Miért nem írtam könyvet Kádárról? – Egy újságíró a múltakról és régmúltakról
Kanyargós utakon (Egy újságíró a múltakról és régmúltakról) – ezt az ideiglenesnek szánt címet adta csaknem 300 oldalas visszaemlékezésének a 98. esztendejében járó Tatár Imre Aranytoll-életműdíjas újságíró, aki éppen 70 évvel ezelőtt, 1947-ben kezdte újságírói pályáját a Szabad Népnél. A szerző engedélyével az Infovilág újabb részletet közöl a kéziratból. A fejezet címe: Miért nem írtam könyvet Kádárról? (A szerző felvételén: Hans-Dietrich Genscher alkancellár-külügyminiszter, Kádár János és félig háttal Walter Scheel német szövetségi köztársasági elnök.)
Nem ismertem közelről, de többször utaztam vele újságíróként, sajtókíséretének tagjaként külföldre. Kádár a hetvenes-nyolcvanas években járt Ausztriában, Olaszországban, a Vatikánban, Franciaországban, Angliában, Helsinkiben. S természetesen az őt fogadó vezető politikusok viszonozták a vizitet.
De menjünk kissé vissza a múltba!
Emlékszem egy nyugati újságban megjelent karikatúrára: sokágú mikrofoncsokorba beszél egy ember, s a mikrofonok mind-mind halálfejet formáznak. A dátum: 1960, a szónok Kádár János, a helyszín az ENSZ. A magyar vezető Hruscsov kíséretében New Yorkba hajózott akkor, és fel is szólalt a „magyar kérdés” – tehát az ötvenhatos forradalom leveréséről szóló – vitában. Akkor még gyilkosnak, a forradalmárok gyilkosának tekintették. S mit írt jó másfél évtized múltán az International Herald Tribune? Azt, hogy Kádárt „a legnépszerűbb kelet-európai kommunista vezetőnek” tartják, egyebek között azért, mert (s ez már a német Die Welt véleménye ugyancsak 1976-ban) „ellenzi a szigorúan lezárt államhatárokat”.
A magyar vezető gyakran hangoztatta, hogy a kis országoknak is fontos a szerepük a nemzetközi életben. Aki akarta, értelmezhette úgy is a kijelentését, hogy nem csak a nagyhatalmaké a világ, tehát nem csak a Szovjetunióé. S érdemes idézni a The Times fejtegetését is 1985-ből: „bátorítania kell a fejlődést a gazdasági sokféleség, a társadalmi pluralizmus és a politikai demokrácia felé mindenütt, ahol ilyenfajta fejlődés lehetségesnek látszik Kelet-Európában.”
A nyugatiak óvatosak voltak a helyzet megítélésében, változási jóslatokba nem bocsátkoztak, pedig 1985-ben már csak négy esztendővel voltunk a nagy változás előtt. Bennünket a Nyugat gyakran elhalmozott dicséretekkel, s ez hízelgett a magyar vezetőknek is.
Tapasztalhatta ezt Kádár János, aki kétszer járt Bonnban. (Látogatásait Willy Brandt és Helmut Schmidt viszonozta Budapesten.) A magyar vendégek ellátogattak a Ruhr-vidékre, ahol több óriás vállalat is együttműködött magyar partnerekkel. Üzemlátogatás, pezsgős sétahajózás a Rajnán. Az ipar és a pénz fejedelmei láttak bennünket vendégül. A bonniak végig igyekeztek – ha fenntartásokkal is – segíteni abban, hogy a magyar gazdaság a víz felett maradjon, biztosíthassa azt az életszínvonalat, amelyet a „háromhatvanas kenyér” jelképezett.
Egy bonni fogadáson készült felvételen (bal oldal) Helmut Schmidt kancellár és (jobb oldalt) Kádár János.
A nyolcvanas évek második felében azonban már erősen érződött, hogy nagy a baj. Grósz Károly miniszterelnök az 1987-i nyugat-németországi látogatásáról egymilliárd márkás ajándékkölcsönt hoz. Hazafelé a repülőgépen, kérdésünkre, mi lesz ennek az összegnek a sorsa, esküdözik: most már igazán az ipar korszerűsítésére fordítják. Nem így lett, az adósságtörlesztés elnyelte a pénzt. De ilyenformán is látszott, hogy bár Brandtból, Schmidtből, Franz Josef Straussból, Helmut Kohlból nem hiányzott a jóindulat, végül is ez kevés volt a „gulyáskommunizmus” fenntartására.
Felelős nyugati emberek örültek az együttműködés kis lépéseinek; annak, ha a szitok-átok helyett kézfogások, kisebb-nagyobb megállapodások, a két szembenálló rendszernek valamilyen közeledési lehetősége nyílt.
Álljon itt néhány mondat abból a beszédből, amelyet VI. Pál pápa mondott Kádár János vatikáni látogatása alkalmával: „Az ön mai látogatása minden kétséget kizáróan egyedülálló és különlegesen fontos esemény, amely szinte befejező mozzanatát jelenti egy lassú, de szakadatlan folyamatnak. E folyamat során a legutóbbi tizennégy esztendőben a Szentszék és a Magyar Népköztársaság lépésről lépésre közeledett egymáshoz, maga mögött hagyva a feszültségek és az elkülönülés korszakát, amelynek visszhangja még ma sem halt el teljesen” – mondta a pápa. S a lapok megjegyezték, hogy Kádár volt az első hatalmon lévő kommunista vezető, akit fogadtak a Vatikánban.
