Alvás: életek keretbe zárva

Hiszek a lexikonnak, amely szerint a norvég Jon Fosse a kortárs drámairodalom egyik legismertebb és leggyakrabban játszott szerzője. Mostanában Európa északi részéről a svéd és a dán krimi törtet a kontinens belseje felé, az olykor dermesztő hidegben fogvacogtató mondatok születnek, a színházak is felfedezik a maguk tetovált lányait, így aztán Fosse is méltó követője honfitársának, Henrik Ibsennek.

Mondhatják, hogy Fosse dramaturgiájának jellegzetessége a költői nyelv, ez regényeiben tetten érhető, de a színpad beszippantja, megcsócsálja a legszebb mondatokat, a nézők fülébe már lerágott, lecsupaszított szavak érnek. Fosse többnyire az átlagemberekről ír, darabjaiban átlagemberek beszélgetnek, az utcai, otthoni diskurzusok pedig természetükből adódóan nélkülözik a magasztos gondolatokat.

Most a Pesti Magyar Színház kamaratermében játsszák az Alvás című drámát. Puritán a környezet, egyszerű a díszlet: fakeretek között egy üres lakás, a berendezést elképzeljük. A darabot 2005-ben mutatták be az oslói Nemzeti Színházban, 2006-ban az év legjobb drámája címre jelölték. Ízlések, pofonok…

Közhelyekből építkezik a cselekmény: szép az idő, a kilátás fenséges, az öregség természetes, a magány rossz, a szex szükséges, és egyebek. Kezdetben minden zavaros, egy térben, de változó időben tűnnek fel a szereplők, nehéz őket azonosítani, olykor motyognak, ráadásul a rendező félmeztelenül sétáltatja az első fiatal nőt, amitől a férfinézők úgy érzik, hogy ezután bármi történhet, nekik jó napjuk van. Sokáig valóban nehéz felülmúlni Gáspár Kata cickóit, ebben a művi, plasztikázott, szilikonzacskós világban érdemes elidőzni a természet szépségein, de egy színházban régen rossz, ha Fosse mondanivalóját a levetett melltartóban találjuk meg.

Szerencsére idővel előkunkorodik a cselekmény, kiderül, hogy az élet a babakocsival kezdődik, szeretettel, magalkuvással, kitartással folytatódik, a szerepek is megtalálják a maguk színészeit, de ettől az előadás nem lesz szórakoztatóbb, csak kicsit érthetőbb, izgalmasabb, elgondolkodtatóbb. A néző tudomásul veszi, hogy Fosse világában mindenki túltolja a bicajt, itt a csalódottság hiszti, a depresszió öngyilkosság, az elidegenedés kiüresedés. A színpadkép fakeretei összezárják az egymásra hasonlító karaktereket, és ebben az egyenvilágból a színészek sem tudnak kitörni, nincs mivel.

Már-már beletörődünk a szürkeségbe, abba, hogy Fosse önmagában kevés a tartalomhoz, amikor megjelenik, feltűnik egy galambősz, idős nő, megrázza, és felébreszti az alvókat. Fosse bármit akart is, a mondatai nem attól értékesek, hogy leírta, hanem attól, hogy Hámori Ildikó kimondja őket. Hámori eljátssza a Fosse által elképzelt életet. Magára veszi a dráma, az előadás súlyát, és egy pillanatig sem roskadozik alatta. Amikor kell, mosolyog, és amikor meghal, a nézők szeme láttára, füle hallatára távozik belőle a lélek.

Az előadás végén talán ezért szól a vastaps, a színház minőségjelzője. A közönség mehet haza, az Alvás maradhat cím, senki ne vegye felszólításnak…Jon Fosse: Alvás – Játék szünet nélkül. Fordította: Deres Péter. Az előadást 16 éven felüli nézőknek ajánlja a Pesti Magyar Színház.

Az első fiatal nő: Gáspár Kata. Az első fiatal férfi: Takács Géza. A második fiatal nő: Móga Piroska. A második fiatal férfi: Horváth Illés. A középkorú férfi: Csőre Gábor m. v., Jászai Mari-díjas. Az idősebb nő: Hámori Ildikó Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló művész. Az idősebb férfi: Dengyel Iván m.v., Jászai Mari-díjas. A középkorú nő: Benkő Nóra. A férfi: Pavletits Béla. A fiú: Szatmári Attila. Díszlet-jelmez: Kovács Yvette Alida. Dramaturg: Deres Péter. Zene: Vecsei László. Rendezőasszisztens: Juhász Andrea. Rendező: Lengyel Ferenc Jászai Mari-díjas.