Sötét kép feketével festve – Moldova György: Kegyelemkenyér
A riport műfaja kihalófélben van Magyarországon. Nem mindenhol. Például Lengyelországban még az utóbbi években is virágzott. Persze a riport strapás teendő, csak az művelheti igazán, aki szerint „gyalogolni jó”, ahogyan az egyik legnagyobb író-riporter, Móricz Zsigmond írta. (A cikk forrása: https://olvassbele.com)
Telefonon gyűjtött információval, egyetlen emberrel folytatott futó beszélgetéssel csak a riporter felületességét, esetleg szerkesztőségének igénytelenségét lehet meggyőzően felmutatni, a valóság egyetlen szeletét sem. Márpedig a riportot ez utóbbiért találták ki, és művelik is mindenhol, ahol – közhelyesen fogalmazva – megvannak hozzá a személyi és tárgyi feltételek.
Jól emlékszem, hogy a velem egyidős Moldova kezdő ifjú íróként szinte berobbant erős tehetségével a kortárs-irodalomba, ám tartós elismerésre és hírnévre mégsem a klasszikus irodalmi műfajokkal, hanem a riportkönyveivel tett szert. Őszinte, lényeglátó, bátor, emberközpontú, közszolgálati felelősséget hordozó írásai – ezek az egyébként szépirodalommal nagyon is hatásos riport fő jellemzői – joggal emelték évtizedeken át a legolvasottabb írók sorába; néhány könyve valóban a reveláció erejével hatott. Nem csodálnám, ha a „Riport a nyugdíjasokról” alcímű könyvét a korábbi sikereken alapuló érdeklődés fogadná.
Bevezetőjében így ír Moldova: „Azt is fel kellett mérnem, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e még egy ilyen feladatra. A riport egy ökölvívó erőnlétét és egy jezsuita szerzetes megszállottságát igényli…” Imponálóan korrekt kételyére a könyvet olvasván csak felemás válasz adható.
Négy városba: Hódmezővásárhelyre, Komlóra, Pécsre és Szombathelyre ment „anyagért”, felkeresett egy-két nyugdíjas-szervezetet, konferenciát, tartott író–olvasó-találkozót. A rosszulléte miatt kórházba szállították munka közben, találkozott régi ismerőseivel, új vezetőkkel, elviselte több ember és intézmény elzárkózását, idézett cikkeket, kiadványokat, nyilatkozatokat, számtalan régi emléket és mai statisztikát – elszántságban és szorgalomban, céltudatos tájékozódásban tehát most sem volt hiány. Az olvasmányélményben már inkább. Pedig felcsillannak a régi erények: tud a számok és a gesztusok mögé látni, a megszólaltatottak monológjaiban van erő, terek-tájak, helyzetek leírása gyakran érzékletesen tömör, mégis…
Rövid recenzió nem vállalkozhat alapos elemzésre, de egy-két megjegyzésre futhat a terjedelméből. Az, szerintem, nem baj, ha az írónak, mielőtt „kimegy az életbe”, eleve az a meggyőződése – ezt én fogalmazom így, kizárólag a rövidség kedvéért -, hogy „úgy rohad és rohadt az egész, ahogy van.” Legyen is meggyőződése, sőt, akár a riportra ösztönző prekoncepciója is. De ha a valóság általa nyújtott ábrázolata ennyire minden ízében és árnyalatban csupán a még oly elfogadható prekoncepcióját igazolja, akkor azért az olvasó joggal feszenghet. Mert nincs a valóságnak olyan egysíkú szelete, amely tökéletesen egysíkú lenne. Ha valaki, ezt egy író tudja a legjobban. Ábrázolni is. Meg azt is, hogyha szinte egymásba ér a töméntelen leépülés, pusztulás, kedvetlenség, gyász, nyomor, panasz, csaknem mindenhol, mindig és mindenben, akkor a – mondjuk – huszadiknak már erősen csökken a hatása. Mielőtt bárki félreérthetné: nem a könyve igazságát vitatom, eszemben sincs, hanem az írói megoldást. A lelki fellélegzésből – akárcsak egy bekezdésnyi, egy virágszálnyi, egy mosolyos méretben – igen keveset engedélyez, emiatt az olvasó nyomasztó élményhez jut, és nem biztos, hogy ez az egyhúrú muzsika közelebb hozza az azonosuláshoz. Különösen, ha még mintegy szemrehányást is tesz azoknak a nyugdíjasoknak, akiknek a szavazatai a ma hatalmon lévőket támogatták.
Ezért azt gondolom, hogy Moldova új könyve erősebben politikai, mint irodalmi vagy újságírói teljesítmény. Lázár Jánost például feltűnően utálja (többször is említi), ez szíve joga. A lepusztult városrészek és emberi sorsok képe nyilván pontos és igaz, de talán éppen azzal tehetné marandóbbá az olvasásélményt, ha több lenne könyvében a mindenfajta statisztikánál és számadatnál lényegesebbet mondani képes emberi portré. Könyvének sok szereplője közül, talán, ha kettőt ábrázol az írótól elvárható érzékenységgel, a felszín adatainál, az aktuális élettényeknél mélyebbre ásó érdeklődéssel. Tehát riportban is gazdagon.
Sajnos nem ritkán téved általánosító megjegyzésekbe. Például, amikor elismeri, hogy Zuschlag Jánost és a hozzá hasonlókat a szocializmus „nevelte ki”, és így jut tovább a gondolatmenetben: „Ha valaki húsz-harminc évet eltöltött egy lapnál anélkül, hogy botrányba keveredik, vagy elbocsátják, az annyi megalkuvást, torzítást követett el, hogy egy független bíróság minden vizsgálat nélkül súlyos fegyházbüntetést szabhatott volna ki rá.” Tehát, aki botrány és elbocsátás nélkül húsz-harminc évet lapnál töltött, mindenki?! És független lenne a bíróság?! És minden vizsgálat nélkül?! Nem akarok hinni a szememnek.
A nagytehetségű, évtizedeken át kiváló teljesítményeiért méltán híres író ma már a sötét képet csupán feketével festi. Egykori fényes palettájáról csak ez az egy szín látszik megőrzöttnek és aktívnak. És ez szomorú. De azért az életműnek kijáró tisztelettel és érdeklődéssel várjuk a Kegyelemkenyér második kötetét is.
Moldova György: Kegyelemkenyér 1. Riport a nyugdíjasokról / Urbis Könyvkiadó, 2017
