Az újságíró archívumából: háborús embermentők nyomában
Végtelen történet? Olvasóink bizonnyal emlékeznek meg a Magyar Hírlap úttörő jellegű publikációira, amelyekben Carl Lutz svájci követségi konzul (és társai) II. világháborús embermentő tevékenységét próbáltuk fölkutatni. (A képen: Friedrich Born néhány négyzetméteres kuckója a sziklakórházban.)
Azóta itthon is, Svájcban is Lutz-bizottság alakult azzal a céllal, hogy magyar és svájci erkölcsi s anyagi támogatással végre méltó emlékművet állítson annak a férfinak, aki magyar üldözöttek tízezreit mentette meg a biztos haláltól, miközben ezeregy alkalommal kockáztatta saját és felesége életét. Lutz konzullal együtt sokan küzdöttek a legszörnyűbb hónapokban, 1944 őszétől egészen az ország fölszabadulásáig. Köztük volt az ugyancsak méltatlanul elfeledett másik svájci, FREDRICH BORN. Az ő bizalmas jelentéséhez is sikerült hozzájutnunk, miközben a Lutz konzul vezette svájci mentőakció részleteit kutattuk V. Bálint Éva kolléganőmmel közösen Svájcban. E helyütt szeretnék köszönetet mondani a Svájcban élő hazánkfiának, dr. Agócs Attilának, aki időt, fáradságot és anyagiakat sem kímélve segítette a Lutz-kutatásunkat.
(Megjelent a Magyar Hírlap 1989. szeptember 24-i számában.)
Friedrich Born (1903–63) a Svájci Kereskedelmi Központ budapesti kirendeltségének a vezetője (a képen) volt. Tudnivaló, hogy akkoriban a svájci követségen nem működött kereskedelmi attasé, ezt a munkakört lényegében a kirendeltség vezetője töltötte be. Born 1944. május elején (hosszabb otthoni szabadsága után) tért vissza Budapestre – immár a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága delegátusaként. Embermentő tevékenységét kezdettől fogva összehangolta részben Lutz konzuléval, részben pedig a zsidó önmentő szervezetekkel. Born Vöröskereszt-küldött – írja a Lutzról szóló életrajzi kötetében Alexander Grossmann – gyakran élesen tiltakozott az akkori magyar kormánynál és a német követségnél is a zsidóüldözés és -deportálás ellen. Amikor aztán végleg megbizonyosodott, hogy csupán diplomáciai úton vajmi keveset érhet el, a segítségnyújtás más eszközeihez folyamodott. Körösy Kornél egyetemi tanár bemutatta Bornnak a Zsidó Tanács egyik tagját, Komoly Ottót, akiben kiváló szövetségesre és munkatársra tálalt. Kinevezte a Nemzetközi Vöröskereszt A-szekciójának a vezetőjévé. Ez volt az a részleg, amely Friedrich Born tudtával és segítségével lényegében korlátlan mennyiségben adott ki Vöröskereszt-munkatársi igazolványokat és védleveleket. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága és az A-szekció épületei területenkívüliséget élveztek.
Born eredetileg 1944. március 20-a táján szeretett volna visszatérni Budapestre Svájcból, csakhogy ebben az ország német megszállása megakadályozta. Vöröskereszt-delegátusként a munkáját csak május közepén tudta megkezdeni, amikor is az ügyek intézését átvette elődjétől, Jean de Davier-től.
„...A két hónapja tartó német megszállás rendkívüli mértékben megváltoztatta az ország arculatát, közéletét, de még az egyes emberek viselkedését is. A német parancsnokságok (feltehetően szándékosan és meggondoltan) mindent elkövettek, hogy – különösen Budapesten – a lehető legkevesebb látsszék erőszakos módszereikből. Német egyenruhát csak elvétve lehetett látni Budapest utcáin. Az éttermek és szórakozóhelyek jóformán zavartalanul működtek, csupán a szokásosnál korábban zártak. Ám aki régebbről ismerte az országot, az hamar észrevette: szörnyűü folyamat van készülőben, sőt már meg is kezdődött. Munkához láttak a Gestapo leghírhedtebb képviselői... Az ellenzéki és megbízhatatlannak látszó politikusok, üzletemberek, valamint az országos hatóságok hivatalnokai, a gazdasági szervezetek tisztviselői után kémkedtek, megfenyegették őket, egyre több olyan magyar személyiséget raboltak el és deportáltak, aki megpróbált szembeszállni a baljós fejleményekkel.
