája; Miért nem írtam könyvet Kádárról? – A szemelvényeket Toronyi Attila szerkesztette.