Határtalan tehetség – Zichy megrajzolt hősei a Széchényi Könyvtárban
A „gyengébb nem” egykori kedvence, Zichy azonban még halála után 110 évvel is olyan erős érzelmeket tud kelteni, hogy a két fiatal hölgy legyőzött minden nehézséget, és a másfél szobányi bemutatóteret valóságos időkapszulává átvarázsolva, sikeresen villantotta fel a zseni kalandos életútjának állomásait és sokszínű művészetének meghatározó alkotásait.
A siker fokmérője, hogy a kiállítást a nagy érdeklődésre való tekintettel egészen október 28-ig meghosszabbították, így egy újabb hónap áll rendelkezésére azoknak, akik olyan ritkán látható kincsekre kíváncsiak, mint például az 1856-ban készült csodálatos album, amely II. Sándor cár koronázási ceremóniájáról készült, és amelyet már csak elképesztő mérete (90×71cm) miatt is mindeddig egy raktár mélyén pihentettek.
A kiállítók Zichy kacskaringós életútjának és végletes véleményeket kiváltó művészetének értelmezéséhez egy tegnapi kerekasztal-beszélgetésre segítségül hívták Hessky Orsolya művészettörténészt, Zichy-kutatót, illetve a művész hatalmas terjedelmű, többnyelvű levelezéséből felolvasó Spolarics Andrea előadóművészt, így az érdeklődők még jobban átérezhették azt az állandó kettősséget, amely Zichy Mihályt jellemezte. (A londoni internacionálé-kiállításon látott magyar festményekkel kapcsolatban 1871-ben ezt írta Munkácsy Mihálynak: „Keleti. Than. Országh. Ezen művek az érdemök szerint a lépcsőkön és előszobában voltak felfüggesztve. Kár, hogy a művészeket is e művek mellé nem függesztették.”)
Siker és kudarc, pénztelenség és vagyon, haza és külhon, alázat és szembenállás, házastársi hűség és hűtlenség, ártatlanság és démonok – csak néhány azokból a fogalompárokból, amely a Somogy megyei Zalán született Zichy Mihály életét és művészetét meghatározták.
A történelmünkhöz millió szálon kötődő Zichy-család egyik oldalágáról származó Mihályt édesanyja a kor szokásainak megfelelően Bécsbe küldte, hogy ott jogot tanuljon, ám ő inkább szenvedélye, a rajzolás és festés továbbfejlesztésére adta a fejét. (Előzőleg már Pesten belefogott a jogi tanulmányokba, ám párhuzamosan festeni tanult Jacopo Marastoninál, az itt élő olasz mesternél.)
Bécsben a kor egyik legtehetségesebb és legkorszerűbb monarchiabeli festője, Ferdinand Georg Waldmüller magántanítványa lett, akinél sok klasszikus másolása mellett az élő modellek ábrázolását is megtanulta, ami akkor újszerű metódusnak volt mondható. Zichy élen járt ebben a műfajban, így amikor Waldmüller meghívást kapott az orosz cári udvarba, akkor maga helyett tehetséges magyar tanítványát küldte, aki – rövid párizsi és magyarországi tartózkodással megszakítva – csaknem ötven éven át dolgozott Oroszországban, négy cárt is kiszolgálva, a nagy ünnepség mellett a vadászatokat és a hétköznapokat is megörökítve. (A kiállításon e korszak jó néhány alkotását is láthatjuk.)
A kezdeti időkben I. Miklós unokahúga, Katalin nagyhercegnő rajztanáraként működött, amely állása révén európai körutazáson is részt vett, egyebek mellett Berlint, Firenzét és Nizzát is útba ejtve, így mesterművek sokaságát láthatta az érintett városok múzeumaiban. Az ígéretes kezdés után – egyes vélemények szerint az 1848–49-i magyarországi forradalom orosz segítséggel történt leverése okán, mások szerint tanítványával túlságosan intimmé vált viszonya miatt – azonban kapcsolata időszakosan megszakadt a cári családdal, és a jólétet néhány szűk esztendő követi. Ez idő alatt egy Wenninger nevű fotográfusnál dolgozik, ahol dagerrotípiákat színez és retusál.
