Az újságíró archívumából: Bécsi bor – Az örök Grinzing

Jó három évtizeddel ezelőtt különösen sokat, három-négy hetente is jártam Ausztriában, mindenekelőtt Bécsben, tekintettel arra, hogy a politikát mégis csak a szövetségi fővárosban csinálták, és a külpolitikával foglalkozó újságírót elsősorban az érdekelte.

Időnként a belpolitikai és pártcsatározásoknál könnyedebb témák is kínálkoztak – köszönhetően az osztrák idegenforgalom ernyőszervezete, az Österreich Werbung magyarországi irodája munkatársainak. Egy bécsi turisztikai tanulmányút eredménye volt a Magyar Hírlap 1985. június 24-i számában megjelent beszámolóm Bécs történelminek mondható szórakozónegyedéről.

KOJAKTÓL SZÁRMÁZIK (ál­lítólag) a bölcsesség, amely sze­rint mindegy, mekkora a hordó, a tartalma a fontos. Akkor mond­ta e szavakat a világhírű ameri­kai–görög színész, Telly Savalas, amikor Bécs 19. kerülete, Grin­zing polgárává avatták. Előtte, persze, neki is meg kellett válta­nia „állampolgárságát”, melynek fejében egy négyzetméter földet kapott, ahová elültethette a ma­ga szőlővesszejét. A vessző azóta tőkévé erősödött, és Kojaket ille­ti a fele termés…

Húszezernél is több tagja van már a CDG-nek (Cercle de Grinzing – Grinzing Baráti Köre), közte számosan díszpolgárnak számítanak. Így például az oszt­rák államfő, dr. Rudolf Kirchschläger, dr. Bruno Kreisky ex- kancellár (aki e hangulatos bor­termő vidék egyik utcájában la­kik is!), Leopold Gratz külügy­miniszter (még Becs főpolgármes­tereként vették föl a CDG-be), Sophia Loren, a filmcsillag, Bud Spencer, azaz Piedone, Christian Barnard szívsebész professzor, Sylvia svéd királyné, dr. Kurt Waldheim, volt ENSZ-főtitkár, Franz-Josef Strauss bajor mi­niszterelnök, Ronald Reagan amerikai elnök, valamint a régiek közül Leonyid Brezsnyev, Jurij Andropov… Grin­zing rendszeresen megjelenő, sa­ját képes folyóiratában, a Grinzing News legfrissebb számában II. János Pál pápa mosolyog egy képről, kezében a grinzingi ál­lampolgárságot bizonyító ok­mány. A valamikori óbudai, ta­báni házakhoz hasonló épületek mögött pár lépésre kezdődik a grinzingi ENSZ-szőlőskert, a fel­irat alatt a szovjet és az ameri­kai lobogó.

Franz Hengl, a minden bizonnyal a legtehetősebb grinzingi szőlősgazda és kocsmáros szavai­ra ugyancsak oda kell figyelni, mert mögöttünk egy szovjet turistacsoport éppen egyik hölgy­tagja születésnapját ünnepli az Ócsi csornüjével, balra olaszok harsogják Modugno Volaréját, és a mi kis magyar társaságunk is elindult az Akácos úton. Szóval Hengl gazda, a CDG elnöke be­széli, hogy mióta Bécs az ENSZ egyik székhelye, Grinzing a világszervezet „titkos fővárosává" lett.

A HEURIGE, az idei, tehát leg­följebb egyéves bort kimérő zöld­vendéglő összehozta az embereket. A sajátos, korántsem duhajkodó, de baráti, kedélyes hangulat, a negyedliterenként kihozott, egy­általán nem fejbeverős fehér bor, a melléje a büfépultnál válasz­tott harapnivaló, a nagy termek, a hosszú asztalok-padok valami­féle egyenlőséget teremtő demok­ratizmusa az a varázs, ami im­már évszázadok óta vonzza az embereket Grinzingbe.

