A szépirodalom a képzeletet is megmozgatja, a sok internetezés ellustítja a memóriát

– Néhány éve jelent meg a Tinta Könyvkiadónál a Csak az ember olvas című könyve. Az új könyv témájában hogyan kapcsolódik az előzőhöz?

Adamikné Jászó Anna: A „Csak az ember olvas” cím – bizonyára sokan felismerik – Máraitól vett idézet. A könyv az olvasással kapcsolatos tanulmányaimat tartalmazza. Sok tanulmány foglalkozik az olvasástanítás történetével, a tantárgytörténet a kapcsolat. A kapcsolat azonban mélyebb, tartalmi: az első osztályos olvasástanítástól függ a helyesírás, a gyerek kapcsolata az anyanyelvvel, tehát végtelenül fontos az első iskolaév.

– Miért döntött úgy, hogy az 1990-ben egyszer már megjelent könyvét ismét kiadja?

– A könyv az 1983-ban megvédett kandidátusi értekezésem kb. kétharmada. Eredetileg benne volt az ábécéskönyvek története, de ezt a fejezetet kiemeltem, s társszerzőkkel elkészítettük „A magyar olvasástanítás története” című kötetet; 1990-ben jelent meg a Tankönyvkiadónál, majd 2001-ben az Osirisnál illusztrált s a legújabb programokkal kibővített változatban. „A mondattani elv és a kisnyelvtanok” című munkám tehát a többi anyanyelvi tárgyat tartalmazza.

Miért vártam hét évet a kiadással? Fulbright-professzorként 1986–87-ben egy évet az USA-ban töltöttem, azután az igenevek történetét írtam a Benkő Loránd-féle történeti grammatikában, emiatt csúszott a disszertáció kiadása. Kis példányszámban jelent meg a budai képző sokszorosító üzemében, csúnya kivitelben, mégis elfogyott, a maradék lapjaira esett szét. Azt gondoltam, kár volna, hogy elvesszen, mert egyrészt sok munka van benne, másrészt van mondanivalója a mának.

– Maradjunk a címnél! Mit jelent az a két fogalom, hogy mondattani elv, illetve kisnyelvtanok?

– A klasszikus, a latin grammatikákat követő nyelvtanok „hőse” (Benkő Loránd kifejezése) a szó, ilyen utolsó nagy nyelvtanunk az 1846-ban megjelent „A magyar nyelv rendszere” című akadémiai nyelvtan volt. Mondattana az egyeztetéssel, a vonzattal és a szórenddel foglalkozott, vagyis a szavak kapcsolatával. Azután az újabb nyelvtanok „hőse” a mondat lett. Ez azt jelentette, hogy a mondattan létpett előtérbe, s kidolgozták a mondattani kategóriák, azaz a mondatrészek rendszerét. Az iskolai nyelvtanokban a mondattani kategóriákat tanították először, az alanyt és az állítmányt, s ezen az alapon tanították a beszédrészeket (szófajokat), vagyis az állítmány és kifejezése, az alany és kifejezése stb. Mondattani elemzéssel kezdték a nyelvtan tanítását. Ez a fordulat az 1820-as években a németeknél kezdődött el, az alap Karl Ferdinand Becker munkássága. Ez ismert tény volt, Klemm Antal leírta „A mondattan elmélete” című akadémiai székfoglalójában és másutt. Én a folyamatot tártam fel az elemi iskolai nyelvtanokat vizsgálva, azt, hogy miként alakult fokról fokra a nyelvtanok anyaga, hogyan változott a terminológia. Például először kiegészítő volt a terminus, később alkotta meg Simonyi Zsigmond a tárgy terminust; hogyan alakították ki a határozók rendszerét. A korszak végére alakult ki az a tananyag és az a terminológia, ami azután állandósult.

– Tehát: 1. intenzív mondattani kutatás volt a 19. század második felében; nem igaz, hogy nem foglalkoztak mondattannal, ellenkezőleg; 2. sajátos mondatelemzési módszert alakítottak ki nálunk, amelyet külföldön nem ismernek, azaz nem csak a közvetlen összetevős, és nem csak a függőségi elemzés létezik.

– A kisnyelvtanok az elemi iskolai nyelvtanok. Ezek valóban kicsik, tartalmukban is, méretükben is, belefértek a zsebbe és a kisgyerek kezébe. Erősen megszűrt, a kisgyerek eszéhez mért anyagot tartalmaznak, persze, eleinte még így is zsúfoltak, fokozatosan, a korszak végére alakult ki az a minimális és szükséges anyag, amit a kisdiák megérthet és megjegyezhet.

– A könyv által tárgyalt időszak meghatározó oktatáspolitikusa Eötvös József. Ő mitől tudott sikeressé válni?

– Eötvös már a szabadságharc alatt is kultuszminiszter volt, a kiegyezés után már második miniszterségét szolgálta. Végtelenül művelt és széles látókörű tudománypolitikus volt, jól ismerte európai kollégáit. A kiegyezés után teljesen újjászervezte a közoktatást, a kisdedóvóktól az egyetemekig. Az ő alkotása az 1868. évi 30. tc., vagyis a közoktatási törvény, amely kötelezővé tette az iskolába járást, szinte először Európában, előbb, mint a nagy nemzetek.

