Diagnózis helyett tapasztalat, recept helyett gondolat

Bármennyire – napjainkban nem szokatlan – olcsó üzleti gesztusnak látszik, a könyv címe mégiscsak azt sejteti, hogy a szerző, finoman szólva, nem küzd önbizalomhiánnyal. Ám bevezetőjének első mondatával azonnal helyesbít, mondván, hogy a cím „nyomokban iróniát tartalmaz”. (A cikk forrása: https://olvassbele.com)

A nyom nyilván a „legnagyszerűbb” Ezt így indokolja: „…a borítón kicsapódjon (sic!) várható tartalom, és járja át a címet is.” Ezek után már nem kicsapódást, hanem becsapódást, pontosabban becsapottságot érzek. Hál’istennek nem sokáig, mert hamarosan konstatálom, hogy nagyszerű könyvet tartok a kezemben. A címével csak azért bajlódom itt sokáig, mert természetesen nem a könyvet, hanem a szerzőt jellemzi. Az ő egyik fontos és vonzó tulajdonsága ugyanis az irónia, amelyet szerintem gyakran gyengít az erős exhibicionista motiváció.

Hogyan lehet 400 sűrűn írt oldalon át – hangsúlyozottan nem a szakma, hanem a laikus nagyközönség számára – beszélni a nárcizmusról? Természetesen a fogalom, illetve a jelenség kiterjesztésével. Már a bevezetésben jelzi, hogy a témáját széles társadalmi, egyéni, kulturális stb. kontextusban kívánja „bebarangolni”. Ez a könyv egyik nagy erénye. Az olvasót áthathatja a minden mindennel összefügg cseppet sem tudománytalan élménye, anélkül – és ez a másik nagy erény –, hogy a szerző mindenáron meg akarná neki mondani a tutit. Sőt, minduntalan konstruktív dilemmákat kelt és tart ébren, amikor a saját pszichiáteri tapasztalataiból, a gazdag kulturális (főként filmek) forrásokból, tudományos eredményekből (Freud, Jung, Zimbardi stb.) is (!) ötvözött állításait a valóságos – tehát mindig ellentmondásos – élet gyakorlatával átvilágítva adja elő. A tudomány hatalmas és a lehetőségei elvileg végtelenek, de az univerzum és az ember világa nem kevésbé. Szinte minden lehet valaminek a tünete, meg az ellenkezője – vagy nem. A valóságban léteznek sémák, de a gondolkodásban kéretik mellőzni őket. Félreértés ne essék: pontos véleményformálásban, egyértelmű állásfoglalásokban nem szűkölködik, de következetesen távol tartja magát a tudós meg a tanár definíciógyártó hajlamától.

Ám nemcsak ebből látszik, hogy nem tankönyvet akar írni, hanem a stílusából is, amely tökéletesen szolgálja a célt. Ilyeneket ír: „Arra akarok kilyukadni…ha hiszik, ha nem…lövése sincs, mi a baj…hamar szagot foghatunk…a sémák kitolnak velünk…fel kell kötni a gatyánkat…gyengén muzsikál…feltankolni magát…ráborítják az asztalt”. Szó sincs arról,  hogy a szövege pongyola volna. Ezeket a kifejezéseket – nem tudom, mennyire tudatosan, de – többnyire olyankor alkalmazza, amikor az olvasót át kell lendítenie a nehezebb, talán elvontságokkal terhelt szövegrészeken. Tudjuk: ahol a kuglóf kicsit száraz, ott jön jól a mazsola.

A stílus egyébként önmagában is árulkodik arról, hogy elsőkötetes szerző műveli. Főként a zsúfoltságával. Noha Bánki szerkesztő is, tanár is, a szövegkészítésben tehát igencsak rutinos, mégis, mintha sokáig visszafojtott mondandó (tömkelege) robbanna ki belőle, mintha időnként elveszítené a kontrollt sokat markoló írásos kommunikációja fölött. Elenyészően kevés lábjegyzetet jelez (elvégre nem tudományos munkát prezentál), ám sok ilyet ír, csakhogy ezeket a főszöveg részévé teszi, ezzel is nehezítvén azt. Az olvasó időnként túlírtságot érezhet. Gyakori az egyes témák hosszadalmas felvezetése, a példák és hasonlatok megállíthatatlannak tetsző özönlése. A témában laikus olvasónak azt ajánlom, hogy először az egyes fejezeteket záró, nagyszerű Összegzést olvassa el, mert ezek ismeretében bizonyára átláthatóbb és követhetőbb lesz a szerző gondolatmenete, s kevesebb olvasás közben a „miért éppen itt” vagy a „de erről már volt szó” kétség, amely nem csupán az értelmezést gátolhatja, hanem csökkentheti is az olvasmányélményt, mint örömöt.

A face to face típusú kommunikációban, a közönség előtti szereplésben rutinos szerzőkkel gyakran megesik, hogy amikor írnak, nem érzik a metakommunikáció hiányát, illetve e hiány veszélyét. Idézek erre példát a könyvből: „Mindenesetre szerénynek semmiképpen nem nevezném magam. De hisz nincs is rá okom”. Ez a két mondat „élőben” lehet vicces, kedélyes, intellektuális, kedves, sőt még szerény is. De írásban szerény – a feltételezhető a szerzői szándékkal ellentétben – aligha. Mindenesetre egy kissé szigorúbban körültekintő szerkesztői kéz a zsúfoltságtól is, az ismétlésektől is, a félreérthetőségektől is megkímélhette volna, és a hatalmas asszociációs tartományának szelektívebb, kontrolláltabb alkalmazására késztethette volna Bánki Györgyöt, akit mostantól a pszichológiát népszerűsítő, de nem „kutyába lement”, hanem a tudományos igényt töretlenül megőrző, színvonalas ismeretterjesztőként tarthatunk számon. Mert nem diagnózisokat vagy recepteket ad, hanem gondolkodásra, és ami ennél ez esetben talán még fontosabb: önismeretre buzdít.

Végül egy vallomásféle. Akadt az életemben egy-két ember, aki a nyilvánvaló és eléggé súlyos nárcizmusával sok kellemetlenséget, sőt bajt okozott nekem. Úgy vettem a kezembe ezt a könyvet, hogy most majd pontosabban és alaposabban fogom érteni s tudni, milyenek voltak is ők. És úgy tettem le ezt a könyvet, hogy megtudtam: bennem mekkora és miben és milyen a nárcizmus. És talán ha mindezt már korábban tudtam volna, talán azt a két szörnyű embert is másként tudtam volna látni, érteni, kezelni, meg magamat is a velük való kapcsolatomban.

Ha jól értem e könyv szellemiségét s alkotójának szándékát, akkor nálam célt ért. Remélem – mert kívánatos volna -, hogy még sokaknál tegye.

Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról / Ab Ovo Kiadó, 2016