Állandó munkája mellett – fizetéskiegészítésként – a Bécsben elsajátított virtuóz technikával arisztokraták (sőt esetenként ölebeik) miniatűr portréit festi. Erre annál is nagyobb szüksége volt, mivel időközben feleségül vette az egyszerű származású, Alexandra Erschoffot, aki néhány év alatt négy gyermeket szült neki. A cár elleni, 1866-i bombamerénylet után feleségét és gyermekeit édesanyjához, Zalára költöztette, és attól kezdve rövidebb időszakokat itthon töltött.
Első önálló kiállítása 1869-ben volt Szentpétervárott. Két évvel később, 1871 nyarán újra beutazta Nyugat-Európát, Münchenben Wagner Sándorral, Düsseldorfban Munkácsy Mihállyal, Brüsszelben Gallai belga festővel találkozott. Ugyanazan év őszén az angol trónörökös vendégeként skóciai vadászatokon és az angol udvarnál is rajzolt-festett. 1874-ben elbocsátását kérte a cári udvartól, ahol tizenöt év alatt több mint ötszáz művet alkotott, és Párizsba költözött, ahol tagja lett a Mirliton művészegyesületnek, és kapcsolatba került sok, Párizsban élő francia és külföldi művésszel, így Victor Hugoval, Turgenyevvel és ifjabb Alexander Dumas-val, meg az ott élt grúz hazafiakkal is.
Zichy Mihály állt 1875 áprilisától a Párizsi Magyar Egylet élén. Művészete is kifejezte a haladó eszméket, de az egylet élén már kifejezetten Habsburg-ellenes szervező munkát végzett. Az uralkodó osztály és az egyház elleni nyílt állásfoglalása kiemelkedő szerepet juttatott számára a haladó értelmiség körében. Rangos szerepet kapott az 1878. évi párizsi világkiállítás szervezésében is, ám ez végül konfliktusokba torkollott, mivel a magyar festmények közül Munkácsy Miltonja lett a középpont, az ő képét pedig kizsűrizték, annak kegyetlen tartalma miatt. „A rombolás géniuszának diadala" helyett most kapott a várbeli kiállításon, éppúgy, mint a Zichy betegsége miatti több hónapos, kényszerű nizzai tartózkodása alatt Hubay Jenő kérésére készített illusztrációi, amelyek a forradalmi Petőfi-dalok kottáit díszítik.
Zichy 1880-ban hazaérkezett Zalára, ahol újjáépített műtermében fáradhatatlanul dolgozott, számos hatalmas kifejezőerejű művet alkotva. Akkor készítette a Gogol halhatatlan művéhez, a Tárász Bulbához kapcsolódó két, nagyméretű akvarelljét, és a Petőfi-verseskötet illusztrációit, amelyek szintén láthatóak a kiállításon. Mint a kurátoroktól megtudtuk, a Petőfi-kötetet újbóli kiadásainál – a kiegyezés utáni apadó hazafiassággal párhuzamosan – egyre kevesebb és kevesebb Zichy-illusztrációval adták ki, végül teljesen el is hagyták. Ugyanekkor készültek vázlatai Lermontov Démonjához, amelyek talán legsikerültebb művei.
Zene iránti rajongása ösztönözte arra, hogy Zsófia lánya mesteréhez, Liszt Ferenchez fűződő tiszteletét egy jelentős műben fejezze ki, amelyet most szintén megtekinthetünk. (A különböző zenei stílusokat szimbolikusan megjelenítő rajz ösztönözte állítólag Lisztet utolsó, tizenharmadik szimfonikus költeménye, „A bölcsőtől a sírig” megalkotására.)
