Az újságíró archívumából: Csak a béke krónikása

Ünnepi vezércikket kért a (már rég a Mennyei Híradónál dolgozó) szerkesztőm a Magyar Hírlapnál 1987 húsvétjára. Nem volt nehéz a választás, az örökzöld téma, a háború és béke – talán azóta, hogy ember él a Földön – kínálja magát. Az alábbi írás 1987. április 18-án jelent meg az akkor tekintélyes és nagy példányszámú újságban.

Csak a béke krónikása

Krónikása vagyok háborúnak, békének! A megélt borzalmak emléke remeg föl még ma is bennem, jó negyven esztendővel azután, hogy szőnyegbombázástól, szirénahangtól, nyilasterrortól reszketett a pince mélye, és lángolt a barokk város, ahol születtem.

Nem csaló érzékek sejtetnek emléket, kitörölhetetlent, amikor napalmsebtől őrjöngő, a megsemmisüléstől néma rettenetbe merevedő emberek néznek rám kicsiny világunk megannyi sarkából! Kulturáltságára, civilizációjára – Leonardóra és Bachra, Buddhára és Washingtonra, Puskinra, Einsteinre és Bernsteinre, számítógép-csodáira, robotjaira, űrhajóira, aranytól roskadozó kirakataira, kalácskenyerére, suhanó luxuskocsijaira s mi minden másra – büszke bolygónk valósága ez.

De micsoda világ az, amelyik nem képes türelemre inteni a föllobbanó indulatot, az elszabaduló s oktalan, vak gyűlöletet?

Messze múltba tekintő történelmi tapasztalatok tanulsága már rég a miénk. Fölsejlenek boldog korok, békés alkotásra bátorítók, amikor már-már elérhető jövővé kezdett szilárdulni a lét legfőbb éltetője, a legjobb jó, a béke. Enyhültebb esztendők emlékei erősíthetik meggyőződésünket és akaratunkat: mostanra elérkezett az ember érettségét, felnőttségét próbáló pillanat.

És döntenie kell! Az idő és a körülmények alkalmasak rá. Döntést követelnek a milliárdok, akik aggodalommal és húsvéti reménnyel várják Kelet okos szavának, megegyezési szándékának sorsdöntő fogadtatását. Valljuk: nem lehet örökké csak a fegyverek mindennél kényesebb egyensúlyától függővé tenni a számunkra legdrágábbat, a jövő egyetlen biztosítékát, a békét. Mert a kölcsönös megsemmisíthetőség, a többszörös elpusztíthatóság, a néhány órára redukált, szavatolt halál mind nyomasztóbb tudata rágja a bizalmat.

Mindegyre nyomasztóbb a háborúsággal, békétlenséggel, terrorral szomszédságban élni. Immár évtizede, vagy még több ideje az öldöklésnek, gyásznak, rombolásnak és kilátástalanságnak szenvedőjeként araszolni a talán túléljük felé – a bibliai feltámadás helyének közelében.

Nem elvtelen pacifizmust, eszmék föladását, tisztességes emberi érdekeket szolgáló rendszerek összeomlását várják, remélik, követelik a népek! Csupán annak a fölismerésnek az érvényre juttatását, hogy a mostaninál kevesebb – jóval kevesebb – pusztító eszköz esetén ugrásszerűen megnő az esélyünk arra, hogy jövőnk is lesz. Olyan holnapjaink, amelyekben nem a háborúk közti szünetek jelentik a békét.

Hadd mondjam máris tisztességes önzéssel: csak a béke krónikása akarok lenni – maradni.