Vitam et sanguinem – A birodalom végveszélyben

A Bécsben éppen ma 300 esztendővel ezelőtt született Mária Terézia, magyar uralkodói nevén II. Mária a Habsburg-házból származó III. Károly király és Erzsébet Krisztina királyné második gyermekeke volt, egy személyben német–római császári hercegnő, osztrák főhercegnő, magyar, cseh és német királyi hercegnő, aki 1740-től Ausztria uralkodó főhercegnője, magyar és cseh királynő, majd a Lotaringiai Ferenccel kötött házassága révén 1745–65 között német–római császárné, a Habsburg–Lotaringiai-ház „ősanyja”.

Róla emlékezik meg két remek írással a VII. évfolyamában járó, a maga nemében egyedülálló és szerfölött igényesen szerkesztett, kiváló, eredeti írásokat közlő világtörténelmi magazin, a Kossuth Kiadó gondozásában megjelenő BBC History folyóirat friss száma. A havilap szerkesztősége bocsátotta az Infovilág rendelkezésére a Poór János akadémiai doktor, egyetemi tanár, az ELTE Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszékének vezetője által jegyzett tanulmányt. Ezt, és a BBC History többi cikkét is jó szívvel ajánljuk olvasóinknak:

Hiába mozgatott meg minden követ VI. Károly, hogy a leányági örökösödést kőbe és törvénybe vésse, és Európa nagyhatalmaival elfogadtassa, a halála után kitörő örökösödési háború elején úgy tűnt, Mária Teréziának nem sok esélye van. Ennek ellenére – derül ki Poór János számvetéséből – a magyar rendekkel a háta mögött megerősítette birodalmát, igaz, magas árat fizetett érte

Tízezreket megmozgató eseményre került sor Bécsben 1888. május 13-án. A Szépművészeti és a Természettudományi Múzeum épülete között ekkor leplezték le a Mária Terézia-emlékművet. Az emlékműállítás előzményei 1872-ig nyúlnak vissza. Akkor jött létre egy emlékműbizottság, amelynek tagja volt Alfred Arneth történész, az állami levéltár igazgatója, a Mária Teréziáról és koráról szóló 10 kötetes mű szerzője. A szoborcsoport megalkotására, amelynek a koncepcióját ő dolgozta ki, és amelynek elkészítésére többen pályáztak, Kaspar Zumbusch kapott megbízást.