Zichy azonban ezúttal sem maradt sokáig Magyarországon, a családjával (ahová furcsa mód magával hozta állandó tanítványát és kísérőjét, Mary Etlingert is), hanem Velence, Trieszt, Odessza és Szevasztopol érintésével Grúzia fővárosába, Tbiliszibe utazott. Párizsi ismerősein, Ilja Csavcsavadzén, az új grúz irodalom megalapítóján és az ugyancsak Párizsban megismert Joana Meunargián keresztül baráti kapcsolatba lépett a haladó grúz értelmiség színe-javával. Az orosz forradalmi demokrata eszmék hatására Sota Rusztaveli híres eposza, „A párducbőrös lovag” díszkiadását tűzték ki célul, és Zichy önzetlenül, ingyen vállalta ennek illusztrálásának nemes feladatát. (Zichy több alkalommal élőképeket is rendezett a műből, amelyekkel szintén hatalmas sikert aratott Grúziában mind a napig valóságos nemzeti hős, akinek a fővárosban szép szobra is áll). Néhányszor kirándult a Kaukázusba, felkereste azokat a helyszíneket, amelyeket Lermontov műveiből ismert. Az ott készített rajzok egy részét azután a pjatyigorszki Lermontov múzeumnak ajándékozta.
Budapesten1883 márciusában nyílt önálló kiállítása, ám ő ismét elvállalta a cári udvari festő állását, immáron évi 12 000 rubel fizetésért. Mindenhová követnie kellett az uralkodót, III. Sándort, így részt vett annak minden bel- és külföldi politikai látogatásán és megbeszélésén is, beleértve a német és az osztrák–magyar császárral-királlyal találkozón is Skjernyevicében, majd az új cár, II. Miklós már említett, 1986 májusi koronázási ünnepségein is.
Mindeközben Zichy nem feledkezett meg legkedvesebb témájáról, a magyar irodalom nagy műveinek illusztrálásáról sem: 1887-re készült el „Az ember tragédiájával,” majd Jókai kérésére elkészítette „A magyar nép” című kiadványához a magyar mondavilágot és népszokásokat bemutató tíz illusztrációját, 1897-re pedig befejezte az általunk talán legjobban ismert sorozatát, a monumentális Arany-balladasorozatot, amelyet tíz éven át alkotott. Ennek különlegessége, hogy a szöveget is ő maga írta, kalligrafikus kézírással, és a sorokat mintegy egybe folyatta az illusztrációkkal. Ezen kötet egyes rajzai – a Petőfi-kötet néhány képéhez hasonlóan - már-már képregényszerű alkotások voltak.
Otthoni sikerei ellenére (avagy éppen ezek miatt) azonban a budapesti millenniumi kiállításról Zichy lemondott, mivel nem jutott ideje és ereje egy új, monumentális mű megalkotására. (Művészektől ritkán hallható önkritikával erről ezt írta: „Határozottan tudom, hogy Munkácsy, Wagner és Benczúr is, az ezredévi kiállításra nagyméretű új képekkel készülnek. Ily körülmények közt nem illendő, hogy én avult, kikopott tárgyú képekkel legyek képviselve”.)
Habár diszkréten, de a kiállításon láthatunk néhányat Zichy öregkori, már-már pornográfnak mondható rajzaiból, amelyeket a fiatalkorú látogatók érdekében (?!) alaposan kitakartak, ám még így is sokat elárulnak a cári udvar hálószobáinak fülledt erotikájáról. Zichy állítólag engedélyt kapott a palota valamennyi kulcslyukán át történő „művészi megfigyelésre”, aminek alapján készítette el rajzait, melyeket eredetileg „belső használatra” rendeltek tőle. (Breviarium Eroticum címmel 58 rézkarcból álló albuma már csak halála után öt évvel, 1911-ben jelent meg, először Lipcsében).
Zichy Mihály úgy gondolta, hogy művészetéről határozott ítéletet alkotni csak akkor lehet majd, ha műveit egybegyűjtve láthatják. Alkotásainak száma ezrekre tehető, és ezeknek csak apró hányada ismeretes idehaza, általában jól-rosszul sikerült fényképről vagy nyomatról. Most még egy hónapot kaptunk arra, hogy az Országos Széchenyi Könyvtár kiállítása révén hitelesebb képet kaphassunk e kétségkívül kimagasló művészünk legértékesebb magyar és nemzetközi illusztrációiról. Ne mulasszuk el! Annál is kevésbé, mert egyelőre csak remélni tudjuk, hogy a digitalizáció korában, amikor egy ilyen projekt megvalósítása már „csak” pénz és idő kérdése, egyszer valakiknek sikerül összeállítania e zseni alkotásainak teljes (virtuális) gyűjteményét.
