Az újságíró archívumából: Szomorú esetek, jó tanácsok

Bécsi beszélgetés a magyar főkonzullal – 1988 decemberében. Egy csaknem harminc évvel ezelőtti interjúra bukkantam újságírói archívumomban; az alcímek: Keressék meg a nagypapát! – „Beutalót” kért a lágerba – Kölcsön schilling visszajár – Könnyű préda a Dacia

Két barokk palotából alkotta meg jó kétszáz esztendővel ezelőtt Hillebrand mester Bécs belvárosának egyik legszebb középületét az 1. kerületi Bankgasse 4–6. alatt. Jó tudni, hogy itt található a Magyar Népköztársaság nagykövetsége és konzulátusa, ahová ügyes-bajos dolgaikkal, gondjaikkal fordulhatnak az Ausztriát járó honfitársaink. A Magyar Hírlap Bécsbe kiküldött munkatársának kérdéseire dr. Bíró János főkonzul válaszol. (Az írás 1988. december 6-án jelent meg az akkor tekintélyes, nagy példányszámú Magyar Hírlapban, amely aligha vállalna közösséget a ma ilyen címen árusított nyomdaipari termékkel.)

– Sokan csengetnek, kopogtatnak mostanában önöknél?

– Miután a világútlevél révén legalább négyszeresére nőtt az idén az Ausztriába látogató magyarok száma, nagyjából ugyanekkora mértékben növekedett az ügyfélforgalmunk is. A vízumért hozzánk fordulókkal együtt – becslésünk szerint – az idén eddig legalább 150 ezren jártak a konzulátuson.

– Mivel keresik meg leggyakrabban a főkonzult és munkatársait a magyar állampolgárok?

– Természetesen mindenekelőtt az orvoslásra szoruló gondjaikkal, problémáikkal. A konzulátus beosztottjainak a legfőbb feladata, mondhatnám: küldetése, hogy minden körülmények között segítsenek honfitársaikon, képviseljék jogaikat, védjék az érdekeiket. Hozzánk jönnek, ha elvesztik útlevelüket, ha meglopják őket, helytelen parkolás miatt megbüntetik a vezetőt vagy éppen elszállítják autójukat. Kétségbeesetten telefonálnak egy-egy rokon, utas ügyében: elveszett, eltévedt, segítsük megkeresni. Megkeres bennünket az osztrák rendőrség is, ha honfitársunk balesetet szenved, netán okoz, ha bűncselekménybe keveredik. Nemegyszer hazatérési engedélyt kell kiállítanunk az eltűnt útlevél helyett, és pénzt kölcsönöznünk az elvesztett, ellopott anyagiak pótlására. Sokan ugyanis figyelmetlenek, és a vásárlótömegben tolongó zsebesek itt sem kímélik áldozataikat.

– Mennyi pénzzel gazdálkodhatnak? Elvégre akár „rá is szokhatnak” némelyek a konzuli osztályra, mondván: elveszett, elfogyott a pénzem, segítsenek, adjanak...

– Nincs keret, mert ugyan ki tudná megmondani a költségvetésünk tervezésekor, hány váratlan eseménnyel számoljunk?! De nyakló nélkül sem lehet kölcsönözni! Emberismeretünk és honfitársaink tisztessége az útmutatónk, amikor döntenünk kell az anyagi segítség nagyságáról. Az elromlott gépkocsi esetében például, ha túl magas lenne a javítási költség, inkább a hazaszállít(tat)ás mellett döntünk.

– Ha már az anyagiaknál tartunk: milyen forrásokból gazdálkodik a konzulátus, vannak-e bevételei is?

– Nagyrészt az állami költségvetésnek a külügyet megillető részéből, valamint a konzuli, a vízumilletékből.

– Drágán adjuk a magyar vízumot?

– Igazodunk az itteni árakhoz: a turista-, látogatóvízum 170 schilling, a csoportosan utazók beutazási engedélye 100 schilling személyenként. Természetesen csak azon országok állampolgárainak, amelyekkel még nem szüntettük meg a vízumkötelezettséget. Ami igen nagy könnyebbség: lényegében aznap, de legkésőbb 24 órán belül kiadjuk a beutazási engedélyeket. Annak, aki azonnal kéri, 60 schilling sürgősségi felárat számítunk. Hadd jegyezzem meg, mert erre is büszkék lehetünk, hogy alig van hozzánk hasonló állam, amelyik ennyire liberálisan és gyorsan adná meg a beutazási engedélyt a kérelmezőknek. Még a határállomásokon is felvehetik a vendégeink a vízumot.

– Ha jól számolom, bécsi konzulátusunkon havonta legalább tízezer vízumot is kiadnak. Hányan vannak erre a munkára?