A Mária Terézia születésnapján átadott szoborcsoport méretei tiszteletet parancsolnak. Alapterülete több mint 600 négyzetméter, magassága közel 20 méter, a főalak, az uralkodónő szobra 6 méter. A mű nemcsak Mária Terézia, hanem a soknemzetiségű, sokkultúrájú, 1740-ben végveszélybe került birodalom emlékműve is. A jogart és a Pragmatica Sanctiót tartó Mária Teréziát – a szimbolikus alakok alatti szinten – birodalma nagyjai, megmentői és felemelői veszik körbe. Mária Terézia felől nézve előtte, a jobb szélen Leopold Joseph Daun gróf, bal szélen Gideon Ernst Laudon báró, balra mögötte Otto Ferdinand Traun gróf, jobbra mögötte Ludwig Andreas Khevenhüller gróf, az osztrák örökösödési háború (1740–48) és a hétéves háború (1756–63) hadvezérei. Az álló alakok: elöl Anton Wenzel Kaunitz-Rietberg gróf, majd herceg, 1752-től a külügyek vezetője, a hatvanas évektől a birodalom meghatározó politikai vezetője. Jobbra Friedrich-Wilhelm Haugwitz gróf, akinek a nevéhez a birodalom 1749-i reformja fűződik. Balra Gerhard van Swieten gróf, az oktatásügy és a kultúra meghatározó személyisége. Mögötte Joseph Wenzel Liechtenstein herceg, hadvezér és diplomata. Az álló alakok mögötti kiválóságok között magyarok is helyet kaptak. Haugwitz mögött Grassalkovich Antal gróf, kamaraelnök és Samuel Bruckenthal báró, erdélyi kormányzó, Liechtenstein mögött Nádasdy Ferenc hadvezér, horvát bán és Hadik András gróf, Berlin sarcolója a hétéves háborúban, a Haditanács elnöke. Van Swieten mögött (Haydn, Gluck és Mozart társaságában) Pray György, történetíró. 
Az átadási ünnepséget a másnapi lapok (Die Presse, Neue Freie Presse, Das Vaterland stb.) többkolumnás tudósításokban percről percre, részletről-részletre leírták. Csak néhány mozzanat. A meghívott több ezer vendég számára tíz tribünt állítottak fel, a császár és kísérete számára pedig sátrat a szoborcsoport előtt. Délre felsorakoztak a díszegységek. A vendégek – az uralkodódinasztia számos tagja, bécsi, magyar és Habsburg birodalmi politikusok és előkelőségek, német birodalmi fejedelmek és kíséretük, a bécsi diplomáciai testületek tagjai, egyházi főméltóságok, továbbá a szoborcsoporton szereplő alakok közül sokak leszármazottai – délután 1 óra előtt elfoglalták helyüket. A Die Presse tudósítása szerint 1 perccel 1 óra előtt lovas adjutáns jelentette a császári pár érkezését. Ferenc József és Erzsébet királyné nyitott kocsin érkezett. Mária Valéria főhercegnő Gizella bajor hercegnővel, Lipót bajor herceg Lajos bajor herceggel, továbbá a császár két adjutánsa. Az ünnepi téren a császárt Hohenlohe herceg, főudvarmester, az emlékműbizottság elnöke köszöntötte. Ezt követően az uralkodó, karján a császárnéval, az udvar tagjai és más fejedelmi személyek kíséretében a sátorba vonult. Az udvar ott lévő tagjainak köszöntése, majd egy Arneth által írt, az emlékműre vonatkozó emlékirat átadása után Hohenlohe engedélyt kért a császártól az emlékmű leleplezésére. Miután megkapta, jelzett Zumbuschnak, az alkotónak.
A lepel a Neue Freie Presse tudósítása szerint három perc alatt hullt alá. Amint Mária Terézia alakja megjelent, a császár levette fejfedőjét. A főhercegek, tisztek és a tribünön ülő urak követték, a közönség ünnepélyesen felállt. Közben díszlövések dördültek, a Belvedere-ből ágyúlövések hallatszottak és megszólaltak Bécs harangjai. A napsütésben csillogó bronzalakok és a talpazat sötét színe révén az emlékmű igazi méltóságot sugárzott. A közönség elmerült szemlélésében. Ezután az udvari énekkar, a Ganglbauer érsek-fejedelem által celebrált Te Deum, majd a bécsi férfkar következett. 
A császár és felesége kilépett a sátorból, üdvözölte az emlékmű-bizottság sátor mellett álló tagjait és a szobor alkotóit. „Csodálatos. Minden várakozásomat felülmúlja...” - mondta Zumbuschnak a császár, és többekkel szóba elegyedett. Ezután a császári pár az emlékművön megmintázott történelmi személyiségek jelen lévő utódaihoz lépett, és mindenkivel szót váltott. Végül a közönség éljenzése közben, az udvar tagjai által követve, további jelenlévőket kegyesen megszólítva, körbejárta az emlékművet. Háromnegyed kettőkor a császári pár visszatért a Burgba.
A napnak még nem volt vége. A Burgban folytatódott az ünneplés. A bécsiek pedig a tér megnyitása után megcsodálhatták a valóban grandiózus emlékművet. A Die Presse beszámolója szerint különös esemény nem történt. Nyolc ember lett rosszul (köztük Zumbusch fia), de a jelenlévő egészségügyiek ellátták őket. Rendza varásért öt, zsebtolvajlás miatt két embert tartóztattak le.
A császár, a vezető politikusok és azok a kevesek, akik netán olvasták Arneth hatalmas élet- és korrajzát, tudták: amikor 1740-ben Mária Terézia megörökölte a Habsburg-birtokokat, aligha gondolta volna bárki, hogy közel 150 év múlva a Habsburgok legnagyobb, a sokszínű birodalom nagyságát és egységét szimbolizáló uralkodójaként emelnek szobrot neki, és egy birodalom tiszteleg életműve előtt.

