Weisz Árpád Csili – Bologna, Milánó

A hatszoros magyar válogatott Weisz Solton született. A húszas évektől játékosként, majd edzőként dolgozott Itáliában. Az (akkor az Internazionale helyett, Mussoliniék „szorgalmazására”) Ambrosianának nevezett csapat 1926-ban szerződtette edzőnek (Weisz egy évvel korábban játékosként is szolgálta a milánói együttest), és irányításával hódította el az 1929–30-i bajnoki címét. Weisz a mai napig a legfiatalabb olyan edzőnek számít Olaszországban, aki bajnokságot nyert az olasz élvonalban. Ő fedezte fel a minden idők egyik legnagyobb olasz játékosának tartott Meazzát.

A San Siro néven is ismert milánói Giuseppe Meazza arénában 2012 januárjában a díszpáholyhoz vezető teremben emléktáblát avattak az Internazionale labdarúgó-csapatának egykori edzője, Weisz Árpád és családja tiszteletére. A megemlékezésen jelen volt a város polgármestere, a helyi zsidó közösség elnöke, a milánói magyar főkonzul, valamint a megemlékezést kezdeményező Boccioni képzőművészeti gimnázium számos diákja is.

A tréner 1935–38 között a Bologna edzőjeként sorozatban három (1935–36, 1936–37, 1937–38) bajnoki címet szerzett, bár az utolsó idényt a csapat már a magyar-zsidó edzőt váltó német Felsnerrel fejezte be. Weisz írta a legelső olasz labdarúgó szakkönyvet, ő vezette be az itáliai pályákon a „WM-taktikát”.

Bár az olasz fasiszták eleinte cáfolni igyekeztek az antiszemitizmus vádját, a náci Németország itáliai befolyásának erősödését tapasztalva, Weisz Árpád 1938-tól Franciaországban és Hollandiában dolgozott. Ez utóbbiban az országot 1940-ben megszálló németek elfogták, és családjával együtt Auschwitzba deportálták. Magyar felesége és két gyermeke már 1942-ben ott halt meg, a Csili becenéven ismert futball-szaktekintély 1944-ben követte őket a halálba.

Erről is részletesen tájékoztat Weisz Árpád bolognai emléktáblája, amelyet 2009-ben, a helyi klub fennállásának századik évfordulója kapcsán avattak fel. Két évvel előtte, 2007-ben könyv jelent meg életéről és az olasz labdarúgásban elért teljesítményéről a sportújságíró Matteo Marani tollából.

 

Köszönöm barátaim, Szabó Barnabás és Seres Attila segítségét. (A szerző)