Amikor a hindi segített – Találkozásaim indiai politikusokkal

A jó szerencsém mellett az egyetemen összeszedett hindi nyelvtudásomnak is köszönhetem, hogy hosszú újságírói pályámon kiemelt helyet kapott India. (A felvétel 1973-ban készült az indiai Agrában; e sorok írója a képen balról a második.)

Sok szép táját láttam, sok érdekes emberrel ismerkedtem meg az elmúlt évtizedek során. Mégis azzal kezdeném, akivel nem volt módom személyesen találkozni, ám „üzenetem” eljutott hozzá. Dr. Zakir Husszein indiai köztársasági elnökről beszélek, aki 1968-ben Magyarország vendége volt. Kezdő televíziós újságíróként nem én kaptam feladatul, hogy riporterként beszámoljak a látogatásról, ám abban senki sem akadályozott, hogy az ezzel megbízott tapasztaltabb kollégámnak segítsek.

Miután az elnök magas magyar kitüntetést kapott, ajánlottam, hogy az interjút gratulálással kezdje, méghozzá hindiül. Meg is tanítottam egy mondatra a kollégát, aki két napig fennhangon ismételgette, mielőtt elsütötte. Máig emlékszem rá: „Hamari hardik shubhkamnaen, manniya Rashtrapati jí!”– így hangzott a köszöntés. Az interjúra a balatonfüredi parti sétányon került sor, miután az államfő fát ültetett az egykor itt gyógykezelt Nobel-díjas bengáli költő, Rabindranath Tagore szobránál (példáját később minden indiai vendég követte, egész kis liget alakult ki a költő emlékműve körül).

A zsúfolt programba kissé belefáradt politikus kőarccal fogadta, hogy a Magyar Televízió riportere interjút kíván vele készíteni, ám ez a merevség szempillantás alatt széles mosolyban oldódott fel, midőn meghallotta a hindi mondatot. Még talán a szeme felcsillanását is sejteni lehetett sötét szemüvege mögött. Néhány esztendővel később, midőn India másik muzulmán államfője, Fahruddin Ali Ahmed járt Magyarországon, már én készíthettem vele az interjút, éspedig a csepeli vasgyárban, ahová a protokoll és a magyar gazdasági érdekek kinavigálták…

De ne szaladjunk ennyire előre! Inkább felidézem első interjúmat, amelyet még a hatvanas évek végén készítettem, éspedig Romesh Chandrával (a képen), a ma már egyértelműen Moszkva-barátnak elkönyvelt Béke-világtanács Budapesten járt főtitkárával. A margitszigeti Nagyszállóban angolul beszéltük meg a témát, majd kértem, hogy maga az interjú hindiül készüljön. Chandra meglepetten tiltakozott, lévén párszi születésű, de arra a célzásomra, hogy ha hindiül „szól”, akkor biztosan bekerül a tévéhíradóba, ám angol beszéd esetén ezt nem tudom garantálni, hajlott a kompromisszumra. Csupán az iránt érdeklődött, hogy ugye nem küldjük ki a riportot Indiába, és ugye itt sem hallatszik majd nagyon az interjú „nemzetközi hangja”, mert fölé keverjük a magyar fordítást.

Megnyugtatásomra aztán ráállt a beszélgetésre, mondanom sem kell, hogy nálamnál azért jobban tudott hindiül…