Tudta, hogy szakmailag kik a kiemelkedők az országban, kik írtak már tankönyveket, kik publikáltak szakcikkeket. Ezeket az embereket behívta a minisztériumba, s felosztotta közöttük a feladatokat. Számos fiatalt külföldre küldött ösztöndíjjal tapasztalatszerzés, tájékozódás végett, pl. Simonyi Zsigmondot és Kármán Mórt, valamint a népiskolák szervezőjét, Gönczy Pált.

A népoktatással párhuzamosan újjászervezték a tanítóképzést, szép és korszerű képzőket építettek, orgonával, mintakerttel, hiszen a néptanító a falu tanácsadója is volt egyben. A budai Paedagogiumban, a mai képző épületében volt orgona, a tetején csillagvizsgáló, mellette és mögötte nagy mintakert. Különösen ügyeltek arra, hogy a végeken is legyenek tanítóképzők, a régi Nagy-Magyarország határterületein.

Tanító- és tanáregyleteket, folyóiratokat alapítottak, nagyszerű tankönyveket írtak. Pezsgő szellemi élet folyt, sok vitával, eszmecserével. Egyetlen példát említek. Egy okos tanítónő, Tomcsányiné Czukrász Róza kitalálta a fonomimikát, vagyis a kézjelekkel kísért hangtanítást. A tanító bácsik tiltakoztak, mondván, hogy ők nem hadonásznak. Erre Czukrász Róza tanítási versenyre hívta ki őket, s ezen a versenyen győzött, a fonomimikát később az 1925-i tanterv ajánlotta. Mellesleg, a verseny másik eredménye az lett, hogy Tomcsányi János műfordító, publicista, tanár, a két világháború közötti időben a lengyel–-magyar kapcsolatok kiemelkedő alakja lett a férje.

– A könyv első megjelenésekor igencsak benne voltunk a Kádár-rendszerben. Bizonyos dolgokat nem volt tanácsos megfogalmazni, voltak személyek, akiket nem volt tanácsos megemlíteni. Most másképp írná meg a könyvet?

– Nem, megírtam, amit korrektnek véltem. A herbartiánus pedagógiáról is pozitív képet adtam, pedig azt kellőképpen igyekeztek lejáratni. Johann Friedrich Herbart lélektani alapon nyugvó pedagógiai rendszeréről van szó, amelynek fő jellemzője a fokozatosság és a tantárgyi koncentráció. Olvasástanítása a népmesékre épül, bevezette az induktív, a szemléltetésen alapuló tanítást. Erre sütötték rá a poroszos bélyeget, nem tudva, hogy mit beszélnek – most is szajkózzák a poroszos jelzőt. Herbart híres követői a németeknél Ziller, Rein volt, nálunk Kármán Mór. Egyébként Herbart alapította meg a gyakorlóiskolák rendszerét, Kármán a Trefort utcai gyakorlóiskola igazgatója volt, a gyakorlótanítások jegyzőkönyvei ma is tanulságos olvasmányok.

Az egyházi szerzők is megfelelő bemutatást kaptak, akármelyik felekezetről volt szó. A védésen izgultam egy kicsit, de Mészáros István pedagógiatörténész volt az egyik opponensem, a másik Vértes O. András, a kiváló nyelvtudós, mindketten jól ismerték a korszakot.

Sokkal nagyobb bajban volt a másik könyvem, „A magyar olvasástanítás története”: 1990-ben jelent meg a Tankönyvkiadónál. Akkor a kiadó a minisztérium épületében volt. Egy reggel valamiért bementem a szerkesztőhöz, s kétségbeesve mondta, hogy be akarják zúzni a tízezer példányban megjelent könyvet. Berohantam az illetékes osztályvezetőhöz, nem emlékszem már, mit mondtam, de nem zúzták be a könyvet. Nyilván az OPI (Országos Pedagógiai Intézet) „globális hölgyei” intrikáltak, mert az olvasástörténet lerántja a globális szélhámosságról a leplet – a szóképes olvasásról van szó. Az ő tekintélyüknek valóban ártott a könyv, de arra nem gondoltak, hogy hány gyereket tettek tönkre?

– Ha jól tudom, a könyvben vizsgált időre esik Magyarországon, vagyis a monarchiában az írástudatlanság csaknem teljes felszámolása. Kapcsolatos ez a magyar tankönyvekkel? Vagy éppen a népiskolai rendszernek volt köszönhető?

– Az írástudatlanság felszámolása megkezdődött az iskolalátogatás kötelezővé tételével, de csak az 1930-as évekre sikerült csaknem teljesen. Ez nyilván köszönhető volt Klebelsberg Kuno iskolaépítési programjának, de főleg a jó módszernek és a jó tankönyveknek: 1925–50 között a fonomimikai módszer szerint tanítottak, játékosan, színesen. Móra Ferenc is írt ábécéskönyvet, Benedek Elek is. Azt is hangsúlyozni kell, hogy Eötvösék a tanítóképzést is új alapokra helyezték, s a néptanítók kiváló generációit nevelték. Az 1930-as években pedig Quint József és Drozdy Gyula olyan részletes tanmeneteket és óravázlatokat készített, hogy nem lehetett hibázni. Ábécés- és olvasókönyvük is kitűnő volt.