Az örökösnő

Amikor 1717. május 13-án Mária Terézia megszületett, apja, VI. Károly (1711–40) szándéka szerint ő számított birtokai örökösének. Melyek voltak ezek a birtokok? Az 1282 óta begyűjtött osztrák örökös tartományok (Alsó- és Felső-Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna, Tirol, Vorarlberg, a korábban is Habsburg-kézen lévő, megfogyatkozott Elő-Ausztria), az 1526-ban szerzett, 1627 óta örökös tartomány nak számító Cseh–Morva Királyság, a szintén 1526-ban szerzett, 1687 óta férfiágon öröklődő Magyar Királyság, továbbá a spanyol örökösödési háború (1701–14) végén szerzett Osztrák (volt Spanyol)-Németalföld és az itáliai birtokok, Lombardia, Nápoly, Szardínia – utóbbit 1720-ban Szicíliára cserélték. (A birtokok teljes felsorolásától eltekintenék.) A fenti megfogalmazás: apja „szándéka szerint”, nem véletlen. Az, hogy Mária Terézia megkapja-e az örökségét, benne a birodalom mintegy felét kitevő Magyar Királyságot, attól függött, elfogadja-e Európa a VI. Károly által tető alá hozott Pragmatica Sanctiót. A Pragmatica Sanctio egy 1713. április 19-én született házi törvény volt, és még 1717-ben is csak az volt: házi törvény. Az érintettek (a Habsburg Birodalom fenti tagjai) és a külvilág még hivatalosan nem ismerte el. Miről van szó?

1700-ban utódok nélkül meghalt a spanyol-Habsburg II. Károly király (1665–1700). I. Lipót, magyar és cseh király, császár (1657/58–1705) nem fogadta el a Bourbon V. Anjou Fülöp (1700/24–1746) spanyolországi örökösödését, hanem magát tekintette Spanyolország királyának. Vitatható érveinek ismertetésére itt nincs tér, a „tény” a fontos: Lipót szerint ő a spanyol birtokok örököse. Azt azonban tudta, hogy Európa aligha fogadná el, hogy osztrák-Habsburg birtokaihoz hozzácsapja a spanyol birodalmat, és aligha tehetné ezt meg idősebb fia, a későbbi I. József (1705–11) sem, akiről 1700-ban már tudható volt, hogy apját minden birtokában követni fogja, miután megválasztott római király volt, a császárságban is. Ezért I. Lipót és a későbbi I. József 1703. szeptember 12-én Bécsben lemondott Spanyolországról a későbbi VI. Károly javára. Így – a két Habsburg-ág elválasztásával – már lehetett találni támogatókat a spanyol igényekhez.
Ugyanezen a napon azonban az akkor még csak főherceg József és Károly kötött egy titkos szerződést is kölcsönös örökösödésükről. Ennek fő tételei: az osztrák és a spanyol birtokok férfiágon öröklődnek; ha valamelyik férfiág kihalna, a birtokai átszállnak a másikra; az így egyesített birtokok a továbbiakban férfiágon öröklődnek; annak kihalása esetén női ágon is, mégpedig feloszthatatlanul. Eléggé nyilvánvaló, miért volt titkos ez a szerződés. Benne volt a két Habsburg-ág birtokai jövőbeli egyesítésének a lehetősége. Osztrák szabályt ez egyébként nem sértett, spanyol szabályt azonban igen. Aszerint ugyanis, ha egy spanyol király férfiörökös nélkül hal meg, a lánya követi a királyságban (ha van), nem pedig a meghalt király férfitestvére.

