Az újságíró archívumából: Francia mozaik – 50 évvel ezelőttről (1.)

Szerencsém volt éppen ötven esztendővel ezelőtt, amikor „a közúti járműprogram peremén” – a Renault vállalat vendégeként – riportutat tehettem Franciaországban. Ma már bizonyára kevesen emlékeznek rá, hogy az „új gazdasági mechanizmus” előfutáraként Horváth Ede, a győri Magyar Vagon- és Gépgyár kiváló esztergályosból lett vezérigazgatója kijárta az akkori állami és pártvezetőknél: újuljon meg az ország egyik meghatározó gépipari vállalata, az általa vezetett győri Vagongyár. (A képen: pillantás Párizsra az Eiffel-toronyból.)

A szerző élete első párizsi látogatásakor liftváltás közben az Eiffel-toronyban.

 

A megújulás végső célja a teljes körű kamiongyártás meghonosítása új gyáregységek építése révén. Nem emlékszem arra, hogy végül is mennyibe került a néhány év alatt lezajlott beruházás, csak az eredményre: elkészült a többi között a futóműgyár, a motorgyár, és mindaz, ami a kornak megfelelő és a nyugati márkákkal versenyképes közúti teher-gépjárművek nagy sorozatú előállítását szolgálta. A hatalmas beruházást a SERI, a francia állami Renault-konglomerátum mérnökei tervezték, a kamionmotorok licenszét a (nyugat)német MAN vállalattól vette meg a teljes állami szavatosságot élvező Rába Magyar Vagon- és Gépgyár. Horváth Ede mert nagyot álmodni, álma megvalósult, ezerszám gördültek ki a győri nagyüzemből az elsősorban a Hungarocamion szállítmányozási nagyvállalat számára, továbbá exportra gyártott Rába-MAN kamionok. Szerénységemnek adatott meg a lehetőség, hogy minderről krónikásként beszámolhatott, és a Renault meghívására nem csupán a tervezők munkáját, hanem a francia óriásvállalat tevékenysége keresztmetszetét adó gyárait is megismerhettem. Mintegy „melléktermékként” a francia hétköznapokat bemutató riportsorozatra is futotta időmből, energiámból. A fél évszázaddal ezelőtti, Francia mozaik felcímmel az ország húsz napilapjában megjelent írásokat ajánlom ez alkalommal az Infovilág olvasóinak a figyelmébe.

       

A Szajna kettős hídján a metrószerelvény is elfér. Háttérben a rádió és a tv székháza

Találkozás a metróval

Egy nagyhatalom kis hatal­mú polgárainak vendége vol­tam tíz napon át. Bemutatkoz­tunk egymásnak, igyekeztünk megérteni egymás nevét és nyelvét, puhatolóztunk, milyen ember lehet a másik. Aztán továbbmentünk, ki-ki megél­hetése vagy újabb élménye, öröme, csodálkozása vagy megdöbbenése elé.

Könyvtárakra valót összeír­tak már híres és elfeledett szer­zők Franciaországról, ékszer­dobozra hasonlító, művészettörténeti ritkaságokat magáé­nak valló városairól, szívet-lelket elragadó tájairól. Csak erről mesélni ismétlés lenne.

Én inkább a mindennapit kerestem, hogy bemutathassam – ha vázlatosan is – a ma­gyarnak a franciát, ezt a tö­rekvő, véleményét bátran nyilvánító, jövőjét sajátos mó­don megteremtő nemzetet.

Ne keresd párizsit a Louvre-ban, az Arc de Triumph vagy az Eilfel-torony tetején! Még csak a Champs Élyséen-en sem, és ott sem, ahol csillogó kirakatok kínál­ják Dior meghitt és kényeskedő szalonjainak merész vo­nalait, színeit! Ne less be a fényes éttermekbe se, mert a süppedő szőnyegen lépdelő frakkos pincérek nem nézik jó szemmel a kíváncsiskodót! A lokálok beugróit sem a te zsebedhez méretezték!