Televíziós éveimben később is rendszerint nekem jutott a feladat, hogy a hozzánk ellátogató indiai prominensekkel riportot készítsek, a főnökeim elvárták, hogy az interjú hindiül legyen – ám akkor még nem minden indiai tudott vagy vállalt ezen a nyelven nyilatkozni. Néhány csalódás után megszoktam, hogy – rendszerint a budapesti indiai követségen – előre érdeklődjem: vajon beszél-e a vendég hindiül. Így tettem, midőn az első Dzsanata-kormány tájékoztatási és kommunikációs ügyekért felelős államtitkára, Lal Krisan Advani írt alá együttműködési megállapodást magyar partnerével, dr. Várkonyi Péterrel. A kedvező válasz ismeretében készültem fel a találkozásra, és amikor érdeklődésemre a vendég kijelentette, hogy ő bizony az interjúnál előnyben részesítené a hindi nyelvet, rázúdítottam cizellált, hosszú kérdésemet. Mr. Advani néhány másodpercig levegő után kapkodott, majd meglepetéséből felocsúdva elmondta feleletét. Ez azután a megmontírozott riportban úgy nézett ki, hogy a magyar újságíró perfekt hinditudással rendelkezik, míg az indiai vendégnek némi gondot okoz a válaszadás…

Jó negyedszázaddal később Újdelhiben ismét találkoztam vele, a BJP (Bharatiya Janata Party, jobboldali nacionalista hindu párt)-kormány nagytekintélyű belügyminiszterével, aki derűsen emlékezett budapesti közös élményünkre. Miniszterelnökével, Atal Behari Vadzspajival először Belgrádban, az el nem kötelezett államok csúcstalálkozóján volt alkalmam szót váltani, a rövid interjú ugyancsak hindiül készült, a politikus méltatta a mozgalom jelentőségét, utalva a jugoszláv elnök, Joszip Broz Tito éppen elhangzott beszédére.

Interjú Indira Gandhival.

Indiába többször eljutottam, legelőször 1973-ban, moszkvai tévétudósítóként, Leonyid Brezsnyev szovjet államfő látogatása kapcsán, majd később számos esetben magyar politikai vezetők sajtókíséretében. Brezsnyev programjában szerepelt egy barátsági nagygyűlés is Delhiben, a Vörös Erőd előtt, amit az indiai állami televízió is élőben közvetített. Ezért én, miközben napi tudósításomat írtam, a szállodai szobámban tévén követtem az eseményt, más magyar kollégáim viszont kimentek a térre. Igen ám, de a szovjet pártfőtitkár beszéde a fordításokkal nagyon hosszúra nyúlt, a közönség fázni kezdett, így Indira Gandhi kormányfő a maga szónoklatát hindiül mondta el, az emberek ezt értették, Brezsnyevnek meg a fülébe fordította a tolmácsa – viszont az ott megjelent nem indiai sajtó hoppon maradt. Kollégáim kétségbe esve robbantak be a szobámba: „Mit mondott a hölgy?” – kérdezték izgatottan, s nekem kellett összefoglalnom a látottakat-hallottakat.

Ezen az indiai utunkon arról sem feledkeztünk meg, hogy mi a magyar televíziót tudósítjuk, és hozzánk közelebb álló témákat is megörökítettünk. Így kimentünk a sonepath-i villanylámpagyárba, amelyet a Birla cég rendelt meg a magyarországi Tungsram vállalattól, és ami akkor készült el. Filmre vettük a munkásokat betanító magyar kiküldötteket, és interjút készítettem az indiai művezetővel. Harminc évvel később kivittem egy dvd-n Indiába a riport másolatát, átadtam a gyár (német) igazgatójának, aki megígérte, hogy az időközben már nyugdíjba vonult művezetőt is behívják majd, és megmutatják neki a váratlan látványt. Ugyancsak akkor készítettünk egy riportot a delhi egyetemen magyarul tanuló indiai diákokról és kultúránk más ottani megjelenéséről. A legérdekesebb egy nagyszakállú költő volt, aki lefordította anyanyelvére – s el is szavalta a kameránk előtt – Petőfi Sándor egyik legismertebb versét, a Nemzeti Dalt. Ezt csak azért tudtam követni, mert a verset ismerem, a fordítás ugyanis – telugu nyelven hangzott el…