Röviddel a német megszállás után megszülettek a zsidóság elleni azok az intézkedések, amelyek az egész civilizált világ fölháborodását és a legnagyobb fokú keserűség viharát keltették..." Ezt a magyar vidéki zsidóság gettókba hajtása, deportálása elleni nemzetközi tiltakozás követte, amely a Horthy-kormányt végül is arra késztette, hogy átmenetileg megakadályozza a magyar zsidóság elhurcolását német koncentrációs és haláltáborokba. Az üldözöttekért többször és keményen szót emelt a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága nevében a magyarországi delegátus, Friedrich Born is.
Ugyancsak az ő feladatai közé tartozott a lengyel, a jugoszláv, a francia, az olasz katonai és polgári internáltak, az angol, az amerikai és a szovjet hadifoglyok érdekeinek a képviselete, élelmiszerrel ellátása, a segélyküldemények továbbítása, a budapesti svájci kolónia rendszeres segítése, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága orvosi-egészségügyi bizottságának a megszervezése, a gyógyszerellátás, a Vöröskereszt-védelemért folyamodó intézmények felügyelete. Köztük volt a pannonhalmi apátság is...
Kelemen Krizosztom (a képen) főapát dolgozószobájában érte Bornt és munkatársát a hír 1944. október 15-én Horthy fegyverszüneti proklamációjáról. Azonnal Budapestre indult gépkocsival, s a Vöröskereszt-zászlónak köszönhetően be is jutott a nyilas puccs után a pártszolgálatosok által már szigorúan ellenőrzött fővárosba. (Born jelentéséből tudható, hogy a pápai nunciust csak másnap engedték vissza vidékről Budapestre.)
„...Ha az addigi fejlődés Magyarországot egy céltalan háborúba s a német szövetségesek általi háborús megszállásba sodorta, akkor a Szálasi-rendszerről elmondható: az értelmetlenség forradalmát idézte elő. A magyar ember lelki alkonyának s Magyarország vigasztalan megsemmisítésének a forradalmát... Minden idők egyik legszégyenteljesebb szerződésének kell tekinteni Berlin és Budapest azon megállapodását, amely szerint a magyarok 50 ezer zsidót adtak kölcsön Németországnak, hogy a birodalomban dolgozzanak a közös háborús célokért. Vigasztalanul szerencsétlen, holtfáradt és kiéhezett emberek ezres oszlopai vonultak a régi bécsi országúton nyugat felé. Öregek, férfiak és nők, kisfiúk és kislányok, pici gyerekek. Elállatiasodott nyilaskeresztes őröktől hajtva vonszolták magukat lassú léptekkel az út szélén, szemben a lenyugvó nappal. Már a több mint 200 kilométeres út elején túl nehéznek bizonyult a legkönnyebb poggyász is, és egyszerűen eldobták. Az út szélén, összebújva, takaró, élelem nélkül, kétségbeesetten és bizonytalanságban – mi lesz ennek a menetnek a végcélja? – töltötték ezek a szerencsétlenek a fagyos őszi éjszakákat, hogy reggelente tovább hajtsák őket. A borzalmak útjává vált a régi bécsi országút, s az emlékezetben bizonyára örökre a gyűlölet útja marad is. Negyvenezres oszlopnak kellett a németországi halálmenetre indulnia. Csak néhány százuknak tudtunk segítséget nyújtani, s csak egy csekély részüket sikerült Budapestre visszahoznunk. Az utolsó menetoszlopot (7500 zsidó férfit és nőt) ki tudtuk menteni a nyugati menetből és külön paranccsal visszairányíthattuk őket a fővarosba..."
„...Noha a nyilaskeresztes párttagság csak a lakosság csekély kisebbségét alkotta, gátlástalanul láthatott hozzá – a német megszálló csapatok védelme alatt és a Gestapo útmutatásai alapján – a szélsőséges zsidóüldözési programjának a megvalósításához. Már másnap (1944. október 16-án) reggel megkezdődtek a zsidókkal szembeni atrocitások a budapesti kerületekben a zsidókat sok helyütt kiűztek a számukra kijelölt házakból, kíméletlenül kiszolgáltatták őket a felfegyverzett nyilaskeresztes csőcseléknek. Még nyilas karszalagot viselő nők és papok is rátámadtak a védtelen áldozatokra!...15-16 eves nyilasok egyes zsidókat megbilincselve a Dunához hajtottak és egyszerűen belökték őket a hullámokba..."