De menj le egy vagy két emeletnyire a föld alá, a Metropolitain-be, vagy a metróba ahogy Párizsban a földalattit mondják. Ott az igazi Párizs, abban az örökös rohanásban, ahol eszmélő gyermek és kilencvenesztendős aggastyán egyaránt jól eligazodik.

Életük egyötödét a metró­ban töltik a párizsiak. Metrón megy a gyerek iskolába, a kamasz randevúra, a felnőtt munkába, a család a rokonok­hoz, ismerősökhöz, barátok­hoz, orvoshoz és temetőbe, pályaudvarra és múzeumba, színházba és a Szajna-partra. Énekelhet és harmonikázhat. sorsjegyet árulhat és kéregethet bárki a föld alatti város­ban, a metro-Párizsban. Az, hogy megbecsülik-e „művésze­tét”, adnak-e érte valamit, ki­számíthatatlan. Száz közül kilencvehkilenc elrohan a koldusok, nyomorékok, rokkan­tak, „húzást” rikogató vén­asszonyok mellett. És csak egy dob nekik valamit a száz oda­pillantó közül, csak egy áll meg a sorsjegyárus mellett, mert hátha e néhány frankos sorsjegy által gazdag ember, kocsi- vagy színestévé-tulaj­donos lehet.

Lassanként hetvenesztendős lesz a mintegy 170 kilométeres metróhálózat, amelyen hozzá­vetőleges számolások szerint naponta négymillió utas igyek­szik célját elérni. Annak elle­nére, hogy nemrég újra emel­ték a metrójegy órát (érdekes­ség: első és másodosztályú ko­csik közlekednek a párizsi földalatti vonalain!) nem csökkent, hanem nőtt a for­galom. Kifizetődő, ha tízes jegyfüzetet vásárol az ember, úgyis elutazza egy-két nap alatt, és még jól is jár, mert olcsóbb az egyenként vásárolt jegynél.

A felszínen lépésben haladó, gyakran megállni kényszerülő személygépkocsi- és autóbusz-áradathoz képest kozmikus sebességgel rohan a metró. Gyors és szervezett, a szerelvények szinte nyelik a töme­get. A reggel hét és kilenc, valamint a délután négy és hét óra közötti csúcs idején azonban fent is, lent is óriási a tumultus. Olyankor sűrűn megtorpannak, koppannak a kocsik, motorkerékpárok; a földalattin szakad a kabát, a gomb, élesek a könyökök, és kevésszer hallani, hogy par­don, vagy merszi.

Párizs utcai közlekedése már rég bedugult. Azért, hogy az autóbuszok nagyjából a menetrend szerint közlekedhesse­nek, a párizsi közlekedésrendészet autóbuszsáv kijelölé­sét tervezi a széles utcákon. De mit tesz ott, ahol öt mé­terre szűkül az úttest, és mind­két oldalán kocsik parkolnak?

Az eldugulás veszélye fe­nyegeti a metrót is. Hét évvel ezelőtt elfogadták Párizsban a „schéma directeur”-t, a nagy városfejlesztési tervet, amely szerint a többi között új metró­vonalakat kell építeni: kettőt észak–déli, egyet pedig kelet–nyugati irányban. Már építik az új, expressz-metró 46 kilo­méteres kelet–nyugati fővona­lát. A munkálatok egyik köz­pontja az Opera szomszédsá­gában van. Óránként 24 centimétert halad előre a föld alatt a tíz méter átmérőjű fúró­pajzs. Az Opera közelében nemsokára megnyitják azt a hat emelet mély garázst, amelyben kétezer gépkocsi számára lesz hely.

Még két gondolat a metró­ról. Az egyes és a tizenegyes vonalán zajtalan szellemko­csik, gumikerekű szerelvények közlekednek. – Az állomáso­kon gyakran tíz négyzetméte­res reklámok hirdetik a diva­tos színű rúzst és a coca-colát. Mellettük éppúgy elmennek az emberek, mint a koldusok és vak zenészek földre tett sapkája mellett. (KÖVETKEZIK: Párizs – szép Párizs)