Az újságíró archívumából: Kaszakő a fülibe!

• Kulcsár László
• 2017. 06. 09.

Éppen ötszáz (azaz az idén már 530 – a szerk.) esztendővel ezelőtt, 1487-ben jelent meg két domonkosrendi barát, Heinrich Institoris és Jákob Sprenger közös műve, a Malleus maleficarum, a Boszorkánypöröly – kezdődött az a stájerországi beszámoló, amely 1987. október 3-án jelent meg az akkor rangos, nagy példányszámú Magyar Hírlapban.  

A hírhedt irománnyal „tudományosan” is meg­alapozták az Európa-szerte mind erőteljeseb­bé vált boszorkányüldözést, amelyre a legfőbb egyházi áldást és indíttatást VIII. Ince pápa adta az 1484. december 5-én kihirdetett Summis desiderantes kezdetű bullájával.

A Malleus maleficarum alapján (a pápai ok­levéltől bátorítván) jó két és fél évszázadon át mindenekelőtt nők tízezreit hurcolták inkvizíciós „bíróságok” elé, ahol szörnyű kínval­latások közepette csikarták ki belőlük a beis­merést: boszorkányok, az ördög cimborái, varázslók, akik mindenféle ártást hoznak ember­re, jószágra, termésre. Miután a szerencsétlenek mindazt beismerték, amit ezek a katolikus papi bíróságok rájuk akartak bizonyítani haragosaik, irigyeik följelentése alapján, elevenen elégették őket. Nemegyszer kerékbe is törték őket, hogy kínjaikat tetézzék, és csak azután vetették mág­lyára a „boszorkányokat”, illetve férfitársaikat, a garabonciásokat, táltosokat, az ördög cimboráit.

Egész Európa, mindenekelőtt azonban Németország és Ausztria „boszorkányainak” állít emléket az október végéig (vigyázat, a cikk 1987-ben íródott! – a szerk.) nyitva tartó kitűnő kiállítás a kelet-stájerországi Riegersburg fellegvárában. E történelmi show rendezői nagyszerű helyet választottak bemutatójuknak. A mintegy négyszázötven méter magasban, bazaltsziklákon trónoló dölyfös-titokzatos ősi sasfészek évszázadokig a térség őrhelye, boszorkányperek színhelye is volt. Ablakaiból, tornyaiból messze belátni a Rába völgyét – egészen Magyaror­szágig. Ellenség bevenni sosem tudta, még a második világháborút is aránylag sértetlenül vészelte át.

Ott, Szentgotthárdtól alig húsz kilométernyire, a várjátékairól nevezetes Riegersburgban látható a Boszorkányok és varázslók című tartományi kiállítás. Ha Riegersburg kövei, falai beszélni tudnának, elmondanák: egészen a XVIII. század közepéig százával folytattak boszorkány- és varázslóellenes vizsgálatokat tömlöceiben. Csupán Stájerországban – bizonyíthatóan – nyolcszázhúsz személyt ítéltek szörnyű tűzhalálra boszorkányság vádjával; a mostani Ausztria területén mintegy hatezer, egész Európában pedig kilencmillió embert!

Stájerország három nagy tájegységének lakossága szenvedett leginkább a boszorkányüldözés századaiban, még Mária Terézia uralkodásának első éveiben is; elsősorban a szlovének lakta Alsó-Stájerország, illetve Délkelet-Stájerország (Fürstenfeldtől Radkersburgig) és a Felső-Mura völgyének térsége. Ugyanezt a sorrendet tekintve – derül ki a riegersburgi kiállítás magyarázataiból – az első tájegységben legnagyobb részt a nők, a másodikban fele-fele arányban nők és férfiak, a harmadikban pedig többségében a férfiak voltak a boszorkányüldözési őrület áldozatai. Igen gyakran még gyerekeiket sem kímélték, őket is megkínozták, ördög- és pokolfajzatnak kiáltván ki a szerencsétleneket. A legtöbb vádlott a legszegényebb paraszti rétegekből jutott az inkvizítorok kezé­re, majd pedig máglyára. Koldusokat, csavar­gókat, különféle mutatványokból, „varázslatok­ból” élőket jelentettek föl azzal a váddal, hogy megbabonázták a gyereket, az állatot, jégesőt hoztak a termésre.