Későbbi indiai útjaimon Losonczi Pál egykori államfővel, majd Göncz Árpád köztársasági elnökkel, még később Medgyessy Péter miniszterelnökkel élvezhettem az indiaiak vendégszeretetét (a Medgyessy-látogatás egyik, számomra emlékezetes epizódjára még visszatérek). A legizgalmasabb év 1984 volt, akkor azonban nem a protokoll, hanem az indiai belpolitikai élet adta a témát. A szikhek szent központját, az amritszári Arany Templomot terroristák szállták meg, őket kormánycsapatok füstölték ki onnan. A Népszabadság szerkesztősége azzal a feladattal küldött ki Indiába, hogy készítsek helyszíni jelentést Amritszárból. A feszült helyzetben azonban nem kaptam engedélyt az odautazásra, így – jobb híján – a delhi szikh templomokat, a gurdvarákat jártam sorra, és ott készítettem interjúkat. Ezek sem voltak érdektelenek, de otthon ennél többet vártak tőlem.

A szerencse és az akkori magyar nagykövet, Túri Ferenc jó kapcsolatai azonban hozzásegítettek, hogy hazaindulásom napjának délelőttjén fogadjon Indira Gandhi kormányfő. Találkozónkra a miniszterelnök asszony parlamenti dolgozószobájában került sor, ahová nagy csokor virággal állítottam be (az Ashoka szállóból hozattuk, hogy különösen szép legyen). Először hindiül beszélgettünk pár szót, de maga az interjú már angolul zajlott. Gandhi asszony törékenynek látszó, alacsony nő volt, de erős egyénisége, határozott állásfoglalása a belpolitika kérdéseiről egykettőre feledtette az első benyomásokat. Részletesen, a távoli, közép-európai ország újságolvasója számára is érthetően foglalta össze a kényszer szülte intézkedések (így a templom ostroma) okait, a kibontakozásra vonatkozó elképzeléseit.

Népszabadság, 1984. augusztus 4.

Már éppen meg akartam köszönni, hogy sok más tudósító előtt engem, a magyar sajtó képviselőjét fogadott, amikor közbevágott: De önt nyilván érdekli a véleményem az indiai–magyar kapcsolatokról is? „Hát hogyne!” – válaszoltam lelkes örömmel, és a kormányfő tömör összefoglalót adott a reláció helyzetéről is.

Nem gondoltam volna akkor, hogy én leszek az utolsó magyar újságíró, aki interjút készít Nehru lányával – néhány hétre rá szikh terroristák megölték. A gyászszertartására ismét kiutaztam, beszámoltam róla olvasóinknak, sőt a rádióhallgatóknak, tévénézőknek is. Egyben helyszíni jelentést adtam a rendkívüli állapotról, a rend helyreállításáról, ebben a kormányfői tisztséget mártír édesanyjától átvett Radzsiv Gandhi érdemeiről. Azon év végén pedig harmadik utamra került sor: tudósítottam a rendkívüli parlamenti választásokról, amelyet a Nemzeti Kongresszuspárt (I) Radzsiv Gandhi vezetése alatt utcahosszal megnyert. És akkor természetesen nem gondoltam arra, hogy 1991-ben, néhány héttel Göncz Árpád köztársasági elnök indiai látogatása után a vele akkor még tárgyalt, majd nekünk nyilatkozó Radzsiv Gandhi hamvasztásáról kell beszámolnom olvasóinknak. A politikust 1991. május 21-én meggyilkolták…

(Népszabadság, 1990. október 21.)

1990 nyarán az akkori budapesti indiai nagykövet egy beszélgetésünk alkalmával elárulta, hogy Delhiben még él, sőt jó egészségnek örvend az a veterán indiai diplomata, aki 1956-ban, a magyar forradalom leverése utáni helyzetben sokat segített számos hazafi, köztük a későbbi magyar államfő, Göncz Árpád megmentésében a halálos ítélettől. Indiában járván nagykövetségünk segítségével valóban sikerült találkoznom ezzel a nagyszerű emberrel, Mohammed Attaur Rahman egykori budapesti ügyvivővel, aki elmondta, hogyan járhatott be hozzá a külképviseletre a magyar titkosrendőrség által észre nem véve Göncz Árpád, hogyan juttatta el a diplomata a magyar forradalmárok üzeneteit külföldre, főleg saját kormányához, aminek nyomán Dzsavaharlal Nehru eredményesen interveniált a szovjet vezetőknél az ismert filozófus és a forradalmi kormány minisztere, Bibó István és társai ügyében. Ez a tény akkor még teljesen ismeretlen volt a magyar közvélemény előtt, a Népszabadságban megjelent interjú óriási szenzációnak számított.