„...A budai sziklakórházat a felszín alatt 10–14 méter mélységben építették még a háború első éveiben a város pénzéből és önkéntes adományokból. Három kórterme volt száz ággyal és ezt pótágyakkal lehetett még bővíteni. Volt ott ambulancia, műtő, röntgenberendezés, egy kis sterilizáló is. Éjjel-nappal szolgálatra készen 16 orvos dolgozott (és lakott is) a föld alatti kórházban. A sziklakórház nem egyszerűen a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának a védelme alatt állt, hanem a szervezet magyarországi küldöttsége kórházának nyilvánították... Budapest ostromának félidejében, 1945. január 23-ára virradóan, hajnali 3 órakor egy német repülő-főhadnagy jelentkezett a sziklakórházban, s a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának delegátusával közölte: parancsot kapott arra, hogy a kórház fölötti területet, valamint a kórház bejáratát védelmi készültségbe helyezze.
A képen: helyreállított kórterem a Sziklakórház Múzeumban.
Sziklakórház: emlékezés az embermentőkre – állandó kiállítás a vöröskeresztes Bornról
(Infovilág, 2011. 05. 01, 07:30) Állandó kiállítást létesít a Sziklakórház Múzeum Friedrich Born svájci diplomata tiszteletére, aki több mint 15 ezer magyar életét mentette meg a II. világháború alatt a Nemzetközi Vöröskereszt delegátusaként mindenekelőtt a budapesti "svájci védett házakban", a Nemzetközi Vöröskereszt igazolásaival.
A budai Várhegy oldalába (Budapest, I., Lovas út 4.) vájt/épített Sziklakórházat, pontos nevén: Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórházat is Born helyezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá. Így sem a nyilasok, sem a németek, sem a szovjetek nem pusztítottak benne.
A Sziklakórházban ápolt civilek és katonák megmenekültek a megtorlásoktól; szintúgy a kórház orvosai, ápolói is. Életét kockáztatva Born a nyilasvezér Szálasival is találkozott avégett, hogy megakadályozza a pesti gettó felszámolását. A Vöröskereszt-delegátus irodája 1944 decemberétől a bombabiztos Sziklakórház mélyén volt egészen 1945 februárjáig, a magyar főváros felszabadulásáig.
Nincs jelenleg sem hazai, sem külföldi olyan kiállítás, amelyik Friedrich Born példaértékű munkájának bemutatásával foglalkozna. Ezt a hiányt hivatott megszüntetni a Sziklakórház Múzeum a napokon belül megnyíló kiállításával. A megnyitóra az alkalmat a Magyar Vöröskereszt megalapításának 130. évfordulója adja.
Mostantól látható még a Sziklakórház műszaki történeti kiállítása is, bizonyítván a magyar mérnökök és építők műszaki zsenialitását, amivel a barlangrendszerből kialakították a bombabiztos kórházat, majd később az atombunkert. Megnyitják a budai vár és környéke légoltalmi riasztóközpontját is, ami Budapest második
világháborús ostroma alatt kulcsfontosságú szerepet játszott: onnan vezérelték a légoltami szirénákat a légi riadók alkalmával.
Barikádokkal akarták eltorlaszolni a fő- és a mellékkijáratokat, nehézfegyverekkel pedig megakadályozni a bejutást a sziklakórházba... A levegőt gépekkel szivattyúzták be a labirintusba, amelyet eredetileg 200 ember számára terveztek. A kórházban már akkor legalább 400-an voltunk, s az összes bejárat nyitva tartásával lehetett némi levegő-utánpótláshoz jutni. Ha tehát barikádokkal zárjak el a kijáratokat, akkor ez már a levegőáramlás romlása miatt is azt eredményezné, hogy be kell zárni a kórházat. Mivel ez az egyetlen polgári kórház, amely ezekben a nehéz időkben körülbelül 100 ezer ember rendelkezésére áll, erélyesen tiltakoztam a német parancsnokságnál... A terület sokfelé elágazó folyosó- és barlanghálózatában élő polgári népesség számára némileg megnyugtató hatással járt, hogy a németek 400 méteres körzetben nem rendeztek be védőállásokat..."