Századokon át lincshangulat uralkodott, mindenekelőtt Németországban, Ausztriában boszorkány- és varázslóüldözés címén. Ráolvasással, gyógyfüvekkel kuruzsló lányok, asszonyok, jósnők, bábák, kurtizánok, nemegyszer kicsinyes gyűlölködések, rosszindulatú rágalmazások sértettjei, haragosok kerültek életveszélybe a névtelen feljelentések alapján.

Riegersburgban és környékén három pap, Zirkelius és Hatzendorf plébános, illetve Agricola lelkész a tanulatlan, babonákban vakon hívő lakosság megtévesztésével lányok, asszonyok tucatjait hozta boszorkányság hírébe, szexorgiákba kényszerítvén őket, ezután pedig ítéletet mondtak fölöttük, és máglyára küldték áldozataikat. Feldbachban két évig (1673–75) tartott a pör, amelyben száznál több nőt és férfit ítéltek halálra „feketemisézés”, „boszorkány-szombatozás” vádjával. Nem sokkal később fogták perbe a „bűbájos Jackl”-t Grossarlban. Akkor, 1677-ben mintegy kétszáz személyt, nem kevés kisgyereket kínoztak halálra és vetettek máglyára; egytől egyig a legelesettebb néprétegekből, a koldusok, csavargók közül válogatták össze e korai kirakatpör vádlottait.

Mint a riegersburgi történelmi kiállítás hiteles anyagaiból is kiderül: nemegyszer a zsidóellenesség, az antiszemitizmus is szerepet játszott a máglyák föllángolásában Stájerországban. Vérváddal illettek zsidó közösségeket. Ez történt Trienti Simon esetében. Őt 1662-ben kínozták halálra inkvizítorai. Erénye a riegersburgi kiállításnak, hogy fölidézi a legújabb kori „boszorkányüldözéseket” is, mindenekelőtt a fasizmus, a nemzetiszocializmus rémtetteit.

Boszorkányokkal kapcsolatosan gyakran idézik a Könyves Kálmán királyunknak (1095–1116) tulajdonított mondást: „A boszorká­nyokról, minthogy nincsenek, szó se essék!" Avagy latinul: „De strigis, que non sunt, nul­la questio fiat." Nos, a striga szó nem boszorkányt jelent, hanem a magát bűvölettel fenevaddá változtató, vagy enyhébb formá­ban: éjszakánként lidérccé változó, az alvó­kat fojtogató, kínzó gonosz személyt – de­rül ki Békés István remek könyvéből, a Nap­jaink szállóigéiből. Ezeknek (az egyház ál­tal is babonának tartott) rémeknek a ható­sági üldözését tiltotta Kálmán királynak Albricus által összegyűjtött törvényei közül az egyik, amely ezt mondja ki: „A lidércek el­len pediglen, mivelhogy nincsenek, semmine­mű vizsgálat se legyen!” A Könyves Kálmán idejében használt latin nyelvben a boszorkány fogalmának a maleficus, malefica szó felel meg.

Ennek alapján a „valódi” boszorkányokat tehát Kálmán király idejében (és utána még évszázadokig!) tűzzel-vassal irtották. Üldözték őket magyar földön is. A legtömegesebb magyar boszorkánykivégzés 1728-ban a sze­gedi volt; egyszerre tizenhárom boszorkányt (köztük hat férfit!) égettek el.

A cikkünk címében idézett szavakat – Kaszakő a fülibe! – babonás emberek mond­ták lefekvéskor, hogy a „boszorkánynyomást” elhárítsák. A hiedelem szerint ez a varázsige azt is megakadályozza, hogy a gonosz szel­lemek meghallják, amit az ember mond.