Az 1713-i Pragmatica Sanctio nem más, mint ennek az eddig (hivatalosan) titokban tartott kölcsönös örökösödési szerződésnek a nyilvánosságra hozatala. 1703 és 1713 között ugyanis sok minden történt. 1705-ben meghalt I. Lipót, 1711-ben pedig I. József is. József osztrák, cseh és magyar birtokai az 1703-i szerződés értelmében – de hangsúlyozom: anélkül is – Károlyra szálltak (akit mellesleg 1711-ben császárrá is választottak). Hogy senkinek ne legyen kétsége, mi is az aktuális helyzet, és melyek a szabályok a jövendőre nézve, 1713. április 19-én a császár nagy nyilvánosság előtt felolvastatta a 10 évvel korábban kelt szerződést, és értelmezte azt a konkrét helyzetre. Ez a Pragmatica Sanctio. Eszerint: bátyja, József halála után annak minden birtoka rá szállt. Utódai, ha lesznek (1713-ban még nem voltak) országait férfiágon örökölik Aztán leányágon. Ha mind férfi-, mind női ága kihalna, akkor 1711-ben elhunyt bátyja lányai következnek. Két ilyen főhercegnő is volt: Mária Jozefa (1699-1757) és Mária Amália (1701–56). Ha ezen az ágon sem élnének már utódok, József és Károly lánytestvérei között kell keresni a birtokok örökösét stb.
A fenti, bonyolultnak tetsző, de nagyon is egyszerű jogászkodás „magyar fordítása” egyszerű: VI. Károlyt minden birtokában – kivéve a császárságot, amely nem örökösödés tárgya, a császár nem rendelkezhet róla – fia, ha fia nem születnék, lánya követi. 1713-ban sem fia, sem lánya nem volt. 1716-ban született fia meghalt. Örököse tehát az 1717. május 13-án született Mária Terézia volt. Az örökösödés eme igen világos szabályának – amely egyértelművé tette, hogy a dinasztián belül sincs választási lehetőség az uralkodó esetleges utódai között, hanem rend van: a férfiág elsősége, azonos neműek között az elsőszülöttség rendje – az elismertetése több évtizedes munkát adott a császárnak, de sikerrel járt. 1720-tól kezdve elismerték a Pragmatica Sanctiót az örökös tartományok, az 1722–23-i országgyűlésen Magyarország, 1732-ben a Német Birodalom, és sikerült megszerezni minden mérvadó európai ország jóváhagyását is. Fölösleges volt ugyan, de a túlságosan aggályos császár unokahúgait, I. József lányait is lemondatta örökösödési igényeikről. Mária Jozefát 1719-ben, amikor feleségül ment a későbbi szász választófejedelemhez és lengyel királyhoz, II.–III. Frigyes Ágosthoz (1733–63). Mária Amáliát 1722-ben, amikor a későbbi bajor választófejedelem, majd császár, VII. Károly Albert (1726/1742–45) felesége lett. A lemondások azért voltak fölöslegesek, mert a Pragmatica Sanctio rendje egyértelmű volt. I. József két lányának csak VI. Károly mindkét ágának kihalása esetén voltak örökösödési jogai. A házi törvény érvényességéhez házon belül nem kellenek külső támogatások. Amikor 1740. október 20-án VI. Károly váratlanul meghalt, elvileg semmi akadálya nem volt annak, hogy 23 éves lánya átvegye örökségét.
A feltűnően szép főhercegnő akkor már 4 éve Lotaringiai Ferenc felesége volt, akinek már gyerekkorában odaszánták, és aki már jóval a – korban szokatlan szerelmi – házasság megkötése előtt Bécsben élt, jó viszonyt ápolva mások mellett leendő apósával is. A férj egyébként a házasságkötés évében egy – a lengyel örökösödési háborúhoz (1733–38) kötődő – kicsinyes politikai játszma szenvedő alanyaként elvesztette Lotaringiát, de a kicsinyes játszma részeként kárpótolták is: 1737-től ő Toscana nagyhercege.
Mi volt Mária Terézia öröksége? Azt, hogy 1717-ben mi várt rá, fent felsoroltam. Az akkori birtokokból 1740-re – szintén a lengyel örökösödési háborúhoz kötődően – elveszett Nápoly és Szicília. Kárpótlásként Parma és Piacenza került Habsburg-kormányzat alá. Az örökös tartományokkal, a Cseh és a Magyar Királysággal, Lombardiával és Osztrák-Németalfölddel együtt ezek élére került az akkor már kétgyermekes, akkor is éppen várandós Mária Terézia (a családi hagyomány egyelőre „tartotta magát”, mindkét gyerek lány volt, egy lánya meghalt).