Külön fejezet foglalkozik Born jelentésében a gyermekvédelemmel:
„Júliusban Magyarország keleti területeiről végtelen gyermekáradat indult el a főváros felé. A Magyar Vöröskereszt az országos gyermekvédő egyesületekkel karöltve, amennyire csak lehetséges volt, mindent megtett a menekültgyerekek ínségének az enyhítésére és elhelyezésére az ország nyugati részén. Az egyre szigorodó zsidóellenes törvények azonban tiltották az országos egyesületeknek, hogy zsidó gyerekek gondozásával foglalkozzanak. A még fennálló zsidó segélyszervezetek keretein belül a Zsidótanács minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbált segíteni. Különösen nehezek voltak a zsidó származású megkeresztelt gyerekek körülményei. Az egyházi missziók erőfeszítései túl erőtlennek bizonyultak ahhoz, hogy segítsenek. Mivel a hatóságoknál tett ismetelt próbálkozásaim, hogy a zsidó kisgyerekek védelmezését eltűrjék, nem jártak gyakorlati eredménnyel, elhatároztam egy saját szervezet kiépítését. Szüksegesnek mutatkozott két csoportban dolgozni és elhelyezési lehetőségét teremteni. A delegációhoz csatolták a «Jó Pásztor» nevű B-szekciót, aminek Sztehlo Gábor lelkész vezetésével a gyerekek felvétele volt a feladata – tekintet nélkül vallásukra, származásukra. Ezekbe az otthonokba főként zsidó származású, megkeresztelt gyerekek kerültek be, de zsidók és keresztények is. Az otthonokat jó érzésű budapesti családok rendezték be. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának delegációja magánszemélyek által ingyen fölajánlott házakat, többnyire egyedülálló villákat kapott. A delegátus ezenkívül kérte a felajánlótól a berendezés és az ágyak beszerzését, a gondoskodást megfelelő élelmiszer-tartalékról, a háztulajdonos és családtagjainak aktív részvételét a gyerekek gondozásában. Mindezen feltételek megvizsgálása után került sor a gyermekotthon átvételére. A delegáció írásos megállapodásban vállalt kötelezettséget: ha lehetséges, saját készletéből is hozzájárul a gyerekek élelmezéséhez. Az orvosi felügyeletről a küldöttség gyerekorvosai gondoskodtak.
Jóllehet, ebben a jelentésben nincs hely valamennyi segítő név szerinti felsorolására, mégis hadd említsük meg Hagenmacher Henrik és Ottó, valamint családjuk értékes segítségét ezen gyerekakcióban. A két család nemcsak mintaszerű gyermekotthonokat rendezett be saját házaiban, hanem tetemes pénzt és fontos gyermek-élelmiszereket is a rendelkezésünkre bocsátott, ezenkívül cselekvő részvételével nagyban hozzájárult az akció sikeréhez.
Néhány hónap alatt a «Jó Pásztor» szekció harminc gyermekotthon s mintegy kétezer bennlakó ellátásáról gondoskodott; ők nagyrészt túlélték az üldözést, a háborút és megszállást.
Tisztelettel emlékezünk meg Sztehlo Gábor evangelikus lelkészről, aki ritka lelki nagysággal, éjjel-nappal, dacolva minden veszéllyel, kiállt a rábízott gyerekek mellett.
A delegáció védelme alá tartozó gyermekotthonok második csoportja az «A-szekció» igazgatása alatt állt. Ehhez tartoztak még a zsidó közhasznú szervezetek rendelkezésre álló otthonai. További otthonokat is a «Jó Pásztor» csoporttal megegyező alapelvek szerint hoztak létre. Ezeknek a gyerekotthonoknak a száma szintén mintegy 30 volt, közöttük részben nagyméretű létesítmények. Öt-hatezer gyermek állandó elhelyezése oldódott meg ekképpen. A létesítményeket a Zsidótanacs és az «A-szekcio» saját forrásaiból finanszírozta.
Ezeknek a gyermekotthonoknak az orvosi felügyeletéröl a delegáció orvoscsoportja gondoskodott, egyúttal a gyógyszereket és az ápoláshoz szükséges anyagokat is rendelkezésre bocsátotta.
