Dettike, a Pulitzer-díjas fotóriporter

Szabó Bernadett nemrég – a világ talán legpatinásabb hírügynökségénél, a Reuters-nél dolgozó kollégáival együtt – Pulitzer-díjat kapott a menekültekről szóló képeiért. Vele beszélgetett a budapesti Örkény könyvesboltban Szalay Zoltán, a hazai fotóriporterek nagy örege, egykori tanára.

Dettike, ahogy annak idején a szerkesztőségben nevezték – s ahonnan hat év után elküldték, pár év múlva meg visszahívták – ma is olyan törékeny, mint volt. És ma is olyan férfias keménységű, mint volt akkor, amikor dolgozott. Nem akármilyen témákon. Mert megcsinálta ugyan a „kötelező gyakorlatokat”, interjúkat, játszótér-avatásokat, miegymást, amit egy női fotóstól elvártak, de ahogy keményedtek a hazai állapotok, úgy találta meg a maga számára fontos témákat. Például a Magyar Gárda vonulásait, ahová kevesen merészkedtek el. Kivált nem fényképezőgéppel. Dettike „kemény legény”, aki ilyenkor átváltozik filigrán szösziből harcos fotóriporterré. Akinek a szeme olyan érzékeny, mint egy nagyszerű fotóművészé, és akit fürgesége, hírérzékenysége, lényeglátása, és embersége a legjobb fotóriporterek közé emelt.

Nemcsak a legjobb hazaiak, hanem a legjobb nemzetköziek közé is.

Már a Reutersnél dolgozott, amikor felhívták telefonon, hogy nézzen már meg valami gátszakadást. Ez volt a vörösiszap-katasztrófa. Dettike odament, és nyolc napig ott is maradt. Megalkotta azokat a képeket, amelyek bejárták a világot, a legnagyobb lapok címoldalára kerültek, és amikor megvolt a fotózással, segített cipelni, menteni a holmikat, vagy ennivalót osztani ott, ahol éppen kellett.

Amikor a menekültválság egyre mélyebb lett, a magyar határon dolgozott. Mélységes emberséggel és szakmai hozzáértéssel. Nem keveredett konfliktusba senkivel. Megmutatta a valóságot.

Nem is érti, ha olyasmit kérdeznek, ami holmi manipulációra utalhatna. Néz azokkal az ártatlan kék szemeivel – amelyekkel már nagyon sok rémséget is látott – és a számára legtermészetesebb mondatot mondja: Nem hazudok.

Nem hazudik. Egyetlen képe sem. De mindegyik mond valami fontosat, emberit, vagy szépet.

Mert megvannak a saját „játékai”. Azok a fotók, amelyeket jártában-keltében csinál, ha meglát valami igazán figyelemre méltót. Szépet. Tájat, állatot, embert, fát. Gyönyörűeket.

Ahogy egy igazi klasszis csinálja.