„Átléptem a Rubicont”

II. Frigyes brandenburgi választófejedelem és porosz király (1740–86) írta a fenti állítást 1740. december 16-án a külügyeit vezető Heinrich Podewils grófnak, amikor megindította támadását Mária Terézia birodalma ellen, a Cseh–Morva Koronához tartozó Szilézia megszerzé séért, amelyet rövidesen el is foglalt. A porosz király nem vonta kétségbe a Pragmatica Sanctióban lefektetett örökösödési rendet, Mária Terézia legitimitását. Sőt hangsúlyozta: az uralkodó házaspár őszinte hívének és támaszának tekinti magát. A sziléziai hercegségekre 16. századra visszanyúló jogigénye van, pusztán ezt óhajtja érvényesíteni, amit meg is írt Bécsbe. A várhatóan nemleges választ azonban nem várta meg, átlépte a Rubicont.
A másik fegyveres támadó a bajor választófejedelem, Károly Albert volt. A kedves rokon. Mária Terézia unokatestvérének, Mária Amáliának a férje. Ő kétségbe vonta a Pragmatica Sanctiót. Jogalapért ő is a 16. századig nyúlt vissza. Bajor álláspont szerint I. Ferdinánd magyar és cseh király, császár (1526/1556–64) férfiágának kihalása esetén (VI. Károly halálával
ez bekövetkezett) a Habsburg birtokokban Ferdinánd Anna nevű lányának férfileszármazottai következnek. Anna férje egy Wittelsbach volt, kései utódjuk pedig a bajor választófejeledem, Károly Albert. A bajor álláspontot  Bécsben megcáfoltá kugyan, ám ez nem akadályozta meg Károly Albertet abban, hogy megindítsa csapatait. 1741. július végén elfoglalta Passaut, októberben a felső-ausztriai, decemberben a cseh rendek hódoltak neki. Az ellenséges tábor tagja volt a szász választófejedelem és a nápolyi király. 1741 folyamán kiderült, hogy a nagyhatalmak közül Franciaország és Spanyolország is Mária Terézia ellensége. A királynő Anglia támogatásában bizakodhatott. Uralkodásának második évében elképzelhetetlennek látszott, hogy 147 év múlva Európa egyik legmonumentálisabb, a Habsburg Birodalom egységét és nagyságát szimbolizáló emlékművét állítják majd neki. A magyaroknak döntő szerepük volt abban, hogy ez mégis megtörténhetett.

„Életünket és vérünket”

A poroszok már elfoglalták Szilézia nagy részét, amikor 1741 májusában, Pozsonyban összeült az október végéig ülésező magyar országgyűlés.

Életünket és vérünket! – Így képzelte el a későbbi illusztrátor a híres felajánlás pillanatait. Rég tudjuk, hogy az akkor hat hónapos József főherceg nem volt ott a nevezetes eseményen.

