Egy szabadságszerető, büszke nép

Szabadságszerető, büszke nép vagyunk. Legalábbis választott vezetőink, különösen Orbán Viktor miniszterelnök szerint. Szeretnek bennünket ilyennek mutatni, mert a felsőbbség tudja, hogy mi szeretjük ilyennek látni magunkat.

Velünk nem lehet kukoricázni. (Kikukoricázni?). Nekünk nem diktálhatnak idegen hatalmak, sem Brüsszelből, sem pedig Moszkvából.

Abcúg, Soros! Nekünk nem mondhatják meg mások, hogy kikkel akarunk együtt élni.

Ilyen egy büszke és szabadságszerető nép, 2017-ben, Magyarországon. Békésen tűri, hogy szétlopják az országát, és még a szemébe is röhögjenek közben. Beletörődött abba is, hogy nem sokkal a 2010-i választás után lenyúlták a magánnyugdíj-pénztárakban tartott háromezer-milliárd forintját. Ennek a pénznek azóta bottal üthetjük a nyomát. Senki sem tudja, hogy hova tűnt, már nem is nagyon kérdezzük. Néha még beszélünk róla, mint ahogyan a mohácsi vész is szóba kerül olykor. De több semmi, elkönyveljük történelmi veszteségeink közé, van hova besorolni ezt is.

Ez a büszke, szabadságszerető nép elviselte a trafikmutyit, amikor a dohánykereskedelmet úgy alakították át, hogy az csak néhány csókosnak legyen jó. Eltűrte e nép, amikor a nyerőgépeket kicipelték a kocsmákból – most ne kezdjünk moralizálni, hogy a nyerőgépek bajt hoztak a családokra, mert volt és van nekik bajuk ezek nélkül is, sokkal nagyobb ráadásul.

Csak a vállát vonogatta ez a nép, amikor kiderült, hogy a devizahitelesek közül csak azokat segítették, akik a legkevésbé voltak erre rászorulva. Büszkén lenyelte azt is, amikor egy gyakorlatilag nem létező párt, a KDNP javaslatára bevezették az üzletek heti pihenőnapnak csúfolt vasárnapi zárva tartását. És dolgos népünk ugyancsak felháborodás nélkül vette tudomásul, amikor, ahelyett, hogy népszavazáson dönthetett volna ennek eltörléséről, a kormány néhány nap alatt ezt is elrendezte.

Ez a szabadságszerető nép balgán bégetett, amikor Schmitt Pál személyében egy grammatikai és nem mellesleg, morális kihívásokkal terhelt bohócot ültettek a köztársasági elnöki székbe, hogy miután Schmittnek kitelt az ideje, egy bólogatójános kövesse őt ebben a sok országban fontosnak számító pozícióban.

Voltak tüntetések, tisztelet azoknak, akik ott voltak, de egyiken sem voltunk egy millióan, hogy kifejezzük rosszallásunkat azért, amiért lebontották a jogállamot, padlóra küldték az oktatást, szétverték az egészségügyet.

Rosszkedvűen, de tudomásul vettük, hogy Magyarország a Mészáros Lőrincek országa. A Rogánoké, Matolcsyké, Poltoké. És mindenekelőtt Orbáné.

Utóbbi, jelen állás szerint legalább is, azt tesz az országgal, amit akar. Ha úgy tartja a kedve, kiárusítja az oroszoknak, közben szotyolát köpköd és még a kezét is zsebében tartja.

Pontosabban, a mi zsebünkben.

De mi ezt is eltűrjük, mert büszke nép vagyunk. Olyan náció, aki a szabadságharcot szereti, nem a szabadságot.