Természetesen nemcsak politikusokkal hozott össze a sorsom hosszú pályafutásomon, de számos indiai gazdasági vezetővel, sőt a művészvilág tagjaival is sikerült találkoznom. Így készítettem interjút Budapesten Bollywood sztárjával, Amitabh Bachchannal, aki egy detektívfilmben szerepelt, és ennek jó részét a magyar fővárosban forgatták. Személyében kedves, barátságos emberrel válthattam szót, aki rokonszenvvel nyilatkozott Magyarországról, és filmművészetünkből is ismerte például az Oscar-díj nyertes Szabó István alkotásait. Azt, hogy odahaza mekkora népszerűségnek örvend, a budapesti indiai nagykövetség fogadásán láttam, ahol a vendég tiszteletére a hölgyek a legszebb szárijukban pompáztak, az urak pedig szinte extázisban kattogtatták fényképezőgépeiket.

Még inkább meggyőzött erről az a mumbai beszélgetésem, amelyet egy ottani idegenvezető kisasszonnyal folytattam, aki áhítattal emlegette Bollywoodot. Elmondtam neki a találkozásomat Bachchannal, s ő – miután tisztázta, hogy nemcsak beszélgettem, de paroláztam is a sztárral – udvariasan megkérdezte, hogy ő is megrázhatja-e ugyanazt a kezemet… Megengedtem!

Eredményes munkát csak úgy lehetett végezni, ha jó, sőt baráti kapcsolatokat ápoltam indiai kollégákkal, diplomatákkal, más hivatalos személyekkel. Erre bizonyíték az a sajtóértekezlet is, amelyet 2003-ban, Medgyessy Péter miniszterelnök Vadzspaji kormányfővel folytatott tárgyalásai végén tartottak Delhiben. Az indiai sajtófőnök – valahonnan ismerősnek látszó, középkorú, délceg szikh férfiú – egymás után szólította fel a korábban jelentkezett tudósítókat, és amikor nekem adta meg a szót, „Mr. Farkash” néven, vagyis helyes magyar kiejtéssel szólított. Angolul kérdeztem, de előtte hindiül mutatkoztam be, élénk tetszést aratva a termet megtöltő indiaiak körében, és teljes meglepetést keltve a magyar kíséretben, amelynek tagjait ez váratlanul érte.

„Ugyan honnan tudta a szóvivő, hogy így, s-sel kell mondani a nevemet?” – töprengtem közben, és meg is kaptam rá a választ a sajtótájékoztató után. A szikh úr odajött hozzám, és elmondta, hogy vagy húsz évvel ezt megelőzően ifjú külügyminisztériumi tisztviselőként fogadott engem, és ideiglenes tudósítói igazolványt állított ki a részemre. Emlékezett arra is, hogy tudtam hindiül, és hogy akkor elmagyaráztam neki a magyar nyelvtan egynémely sajátosságát. Majd elővett egy fényképet, ahol mi ketten ülünk egy asztal mellett, középen egy Rubik-kockával, amit tőlünk kapott ajándékba (a fotót operatőr kollégám készítette). Ám – tette hozzá – talán mindez sem lett volna elég ahhoz, hogy megjegyezzen magának, hiszen annyian fordultak meg az irodájában ilyen céllal, és annyian fényképezkedtek is vele. „De ön volt az egyetlen, aki utólag el is küldte a fotót…”