Ülésezése alatt indította meg a franciák által támogatott csapatait a bajor választófejedelem, és formálódott egyre láthatóbban a fent jelzett ellenséges tábor. Mária Terézia számára lét vagy nemlét kérdése volt, hogyan foglalnak állást a magyarok e válságos helyzetben. Nem túlzás. Magyarország a birodalom mintegy felét tette ki, ha az ellenséges táborba áll, a birodalomnak vége. Az ellenkezője történt. A magyarok (az országgyűlés) a Pragmatica Sanctio szerint törvényes uralkodónak tekintett Mária Teréziát  június 25-én Pozsonyban királlyá koronázták, szeptemberben pedig komoly katonai segítség nyújtásáról döntöttek. Az erről szóló 1741:63. számú törvénycikk bevezetésében az alábbi módon vázolták a helyzetet. A bajor választófejedelem a francia király nagyszámú katonaságától segítve megtámadta Felső-Ausztriát, készül Bécs és Magyarország megtámadására, miközben Mária Terézia hadserege Sziléziában is el van foglalva. Ebben a helyzetben a rendek a király, az ország és a Szent Korona igaz jogainak védelmére életüket és vérüket, továbbá, „őseik példáin lelkesülve”, az ország általános felkelését ajánlják fel. Az ajánlat, a teljesség igénye nélkül: a nemesek személyesen felkelnek, a birtokos nemesek nádori portánként, saját költségen egy lovast állítanak. (A nádori porta az adóelosztás eszmei kulcsa, 1741-ben 5405,5 volt belőle). Felajánlott továbbá az országgyűlés portánként négy, összesen 21 622 gyalogost, az ország adóalapjának a terhére. Montesquieu elismeréssel szólt a magyar nemesek kiállásáról a Törvények szelleméről című 1748-i művében, és a rendek mindvégig ki is tartottak királynőjük mellett az 1748-ig tartó osztrák örökösödési háborúban.

A megtartott birodalom

Ahhoz képest, hogy 1741 nyarán széteshetett volna a birodalma, az örökösödési háborút lezáró aacheni béke Mária Terézia szempontjából sikeres volt. A békében a békekötők országai legitim uralkodójának ismerték el. A birodalom azonban területi veszteségeket szenvedett. II. Frigyes megtartotta Alsó-Sziléziát, Glatz Grófságot és az itáliai birtokok is tovább fogyatkoztak. A lengyel örökösödési háborúban kapott Parmáról és Piacenzáról is le kellett mondani. A megkisebbedett birodalom azonban továbbra is Európa meghatározó nagyhatalma maradt, és az maradt az örökösödési háborút követő hétéves háború után is, hála az emlékművön megmintázott, természetesen nem mindig győztes hadvezéreknek és politikusoknak. (Lengyelország első felosztásakor egyébként gyarapodott is a birodalom, de arra Mária Terézia nem volt büszke.)
1748 után, kis túlzással, Bécsből formálták Európa diplomáciai térképét. A Mária Terézia előtt álló Kaunitz szakított az osztrák-Habsburgok hagyományos franciaellenességével. A hétéves háborúban a korábbi ellenség, XV. Lajos (1715–74) Franciaországa már Mária Teréziával szövetségben harcolt a korábbi szövetséges Anglia és az 1740 óta kiszámíthatóan ellenséges Poroszország ellen. Mária Teréziának elévülhetetlen érdemei vannak abban is, hogy rövid intermezzo (1742–45) után – amikor a Német Nemzet Szent Római Birodalmának élén bajor császár, VII. Károly Albert állt – a császári cím visszakerült a családba. 1745-től 1765-ig férje, Lotaringiai Ferenc „császárkodott”. A hétéves háborút lezáró hubertusburgi békébe pedig belefoglalták, hogy a régi ellenség, II. Frigyes brandenburgi választófejedelemként József főhercegre – Mária Terézia Habsburg-birtokainak örökösére – adja majd a szavazatát a római király választásakor. 1764-ben így is történt. Apja váratlan halála után – a birodalom válságos, 1741. évében született főherceg – 1765-ben elfoglalta a császári trónt.
Mária Teréziának 1738 és 1756 között 16 gyermeke született. Tízen, köztük négy fú túlélték őt. Nemcsak II. József, hanem a többi fú is fontos posztokra került. Lipót főherceg Lotaringiai Ferenc halála után, 1765-től, Toscana nagyhercege volt (1790 és 1792 között a Habsburg Birodalom uralkodója és császár is). Kettejük pályája adott volt: pozícióikat (a császári cím kivételével) a születés véletlene jelölte ki. A többiek pályájáról azonban Mária Terézia döntött. Az 1754-ben született Ferdinánd főherceg, 1771-től a modenai Mária Beatrix férje, Milánóban élt. Mária Terézia halálának évében Lombardia kormányzója lett. A legkisebb fú, Miksa főherceg, röviddel anyja halála előtt a Német Lovagrend nagymesterévé lépett elő, később Köln érseke lett. Mindkettőjük útját, már jóval korábban, anyjuk egyengette. Miként lányaiét is.
Kedvenc lánya, Mária Krisztina 1766-ban szerelmi házasságot köthetett Albert szász-tescheni herceggel, akit azt megelőzően Mária Terézia nevezett ki Magyarország helytartójának. A többi lány házassága a Bourbon-kapcsolatok erősítését szolgálta. Mária Amália 1769-ben Ferdinánd parmai herceg felesége lett. Mint láttuk, Parma 1738 és 1748 között Habsburg-uralom alatt állt, aztán kapták a spanyol-Bourbonok. (Itt jegyezzük meg, hogy II. József első feleségét, a parmai Izabellát is Mária Terézia választotta a Bourbon-kapcsolatok megerősítésének jegyében, de második feleségét, a bajor Mária Jozefát is ő erőltette rá.) Mária Karolina 1768-ban Nápoly–Szicília királynéja lett, férje, Ferdinánd révén. Nápoly és Szicília, szintén láttuk, 1738-ig állt Habsburg-uralom alatt, akkor került a spanyol-Bourbonok kezébe. Legfiatalabb, tragikus sorsú (1793-ban kivégzett) lányát, Mária Antóniát – szintén a Bourbon-kapcsolatok elmélyítésének jegyében – 1770-ben házasította össze az akkor már szövetséges Franciaország leendő királyával, XVI. Lajossal (1774–92). Két lánya hajadon maradt.

