József Attiláról a költészet napján    

„Íme, hát megleltem hazámat…”– írta a nagy költő élete utolsó hetében Balatonszárszón. Valóban itt lelte meg hazáját 1937. december 3-án egy tehervonat kerekei között.

Meghalt, hogy tovább élhessen közöttünk. Abban a házban, amelyből utolsó útjára indult, ma múzeum működik. Először 1955-ben nyílt kiállítás két szobában, majd 1966-ban bővítették. Az épület lakóház volt, családok éltek benne. A Horváth Józsefné tulajdonában volt épületet 1970-ben vásárolta meg a Somogy Megyei Tanács. Két évre rá, 1972. július 15-én nyitották meg az ország akkori legszebb, legmodernebb kiállítását, a József Attila Emlékmúzeumot.

A megnyitót Juhász Ferenc költő mondta: „Minden nemzedéknek, amely az erőszakosság, a részvétlenség, az önzés, a cinizmus leküzdésével a társadalom és önmaga tökéletesítésén fáradozik, törvényhozói, tanácsadói, jó barátai között lesz József Attila.”

A megnyitás körülményeire nemcsak azért emlékezem ilyen jól, mert balatonszárszói születésű vagyok, hanem azért is, mert jó néhányszor publikáltam a Kisalföldben, a Fejér Megyei Hírlapban és a veszprémi Pannon Naplóban is a József Attila Emlékmúzeumról, Kiss Ernő nyugalmazott igazgató-tanítómról, aki személyesen is ismerte a nagy proletárköltőt, és 1962-től 1976-ig a múzeum gondnoka, vezetője volt.

Nagy szakértelemmel, tudással és lelkesedéssel vezette végig a múzeum hét szobáján keresztül a látogatókat.

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret.” Igen, ezt is József Attila írta, aki sajnos, csak a krisztusi kort megélve, egész életében szeretetre, emberségre vágyott. Ebből azonban nem sok adatott meg neki a 32 esztendő alatt.

A múzeumi látogatók számának növekedéséből is lemérhető, hogy korunkban mennyien ismerik, szeretik költészetét, és tisztelik magát a költőt. Jó néhány vendégkönyv telt már meg szebbnél szebb bejegyzésekkel, bizonyítékaként annak, hogy József Attila a mi költőnk, aki hatalmas irodalmi örökséget hagyott ránk, és ezt óvni, ápolni kell, míg magyar szó hallik e tájon.

Bronzszobra sokáig a balatonszárszói vasútállomás melletti parkban állt, azután évekkel később áthelyezték az általános iskola melletti szép parkba.

Súlyosan meggyalázták Balatonszárszón a forradalom eszméjét és József Attila örökségét 1956 őszén: gyalázatos kezek kötelet hurkoltak a költőszobor nyakába és ledöntötték.

A budapesti szobrát sem hagyták meg eredeti helyén: néhány évvel ezelőtt eltávolították a Kossuth térről. Valakik nem viselték el, hogy „túl közel” volt a parlament épületéhez. Kinek, kiknek állt útjában a magyar és a világirodalom kiemelkedő alakjának az emlékműve? Valakik féltek/félnek tőle még halálában is? Mert ki merte mondani, le merte írni: „Nem középiskolás fokon fogom népemet tanítani!

József Attila írta ezt is: „Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magam, és  akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek fel. Félek a játszani nem tudó emberektől, és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek.” (Szép Szó, szerekesztői üzenet, 1936)

Máig ható, ma is érvényes gondolatok. Már csak azért is, mert napjaink is sokan félnek/félünk (?) a játszani nem tudó emberektől! „Jó szóval oktasd játszani is engedd szép, komoly fiadat.”

Mi történhetett Szárszón azon a borongós napon, 1937. december 3-án? Miért lelte a nagy költő a halálát egy tehervonat kerekei között?

Sokan öngyilkosságot vélnek felfedezni a történtekben. József Attila szanatóriumi kezelésre érkezett Balatonszárszóra nővére és sógora jóvoltából. Tény: nem volt akkoriban a legjobb fizikai és idegi állapotban volt, sok méltánytalanság érte. Meggyőződésem, és mások is egyetértenek velem: nem öngyilkosságot követett el. Hozzám nagyon közel állók, Kiss Ernő igazgató-tanító úr, édesapám, Zsirai Sándor és Gamauf Pákozdi Jolán is ezen a véleményen volt. A költő csak át akart menni a síneken a Balaton partjára, csakhogy éppen az állomáson vesztegelt egy tehervonat. Talán a gyerekkori élmény ötlött föl emlékezetében, amikor a ferencvárosi pályaudvaron, a szerelvények között cikázva iszkolt pajtásaival együtt az összeszedett széndarabokkal az iszákjában, és mindig, valamennyien megúszták. Szárszón másodperceken múlott minden, ám a lépései nem voltak elég szaporák: ez alkalommal is a kerekek között bújt volna át a túloldalra, de szerencsétlenségére, éppen akkor kapott zöldet a szerelvény, és elindult.

Szétroncsolt, meggyötört holttestét Magyarország vasúti térképével takarták le.

Öngyilkosságot feltételezve, a pap nem temette el Balatonszárszón, ezért édesapám, bátyáim és Kiss Ernő búcsúztatták a szárszói temetőben. Akkoriban, sajnos, sokan még csak nem is sejtették: költő géniuszt veszített el a haza.

Ma már védett sírkertnek számít a régi temető Balatonszárszón, a Petőfi Sándor utca elején. Ott domborul nagyszüleim sírja is. Amikor Balatonszárszóra megyek, mindig felkeresem a régi temetőt is. Tehát nemcsak mindenszentekkor, halottak napján helyezek el virágot a sírokra. Apai nagyapám, Csató Károly nyughelyéhez közel található József Attila első, immár üres sírja, miután Budapestre szállították a hamvait. Kovácsoltvasból készült kerítés őrzi a helyet. Márvány emléktábla hirdeti, hogy ez a nagy költő első nyughelye.

Mindannyiszor, amikor ott járok, mécsest, gyertyát – a költőre is emlékezvén. Miként mások is ezt teszik, és fölkeresik a József Attila utcában lévő József Attila Emlékmúzeumot is, amelyet nemrég európai uniós támogatásból teljesen felújítottak, méltón Attilához.

Születésnapja, április 11-e a magyar költészet napja. Vajon méltóképpen emlékeznek-e iskolákban a 20. századi magyar irodalom élete virágában elhunyt zsenijére? Hányan tudják biztonsággal azt, hogy ki volt József Attila? Képes-e legalább minden századik magyar fölidézni József Attila valamelyik versét, sorát?