Hit, szenvedély, profizmus – Chris Anderson: Így készülnek a TED-előadások

Először Amy Cuddy-nak a testbeszédről szóló TED-előadásait láttam, illetve mutattam meg a tréningjeimen. A mintegy 20 perces, közönség előtt rögzített, tehát nyilvános felvételen az ismeretek átadását remekül ötvözi a személyes történeteivel, a szemléltető képeket beszéde ritmusával, gesztusaival. (Forrás: olvassbele.hu)

Nem véletlenül azok egyike, akiket a több száz TED-előadó közül a leggyakrabban említ könyvében a szerző. Chris Anderson, a TED (Technology, Entertainment, Design) elnöke és vezető kurátora, aki az oxfordi egyetemről indulva a média világában sikeres vállalkozóként működve jutott el – csaknem két évtizede –, hogy megvásárolja a TED-et., Egyetlen adat is jól jellemzi azt, hogy mekkora világsikert csinált belőle: a TED-előadások 2015 óta évenkénti nézettsége meghaladja az 1 milliárdot. A statisztikával bíbelődő újságok, ha nem egészen pontos, de nem is igaztalan megfogalmazása szerint: a Föld minden hetedik lakója látja. Pedig csak évenkénti egy konferenciával indult a TED az információ-technológia, a szórakoztatás és a formatervezés szakemberei számára. Ma pedig már szinte nincs is olyan tudományág, amely kikerült volna a TED látóköréből, illetve tematikájából.

Ha a jellegénél fogva populárisabb igény tehetséges vagy szokatlan kielégítésének sikeréről értesülünk, nem szoktunk csodálkozni. Például a Youtube weboldala azzal indult 2005 táján, hogy a használók készíthettek és tölthettek fel videókat, amelyek eleinte, talán érthetően főleg kiscicákról szóltak. És egy évtized se kellett, hogy az ötlet hatalmas sikerré nőjön, messze túlhaladva azt a mondandót, látványt, hangulatot, információt, ami kiscicákkal elérhető. Csakhogy a TED eleve a tudással és a tudásért működött, és azért ennek a világméretű térhódítása egyáltalán nem volt előre borítékolható.

A fejlődés motorja, ihletője Anderson volt. De erősen hangsúlyozandó, hogy nem(csak) azért, mert kitűnő üzletember, mert például a megfelelő munkatársak kiválasztásában is tehetséges vezető, hanem mert volt egy újszerű, eredeti eszméje, amelyet pontosan megfogalmazott, amelynek a cselekvéssé fordításában elképesztő körültekintéssel dolgozott ki minden teendőt és követelményt, amelyben megingathatatlanul hitt. Ez a könyv elsősorban erről szól, és csak másodsorban arról, ami a témája.

Természetesen a nyilvános beszédhez ad számtalan tanácsot, arról mond el rengeteg érdekes példát. Mi sem természetesebb, minthogy a vezérfonal, a nyelv, a hangulatteremtés, a szemléltetőeszközök, a kapcsolatteremtés, a hang, a jelenlét, a ritmus, a csend, a nézőpont, a humor, a magyarázás, a felkészülés és még sok minden szerepel benne, csakúgy mint a hasonló témájú könyvek szinte mindegyikében. Nem csoda, ha a legrutinosabb előadók számára is tud számtalan újdonságot, figyelemreméltó szempontot, tanácsot mondani, hiszen másfél évtized gyakorlatának és több száz nagy tudós működésének a tapasztalatával rendelkezik.

A könyvnek két jellemző elemét említem. Az első: elmeséli, hogy Clinton egykori szeretőjét, Monica Lewinsky-t is felkérték egy előadásra. (Mint ismeretes, a hölgy egyáltalán nem valami butuska adminisztrátor volt.) Ez a fiatal nő, aki éveken át a sorozatos, nyilvános megszégyenítések okozta traumák hatása alatt állt, ráadásul reszketett attól, hogy briliáns elmék sorában pódiumra lépjen, óriási erőfeszítéssel tudott a leküzdhetetlennek hitt félelméből előnyt kovácsolni. Vastapsos, tudományos igényű előadása egy nap alatt elérte az egymilliós nézőszámot, és még örök kritikusa, Erica Jong feminista írónő is nyilvánosan bocsánatot kért tőle.

A másik: sok éven át, sok száz tréningen hangzott el az az állítás, hogy a kommunikáció eredményességéhez a nyelv csupán 7 százalékot ad, a hang és annak a színe csaknem 40, a fizikai megjelenés, a testbeszéd mintegy 50 százalékához képest. Szokták ezt az úgynevezett első benyomásról szólva is emlegetni. Nos, ez az elmélet Albert Mehrabian professzor 1976-i kutatásából való, csak hát ennek az idézése pontatlan. Enyhén szólva. Mehrabian a saját weboldalán szinte könyörgött, hogy ne értsék félre, amit mondott, ő ugyanis ezt az arányt elsősorban az érzelmek kommunikálására érti. Hiába mondja valaki, hogy „szép” – említi ezt a példát –, ha a hangszíne például haragról árulkodik. Itt nem a szó hordozza a közlés lényegét.

Azért említettem ezt a két példát, mert arra is utalhat, hogy bár e könyv nyilvánvalóan a hivatásos beszélőknek szól, de mások számára is rengeteg tanulsággal szolgálhat, hiszen lényegében mindnyájan, mindig nyilvánosan beszélünk, ha nem is okvetlenül az előadás műfajában.

És ami végképp nem szakmai kérdés, az a filozofikus gondolkozás és szenvedély, amely Chris Andersont lenyűgözővé teszi. Tudás alapú társadalomban gondolkodik, megerősítvén a gyanút, hogy a 21. században munka alapú társadalomról csak pillanatnyi érdekeket szolgáló aktuálpolitikai ámítás szólhat, hiszen a jelenben is, a jövőben is csak a tudásalapot valló és érvényesítő társadalmak fejlődnek igazán. A szerző abban hisz, hogy eljön „a nyilvános beszéd reneszánsza.” Nem csupán az internetben, hanem az internetes videó-megosztás lehetőségeiben látja a „tudás világhálójának” létrejöttét, amelyben „minden tudás összefonódik” és „létrejön az internetes ökoszisztéma, amelyben mind tanulhatunk egymástól.”

Ebből a könyvből mindenképpen.

Garamvölgyi Andrea kiváló fordításának jellemzéséül: mintha az eredetit is magyarul írták volna.                                                                     

Chris Anderson: Így készülnek a TED-előadások, Hivatalos TED-útmutató a nyilvános beszédhez / HVG Könyvek, Budapest, 2016