Gyászbeszéd róla

Elismerően bólogatnak a fejek, lelkesen tapsolnak az izzadó tenyerek. Focistáinkat, kosarasainkat verik, mint a répát, így is büszkék vagyunk.

A nemzetközi bíróságok Magyarországot ítélik el, a befektetők elkerülnek, fél millióan éheznek, büszkék vagyunk.

Plakáterdő takarja az igazságot, romokból épül a felhőkarcoló, a menekültek nem jönnek, hanem mennek, büszkék vagyunk.

Választás közeledik, szaporodnak a nagygyűlések, a hangszórók a szónokokkal együtt gerjednek. A tömeg, köszöni szépen, megvan. Viselkedik. Udvarias. Csendes. Megértő. Néha kiabál: takarodjatok, néha megkérdezi: hol a lé? Néha belezavarodik, Orbánt keveri Gyurcsánnyal, néha a kapualjba pisál. Hurrá, forradalom!

Békés a tömeg, a szunyókáló bátorság felriad álmából, aztán visszadől, tudja, hogy nem hívják, csak emlegetik. A bátorság olyan, mint az ötágú vörös csillag, egykoron vele keltünk és feküdtünk, a kereszt váltótársaként emlegettük, a lelkünkben volt, válogatott mezben a szívünk felett, ma pedig még azt is tagadjuk, hogy láttuk valamikor.

Pedig a bátorság évszázadokon át élt közöttünk, kurucoknak, partizánoknak, forradalmároknak, másként gondolkozóknak fogta a kezét, erősítette a derekát, velünk volt járványnál, árvíznél, és itt, az anyaföldön tartott minket akkor is, amikor mások gyáván menekültek.

Amíg köztünk volt, természetesnek vettük a jelenlétét. A véleményét mindig megmondta, a sérelmeket soha nem tűrte. Tőle tudtuk, hogy a nyeréshez merni kell, meg azt is, hogy, aki megdob kenyérrel, azt még azelőtt kell pofán vágni, mielőtt a fél téglát felemelhetné.

A bátorság mostanában gyengélkedik, kerüli a társaságunkat, és ha feltűnik is mellét verő politikus, sérelmeitől fojtogatott színész, esetleg hírverésre vágyó celeb közelében, hamar eloldalog. Ha iskolába járna, a hetes róla jelentené a legtöbbször, hogy hiányzik.

Nem volt ott, amikor megtámadták a trafikokat, a végkielégítéseket, a magánnyugdíjakat, az alkotmányt, szundikált, a baltás gyilkos kiadatásánál, a letelepedési kötvény bevezetésekor, a kórházi hulla, patkány észlelésekor, és tűrte, hogy a postás mindig rossz címre vigye a Brüsszelből érkező pénzt.

A bátorság észre sem vette, hogy rossz társaságba keveredett, a lustaság, a megalkuvás kegyeit kereste, velük ment tüntetni, és megelégedett azzal, ha mások kimondták azt, amit tőle vártak. Idővel a hallása is megromlott, a sírást pisszegésnek, az ordítást sóhajnak vélte, kényelmes lett, hagyta, hogy betegsége, gyengesége elhatalmasodjék. Igazából mindegy, hogy még él vagy esetleg már meghalt. Tragédiája nem foglalkoztatja az embereket: a tévében meccs van, utalványokat osztogatnak, a közélet úgy jó, ahogy van, büszkék vagyunk. Ha meghalna a bátorság, temetéséről hallgatna a média, a rossz hírt csupán az ismerősök terjesztenék.

Akik sosem hallottak róla, csak megvonnák a vállukat, és folytatnák azt, amit megszoktak: a semmittevést.