Az újságíró archívumából: A lelkiismeret Interpoljának tábornoka

Könyvtáram rendezgetése közben bukkantam egy 26 esztendővel ezelőtti újságkivágásra és hozzá mellékelt jegyzetekre, valamint egy még előbb, 1984-ben keltezett és dedikált fényképre. A főszereplők neve azonos betűvel kezdődik: Wiesenthal, Waldheim, ám egy világ választotta el őket egymástól. (Illusztráció: Berliner Zeitung)

Előbb a fényképről: dr. Kurt Waldheim (1918. december 21. – 2007. június 14.) osztrák politikus, diplomata, külügyminiszter, az ENSZ főtitkára (1972-81) portréképe. Szerfölött gazdag élete volt – erről pályafutása tanúskodik. A képet személyesen ajándékozta szerénységemnek, miután a Magyar Hírlap, az akkor tekintélyes és nagy példányszámú, félhivatalos napilap színeiben interjút készítettem vele a bécsi Schwarzenbergplatz egyik palotájában berendezett irodájában. Jó évtizeddel volt túl az első nekifutásán, hogy elnyerje az osztrák köztársasági elnöki tisztséget, és akkor talán még ő sem gondolta, hogy két évvel később újra benevez a küzdelembe, elfoglalandó az államfői irodát a Hofburgban.

Később kortes-körútjának egyik állomására is elkísértem Waldheimet, aki ez alkalommal is a Frank Sinatra által világslágerré előléptetett New York, New York dallamára (emlékeztetvén a ENSZ-palotában eltöltött tíz évére) lépett a szónoki emelvényre… (Akkor még nem volt túl a pofonon, amelyet egy valamikori ellenállótól kapott, miután végérvényesen kiderült: elhallgatta, hogy a náci Wehrmacht tisztje volt.)

Ezen a ponton kapcsolódik a nála éppen évtizeddel idősebb Simon Wiesenthal (1908. december 31.–2005. szeptember 20.) a történetbe. Ám mielőtt lezárnánk a sztorit, ide kívánkozik egy újságcikk-kivágás, a Mai Nap 1991. május 31-i számában megjelent Wiesenthal-interjúm:

Wiesenthal veszélyek közt is vallja: nem menekülhetnek meg a tömeggyilkosok

A lelkiismeret Interpoljának tábornoka

Mérnök úr – szólítja az Európa Kiadónál most megjelent könyvének, Az igazság malmai...-nak szerkesztőnője Simon Wiesenthalt, a bécsi Zsidó Dokumentációs Központ (JDC) megalapítóját, vezetőjét. Tanult szakmáját tekintve valóban műszaki ember a jó nyolcvan esztendővel ezelőtt Galíciában, a mostani Lengyelországban született férfi, aki egymagában is intézmény: a lelkiismeret Interpoljának tábornoka. Háborús bűnösök, fajüldöző, emberiségellenes, nemzetiszocialista tömeggyilkosok egész sorát kutatta föl és juttatta a törvény kezére. Alighanem legnagyobb bravúrja „a halál állomásfőnökének”, Adolf Eichmann-nak, mintegy hat-millió zsidó egyik gyilkosának a kézre kerítése volt 1960-ban.

– Kit, kiket üldöz most, Wiesenthal úr?

– Ugyanazokat, mint eddig: gyilkosokat. Dolgunk több és könnyebb lett, miután a kelet-európai átalakulások révén megnyíltak előttünk a volt kommunista országok archívumai. Egyébként az egyik legfrissebb ügy: keressük a szlovákiai Nováky gyűjtőtáborának parancsnokát, aki mintegy 6000 embert juttatott Treblinkába és Majdanekbe.

– Hogy hívják?

– Mikulás Polhorának. Volt egy másik neve is: Polhora-Pomfy.

– Kik szerepelnek még a felderítendők listáján?

– Nagyon sokan, a legtöbbjükről azt sem tudjuk, hogy élnek-e vagy holtak. Itt van például Eichmann helyettese, Rolf Günther. Lehet, hogy álnéven él valahol a világban. Legalább 150 ezren követtek el háborús, népellenes bűncselekményeket; 50–60 ezret állítottak bíróság elé, sokan megúszták fölmentéssel, mert a tanúkat is meggyilkolták. Sok bűnös is meghalt már, öregek, betegek voltak. De addig, amíg él még a nemzedék, amelyik elszenvedte az üldöztetést, a megkínzatást, és az a generáció, amelyből a gyilkosok kikerültek, nem nyughatunk, nem zárhatjuk le a dossziékat. Tevékenységünk figyelmeztetés a holnap gyilkosai számára is.

Június 26-án újabb gyilkosságokkal gyanúsított náci pere kezdődik Stuttgartban. Két évvel ezelőtt az argentínai La Platában fogták le őt, a przemysli tábor rémét. Negyvenhét évvel a tettei után.

– Hány munkatárssal dolgozik, Wiesenthal úr?

– Öten vagyunk; a bécsin kívül – ahonnan a szélsőséges szervezeteket is szemmel tartjuk a világban – Hollandiában és New Yorkban működik irodánk, Los Angelesben a Wiesenthal-intézet, amelynek megint csak vannak kirendeltségei Párizsban, amerikai városokban.

– Ki finanszírozza az önök munkáját?

– Kezdettől magánadományokból, alapítványi pénzekből tartjuk fenn magunkat. Zsidók, keresztények egyaránt segítenek bennünket.

– Milyen kapcsolatot ápol Magyarországgal, melynek jó 600 ezer polgárát hurcolták el Eichmannék?