A betegségtől-kortól már erősen barázdált arcú magyar politikust és feleségét másodszor 1982-ben fogadta Helmut Schmidt német kancellár. Európa nehezebb korszakát éltük, amerikai–szovjet vita folyt Genfben a közepes hatótávolságú rakéták telepítéséről. Nem tudom, vitt-e üzenetet e tárgyban a magyar politikus Moszkvától Bonnba, vagy csak – miként pohárköszöntőjében hangoztatta – egy kis ország véleményét fejezte ki. De ez a nemzetközi, Magyarországot alig érintő téma mégis helyet kapott a tárgyalásokon. A magyar vendég ezzel kezdte beszédét a szokásos estebéden a Bad Godesberg-i Redoute-ban: fontos, hogy a két ország képviselői találkozzanak és „emberi módon szót váltsanak”. Vagyis akkoriban a nemzetközi terepen nem mindenütt folyt a vita „emberi módon”. Kinek szólt ez a megjegyzés? Ők ketten nyilván így tettek, holott a fehér asztal mellett is érezni lehetett a diplomáciai tapintattal megfogalmazott, félreérthetetlen nézetkülönbségeket:
„Tárgyalásunkon a hangsúlybeli eltolódást jól jellemezte a kancellár úr, amikor azt mondta, úgy gondolja, az Egyesült Államok a genfi tárgyalásokon megegyezésre törekszik, és reméli, a Szovjetunió is. Ezt én így fogalmaztam meg: biztos vagyok benne, hogy a Szovjetunió Genfben megegyezésre törekszik és remélem, az Egyesült Államok is. Viszont abban megegyeztünk: váljanak valóra mindkettőnk reményei és e két, kiemelkedő szerepet játszó ország képviselői (mármint az amerikaiak és a szovjetek) jussanak megegyezésre Genfben” – mondta Kádár.
De gazdasági ügyeink se maradhattak ki, ha már a pénzeszsák németeknél tartózkodtunk. Rosszul állt a szénánk, s Kádár pánikszerűen fordult a Nyugathoz. Olyannyira, hogy maga Helmut Schmidt kancellár is megijedt, mondván: segítésünkben túl messze nem mehetnek, tekintettel kell lenniük Moszkva érzékenységére. Vagyis: akkor még folyt az európai egyensúlyjáték, s a nyugati németek tartottak a szovjet vádtól, hogy beavatkoznak egy szocialista ország ügyeibe.
Valamikor a nyolcvanas évek elején felkerestem Aczél Györgyöt, kulturális életünk pápáját, elvittem neki a nem sokkal előtte megjelent „Így láttam az NSZK-t” című könyvem dedikált példányát, s kértem a közbenjárását. Szerettem volna interjút készíteni Kádár Jánossal; segítsen hozzá – mondtam. Udvariasan elutasított: "Kádár elvtárs nem szeret interjút adni, s ha valaki ennyire húzódozik valamitől, azt tiszteletben kell tartani!"
Pedig érdekes tervet forgattam a fejemben. Éppen mögöttünk volt a hetvenes évtized, amelyet „Európa csillagkorszakának” tartottam. Nagy találkozások és a nagy egyezkedések sikeres idejének, a múltakhoz mérve a magyar külpolitikai szempontjából is. Valójában tehát nem is Kádár-könyvet akartam írni, hanem a magyar külpolitika és egyben Európa egy évtizedes krónikáját, bár a könyv gerincét éppen az egyébként zárkózott Kádár utazásai és emlékezései adták volna. Sok helyen megfordult, s Magyarországnak akkoriban nem volt rossz a híre. Éppen ezért sajnáltam, hogy Aczél György elutasított.
Az évtizedekig első számú magyar politikus halála után Helmut Schmidt meleg hangon emlékezett meg Kádárról. Bizalommal és őszintén beszéltek mindig egymással, és ez segített a németeknek abban, hogy jobban megismerjék Kelet-Európát. Az utolsó bonni látogatáskor a kancellár már tisztában volt vele: ez a beteg, öreg ember nem tudja levezényelni a nagyon is szükséges reformokat. Schmidt magánemberként még kétszer járt nála, megpróbálta rábeszélni, hogy mondjon le. Kádár visszautasította a jó tanácsot.
A rendszerváltás után írott könyvében Helmut Schmidt, elválasztva a személyes rokonszenvet a „szocialista” Magyarország megítélésétől, leszögezte: a „kis szabadság” és a „gulyáskommunizmus” már nem volt elég a zuhanás megállításához. „Az a rossz, amelyet a nép – mint elkerülhetetlent – éveken át elvisel, abban a pillanatban elviselhetetlenné válik, mihelyt elképzelhetővé lesz megszüntetése.”
Az eddig közzétett fejezetek:
A szemelvényeket Toronyi Attila szerkesztette.