– Túlzás nélkül állíthatom, hogy Grinzing a világ leghíre­sebb bortermő vidéke – mondja a Hengl család negyven-egynéhány esztendős feje. – Történé­szek is bebizonyították, hogy már a korai kőkorban szőlőt műveltek eleink ezen a vidéken, a Bécsi-­erdő hátában, a Leopoldsberg, a Bisamberg és a Kahlenberg lan­káin, tehát azon a környéken, ahol a mostani Grinzing és társai: Stammersdorf, Jedlersdorf, Strebersdorf, Nussdorf, Sievering, Neustift, Hernals, Ottakring, Mauer, Oberlaa községek elterülnek. Illírek, kelták és rómaiak egyaránt szívesen borozgattak ezen a tájon, miként a későbbi II. Pius pápa is, aki ifjúkori ódáiban zengedezett Vindobona jó ízű boráról. Hadd legyek lo­kálpatrióta, ezért fölsorolom, hogy a nagy bécsiek is szívesen időztek az itteni zöldvendéglőkben (melyek bejárata fölött ott virított a fenyőgallyból font borkimérő cégér): Mozart, Schubert, Johann Strauss, Robert Stolz, Siegmund Freud, Albert Einstein, Hans Moser, Attila és Paul Hörbiger, Karl Böhm.

– Büszke vagyok arra, hogy például a mi családunk, a Bach–Hengl família immár 700 esz­tendő óta él Grinzingben, és él a szőlőből, a borkimérésből. Most harminc hektár szőlőt művelünk a fiammal, és a családnak a sző­lőhöz értő tagjaival. Fehér és vö­rös bort egyaránt kimérünk, leg­nagyobbrészt negyedliterenként, és az ősi rendelkezésnek megfe­lelően: csakis idei, legföljebb egy­éves bort. Ettől csak jókedve kerekedik a vendégnek, főként, ha falatozik is hozzá, de nem rúg be…

SOK SZÁZ ESZTENDŐS tör­vény szabja meg, hogy a Bécs fölötti zöldvendéglőkben csakis saját termést szabad kimérni: a kocsmáros – aki egyúttal szőlősgazda is – nem vásárolhat sem szőlőt, sem bort mástól, mi több, szőleje is csak itt, Bécs környé­kén lehet, más vidéken nem. A Heurige „alkotmánya” előírja: a szüretet követő Márton-nap (november 11-e) után a pincék­ben tárolt bor már nem számít ideinek, tehát nem szabad kimér­ni. Bécs környékén mintegy 700 családnak ad megélhetést a szőlő és a zöld vendéglő. A 720 hektár­ról évente átlagosan 50 ezer hek­toliter bor jut a pincékbe; ez 12 millió „Viertel”, azaz negyed li­ter zamatos, frissítő, kedélyte­remtő, könnyű ital.

E történelmi borvidéket sem kímélik a gazdasági nehézségek, bár egyáltalán nem látszik, hogy akármelyik Heurige-tulajdonos is csőddel, tönkremenéssel küszköd­ne. Ennek ellenére bizonyított tény, hogy pusztán a szőlőműve­lés és bortermelés ráfizetéses te­vékenységek. Drágák a növény­védő szerek, az eszközök, sokat kérnek a segítők, a szüretelő nép, keményén megadóztatják a gaz­dákat. ráadásul egyre nagyobb méreteket ölt a telekspekuláció. Az ingatlanügynökségek – zsák­mányra leső pókként – állandó készenlétben várják, melyik gazda adja be a (pince)kulcsot.

GRINZING ÉS VIDÉKE beépí­tését megakadályozandó, bonta­kozott ki a CDG-mozgalom, a szőlőtőkét betongerenda helyett tájvédelmi társulás, melynek tagjai lehetnek osztrákok, külföl­diek egyaránt „Szeretnénk meg­őrizni az utánunk jövő sok-sok nemzedéknek eredeti formájában ezt a csodálatos vidéket, a Bécset ölelő falukaréjt – mondja bú­csúzóul a CDG elnöke, Franz Hengl. – Elvégre a két szó és fogalom: Bécs és bor szinte ugyanaz: Wien – Wein…”