Mária Terézia megérkezése a pozsonyi koronázására.

A külpolitika és a külpolitikai érdekek alá rendelt házasságpolitika alakításában Mária Terézia – több mint – tanácsadója Kaunitz volt, aki 1761 óta az általa „kitalált” Államtanács elnökeként a belpolitika irányát is megszabta. De nem véletlenül áll ott az emlékművön Haugwitz gróf is. Magyarországra nem kiterjedő 1749-i reformjai legfelső szinten szorosabbra fogták az osztrák és a cseh örökös tartományok közötti kapcsolatokat, megerősítették a központi hatalmat a tartományi rendiséggel szemben, és legfelső szinten elválasztották egymástól az igazságszolgáltatást és a közigazgatást.
Magyarország nem véletlenül maradt ki a Haugwitz-reformból. Míg a külpolitikában, az örökös tartományok kormányzatának modernizálásában, Bécs reprezentatív birodalmi fővárossá fejlesztésében Mária Terézia komoly sikereket ért el, a magyarokkal, pontosabban a magyar rendekkel nem bírt. Annak, hogy 1741-ben megmentették a birodalmát, ára volt. A számlát már 1741-ben benyújtották. Az általános felkelés megajánlása egy csomagban volt azzal a törvénycikkel, amely a magyar nemesség adómentességét kőbe véste. Aztán amikor az 1764/65-i országgyűlésen a királynő a kőbe vésett adómentességet ellentételező, teljességgel átláthatatlan katonai kötelezettségek reformját kérte, süket fülekre talált. Vereséggel felérő győzelmet aratott: nem hívott össze többé országgyűlést Magyarországon.
1888. május 13-án azonban senki nem foglalkozott ezzel. A magyar politikusok, mágnások és országgyűlési képviselők a grandiózus emlékműavatás kiemelt és fgyelemre méltatott résztvevői voltak. Az idő megszépítette a múltat.