– Nem csupán erre, hanem az összesre négy diplomata és tíz adminisztrátor. Vannak nyári napok, amikor ezer vízumot is kiállítanak munkatársaink.

– A kapun réztábla hirdeti: nyitva tartás hétfőtől péntekig fél kilenctől fél egyig. Napi négy óra konzulkodás: elegendő?

– Adjon még hozzá napi húsz órát! Gyakorlatilag állandó készenlétben vagyunk, hétvégeken pedig ügyeletet tartunk. A nagykövetség és konzulátus épülete ugyanis sokunk otthona is, a bécsi 533 26 31-es telefonon vagy személyesen éjjel-nappal elérhetők vagyunk. Persze, igazán sürgős esetekben. Nem panaszként mondom: az „ügyek” általában munkaidő után keletkeznek.

– Közeledik az év vége, esedékes a kérdés: mi volt 1988. legérdekesebb konzuli esete?

– Inkább tragikomikus. Egy fiatalember bennünket kért meg: segítsünk, hogy itt maradhsson. Egy másik meg „beutalót” kért tőlünk a traiskircheni menekülttáborba.

– Mit tesz ilyen esetben a konzul?

– Közli, hogy a láger nem a mi kezelésünkben áll, ráadásul sem üdülő, sem szanatórium, és egyébként is rossz helyen kereskedik. Érdeklődjék Traiskirchen iránt a sarki rendőrnél...

– Tudtommal a lágerbe nem egyirányú út vezet; kihoz(hat)-e onnan embereket a konzulátus?

– A menekülttábor valóban nem börtön, és az ottani vezetők lennének a legboldogabbak, ha magyarok egyáltalán nem kérNÉK a bebocsátásukat, fölvételüket. Honfitársaink közül ugyanis ma már senki sem tudna a genfi nekültkonvenció szerinti klasszikus okokra hivatkozni felvétel céljából. Ki hinné el, hogy az illető politikai, vallási, faji vagy egyéb üldözött, amikor hazája öt évre szóló, a világ minden országába érvényes útlevelet és tisztességes zsebpénzt ad neki? Ennek ellenére előfordult, hogy segítenünk kellett Traiskirchen egyik-másik magyar „vendégének”, hogy mielőbb visszakapja okmányait.

– Milyen a kapcsolatuk osztrák hatóságokkal?

– Nagyon korrekt. Nemegyszer a rendőrök kalauzolják ide hozzánk a bajba jutott magyart. Másokról viszont értesítenek bennünket: balesetet okozókról szenvedőkről, károsultakról és embertársaikat károsítókról, például tolvajokról, szabálysértőkről, engedély nélküli üzletelőkről, akiket akár két-háromezer schillingre is büntetnek. Gyakran a rendőrök és a konzulátus közreműködésével kerül sor „családegyesítésre”: a vásárlás lázában a fiatalok elvesztik szem elől a szülőket, nagyszülőket... Jólesnék mindnyájunknak, ha Bécs és más városok magyarok által különösen kedvelt helyein lenne néhány magyarul is beszélő rendőr. Sok félreértést, felesleges izgalmat elkerülhetnénk.

– Tapasztalatai alapján milyen gyakorlati tanácsot adna az ide látogató honfitársainknak?

– Legyenek körültekintők, óvatosak. Vigyázzanak értékeikre, jól zárják be az autójukat. Különösen a Daciák „sérülékenyek”. Az osztrák rendőrök mutatták meg munkatársaimnak, hogy kulcs nélkül, egy bizonyos helyen való enyhe nyomással fölpattintható ezeknek a kocsiknak a zárt csomagtartója. Az itt is tevékenykedő zavarosban halászók kedvenc kocsija a könnyű zsákmányt kináló Dacia. Vannak a bécsi Mariahilferen és környékén olyan boltosok, akiknek segítői éppen magyar turisták megkopasztására szakosodtak.

– Egy minapi tragédia is figyelmeztet: a kocsiját az autópálya szélén javító férfit elsodorta egy tehergépkocsi. Életveszélyes sérülésekkel vitték kórházba. Gyógyítása, ápolása sok tízezer schillingbe kerül. Mi megelőlegezzük ugyan a pénzt, de majd otthon ki kell fizetnie a százezreket, mivel nem volt biztosítása. Alighanem minden konzul kollégám nevében mondom: jó lenne, ha kötelezővé tennék a külföldre utazók számára a meglehetősen csekély összegű baleseti, betegség- és poggyászbiztosítást. Az otthonitól eltérő, szokatlan ütemű közlekedés és más veszélyek, tragédiák erre figyelmeztetnek.

– Főkonzul úr, köszönöm a válaszait!