Dr. Ferenc Pál vezetésével és Erdélyből menekült néhány szakorvos segítségével egy elhagyott leánykollégiumban gyermek-szükségkórházat rendeztek be a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága delegációjának a felszereléséből száz beteg kisgyerek számára. A gyermekágyas anyák részére további osztályt is csatoltak a kórházhoz. Ez a kórház az ostrom és a szovjet megszállás egész ideje alatt működött.
A nyilasok hatalomra jutása a zsidók könyörtelen üldözését hozta magával. Árva, kitaszított, a sorsnak kiszolgáltatott gyermekek újbóli áradata indult meg. A delegáció gyermekvédelmi irodaiban naponta harminc-negyven anya jelent meg, segítségért könyörögve gyermeke(i) számára. Gyakran mindkét szülőt elhurcolták és a házfelügyelő jelentette be, hogy a kifosztott lakásokban kisgyerekekre találtak. Többször előfordult, hogy az ajtó elé kitették a gyerekeket, kosárban, cédulával – a Vöröskereszttől kérve a gondoskodást a picikről.
Hosszas tárgyalások után ígéretet kaptam a nyilaskeresztes kormánytól, hogy a delegáció védelme alatt álló gyermekotthonokat tiszteletben tartják. A partszervezet azonban újra és újra megpróbált akadályokat gördíteni a gyermekvédő akció elébe és munkánk útjába is. 1944. november végén nyilvánvalóan a párt nyomására szólított fel a kormány az otthonokban elhelyezett, nem árja gyermekek átszállítására a gettóba. Ott külön házakat ígértek a delegáció védelme alatt álló zsidó származású gyerekek elhelyezésére. Sikerült a gyerekek gettóba szállításara kitűzött határidőt többször is meghosszabbíttatnom, utoljára december 24-éig. A város gyors körülzárása és a hátra maradt nyilasok által kezdett ellenőrizhetetlen terror következtében az «A-szekcióhoz» tartozó otthonokban lévő gyerekek, akiket még nem szállítottak át a gettóba, veszélybe kerültek. A túlkapások két kisgyerek életét követelték. Elharapóztak a betegségek, terjedni kezdett a tetvesedés is ezekben az otthonokban. A delegáció orvos szekciója, ahol és ahogy csak lehetséges volt, segített; a gyerekek többsége túlélte a rém- és vészkorszakot, s az azt követő ostromot is..."
Nem sokkal a főváros felszabadulása után bizonyossá vált, hogy a szovjet katonai hatóságok elvi megfontolásból szorgalmazzák a külföldiek kiutazását az országból.
„...Frigyessy professzor, akit nem sokkal előtte neveztek ki a budapesti egyetem rektorává, tudatta velem, hogy a szovjet városparancsnokság egyik különleges részlegénel rossz a hírem. Hasonló értesülést szereztem a svájci követség orosz tolmácsától is. Megerősíttetett tehát, hogy valamelyik munkatársam följelentett a GPU-nál, mondván, hogy jó kapcsolatokat tartottam fenn a német szervekkel és az elmenekült magyar kormánnyal...
...Eközben előállt egy orosz katonai teherautó, hogy a Nyugati pályaudvarra vigyen. Összehívtam a munkatársaimat és újra elmondtam nekik: a szovjet hatóságok hivatalosan biztosítottak arról, hogy Bukarestben maradhatok, s onnan fölvehetem a kapcsolatot Genffel, egyszersmind Moszkvától megszerezzem a hozzájárulást budapesti működésem fölújításához. A búcsú lehangoló volt. Magyar munkatársaim szomorú tekintettel engedtek el; hosszú időn át valamennyien hűséges segítőtársaim voltak abban, hogy tekintélyes szervezetünkkel emberek ezreinek segítsünk a legnagyobb nyomorúságban, velük együtt éltem túl az ostrom nehéz napjaiban az ínséget, a nyomort és az életveszélyt.
1945. marcius 31-én a sötétség beálltával vonatunk elindult a Nyugati pályaudvarról, hogy a menetrend szerint 25 óra múltan Bukarestbe érjen... Nem maradhattunk a román fővárosban, percekkel később tovább indították a szerelvényt Bulgária, Törökország felé. Jómagam Konstantinápoly, Ankara, Kairó, Athén és Nápoly érintésével, Marseille-ből indultam tovább Lyonon át, hogy éppen egy esztendei távollét után, 1945. május 1-jén megérkezzem Genfbe – jelentéstételre."