– Első ízben a Kanadában élő szegedi gettóparancsnok, Finta Imre ügyében kerültem kapcsolatba az egykori koncentrációs tábori foglyok szervezetével. Tudni kell, hogy a kommunista kormányok és titkosszolgálatok nem különösebben voltak érdekeltek abban, hogy bíróság elé állíttassunk Nyugaton élő bűnösöket. Akkor ugyanis nem tudták volna mondani, hogy bezzeg ott szabadon grasszálhatnak a tömeggyilkosok. Először a lengyelek mutattak készséget az együttműködésre.

– Napjainkban gyakran föllángol az antiszemitizmus; hogyan küzdhetünk a faji előítéletek, megkülönböztetési törekvések ellen?

– A demokráciákban nem magányos harcosok küzdenek, mellettük áll a társadalom döntő többsége, a sajtó, amely leleplez és elítél mindennemű nemzetiszocialista, fasiszta, ultranacionalista megnyilvánulást. Az átalakuló kelet-európai országokban sokan azt hiszik, hogy ami eddig tiltott volt, annak most elő kell jönnie. A szélsőségeknek is. Csakis felvilágosítással, okos érveléssel, a történelem, a tények pontos ismertetésével küzdhetünk az extrém megnyilvánulások ellen.

– Wiesenthal úr, fenyegetve érzi-e magát? Mit szól a családja e veszélyes munkához?

– Hozzászoktunk, a nejem, lányom, unokáim is, a fenyegető levelekhez, telefonhívásokhoz. Feleségem mondja: tiéd a dicsőség, enyém a félelem. Már pokolgépet is elhelyeztek a házunkban. Ha véletlenül csendesen telik el egy hét, hiányérzetem támad.    

És most vissza a Waldheim–Wiesenthal-sztorihoz! Sajnos, nem jelöltem meg a kézirat keletkezési idejét (pusztán következtetni tudok rá, hogy 1995-ben íródhatott a jegyzet), és csak valószínűsíthető, hogy a megyei lapok többsége közölte. Íme:

Kicsináltak egy öregembert! Peter Michael Lingens, az oknyomozó riportjairól ismert osztrák hetilap, a „profil” egykori kiadója kelt a nácivadász Simon Wiesenthal védelmére a tekintélyes bécsi napilap, a Der Standard ma (kedden) megjelent számában. Emlékezetes, az Esti Hírlap is beszámolt róla, hogy a minap a német tévé 1. csatornája, az ARD Panorama című műsora „leleplezte” a 87 esztendős Wiesenthalt, aki az osztrák fővárosban felbecsülhetetlen értékű dokumentációs központot hozott létre a nagyvilágban bujkáló háborús bűnösök, kiérdemesült nácik (és újfasiszták) felkutatására.

Lingens akkor állt a „profil” élén, amikor javában dúlt az osztrák köztársasági elnökjelölt, volt ENSZ-főtitkár Kurt Waldheim elleni bel- és külföldi hadjárat. A „profil” minden mozzanatról beszámolt. Első kézből, Wiesenthaltól is kapott dokumentummásolatokat a német SA egykori tagja, később a Wehrmacht tisztje háborúban viselt dolgairól. A „profil” munkatársai is arra a megállapításra jutottak (kortárs tanukat is fölkutatva), hogy bár Waldheim elhallgatta háborús éveit (magyarul is megjelent önéletrajzában is inkább házasságkötését, kórházi kezelését helyezi előtérbe, ahelyett, hogy a görögországi és balkáni hadszíntéren korántsem önként vállalt, meglehetősen sokadrangú szerepét ecsetelte volna), háborús bűnös még sem volt. Lingens fontosnak tartja ezzel a ténnyel is alátámasztani Wiesenthal tárgyilagosságra törekvését, amely egyáltalán nem nevezhető Waldheim politikai szándékú tisztára mosásának.

Wiesenthal „kivégzése a média által” és mintegy sarlatánnak nyilvánítása azután, hogy életét szentelte arra, hogy leleplezze, fölkutassa és az igazságszolgáltatás kezére juttassa hatmillió zsidó gyilkosait iskolapélda: valós, helytálló állításokkal hamis következtetések levonására késztethető az események, tények hátterét kevésbé ismerő néző, olvasó.

Wiesenthal a kórházi ágyon közölte: nem fogja perelni a német tévé Panorama szerkesztőségét. Feltehetően azért, mert fizikailag gyenge hozzá, 88. évét tapossa. És talán azért sem teszi, mert tudja, hogy a sajtó, az elektronikus média igen nagy hatalom, amely egyaránt használható tisztességes és kevésbé tisztességes módon. Mindazonáltal Wiesenthal maga mondta el, e sorok aláírójával folytatott pár évvel ezelőtti beszélgetésben: „Előfordult, hogy tévedtem, mert az informátoraim is rossz nyomon jártak. Volt, hogy szellemeket üldöztünk. De a legfontosabbat mégis csak sikerült elérnem: ébren tartottam Európa, a világ lelkiismeretét: a nemzetiszocializmust, a fasizmust, a fajgyűlöletet, az embertelenséget csírájában kell kiirtani. A barna pestis és mindaz, ami vele együtt jár, sajnos, hosszú időre megfertőzte világunkat. A legjobban úgy védekezhetünk ellene, ha nyilvánosság elé tárjuk ártó hatásait, szörnyű bűneit”.

Wiesenthal ezt tette.”

Legyen zárómondat? A 20. század történései valahol, valamilyen módon körbe érnek, valakik által mindig összekapcsolódnak.