Az alapokat természetesen az eötvösi generáció fektette le, azzal, hogy a hangoztatás és az analitikus-szintetikus, azaz kombinált módszer mellett döntöttek, kitűnő ábécéskönyveket írtak. A fonomimika is kombinált módszer volt, csak kiegészült a kézjelekkel, ezáltal bevitte a cselekvést és a játékosságot a tanításba.

– Kik voltak a vizsgált korszak „nagy” nyelvészei és kik voltak a szorgos tankönyvírók?

– Akkor működött Simonyi Zsigmond, akit ma is a legnagyobb magyar nyelvésznek tartanak, de a fiatalabb Szinnyei József sem maradt le mögötte. Kitűnő tankönyveket írtak, s nem szégyelltek elemi iskolai nyelvtanokról is kritikákat írni. A háttérben meghatározó volt Kármán Mór elméleti munkássága, tanácsadása. Szorgos tankönyvíró volt vagy száz. Jók, bár kissé szárazak voltak Nagy László tankönyvei; ő a pszichológus Nagy Lászlónak, a Gyermektanulmányi Társaság megalapítójának édesapja volt. Meghatározó volt a sárospataki Árvai József munkássága. A katolikus iskolákat Bárány Ignác látta el praktikus tankönyvekkel. Értékes volt a fővárosi Belicza József, Komáromy Lajos – ők már kifejezetten mondattani alapon álltak, s a korszak végén Weszely Ödön emelkedik ki, ő már illusztrálta is nyelvtankönyveit.

Az olvasókönyvek is nagyszerűek. Az erdélyi Gáspár János olvasókönyveit széles körben használták. Nagyon szépek voltak a Nemzeti olvasókönyvek, melyeket Gyertyánffy István, Kiss Áron és Radó Vilmos állított össze. Akkor vették be az olvasókönyvekbe a magyar mondákat és népmeséket.

Hangsúlyozandó, hogy élénk vita volt a szaklapokban, a tanítóegyletekben is megvitatták a problémákat. Könyvemben feldolgoztam a vitairodalmat is, legalábbis a vezető szaklapok alapján. Manapság nincs vitairodalom. Egyetlen példát mondok: interjút készítettek velem az Új Köznevelés számára. Kifejtettem véleményemet az olvasástanításról, s az interjút nem közölték.

– Ön szerint milyen a jó tankönyv?

– Attól függ, melyik korosztálynak készítjük. A felsőoktatásba a deduktív módszerű könyvek valók. Szükségtelenek az induktív levezetések, a végeredményt kell világosan, jól tagoltan előadni. „Clare et distincte”, világosan és tagoltan. Ilyen „A magyar nyelv könyve”, amelyet tanítóképzős kollégákkal készítettünk. Elárulom, hogy ez is harcban született, tudniillik akkoriban dúlt a szövegtan imádata, s a tanítóképzős hallgatóknak szövegtannal kezdődő, fordított felépítésű tankönyvet akartak készíteni; mi pedig azt mondtuk, hogy a kisebb egységektől a nagyobbak felé kell építkezni, a tanítóságnak alapos fonetikát kell adni. A minisztérium elfogadta a budapesti programot, 1985-ben jelent meg a jegyzet, ebből lett 1991-ben „A magyar nyelv könyve”. Tulajdonképpen kisenciklopédia, a modern diszciplínákat is ismertettük benne, „up-to-date”, hogy „illően” fejezzem ki magam.

A közoktatásba induktív módszerű tankönyvek valók, levezetéssel, szemléltetéssel. Ilyen nyelvtanokat készítettünk az „Édes anyanyelvünk”-sorozatban az 1–8. osztály számára. A tanító, a szülő is látja a gondolatmenetet. A megértett ismeretet kell megtanulni, és a megértett ismeret alapján kell gyakoroltatni. Ezt a szabályt sokan nem tartják meg, előre „gyakoroltatnak” a vakvilágba, nem vezetik le a szabályt, nem fedeztetik fel a gyerekkel, s csodálkoznak, hogy a gyerekek megutálják a nyelvtant, mert nem értik.

Nagyon fontos a tankönyv nyelvezete, jó magyarsága; áttekinthetősége. Sok mostanság a nehezen tanulható tankönyv, különösen a felsőoktatásban.

– Olvassuk a most megjelent könyvben, hogy milyen tantárgyakból, hány óra volt egy héten az iskolákban akkoriban. Melyek azok a tantárgyak, amelyek egykor voltak és ma már nincsenek?

– Az elemi iskolában volt beszéd- és értelemgyakorlatok nevű tantárgy, az osztott iskolában első és másodikban, heti három-három órában; 1963-ban szüntették meg, eléggé ostoba módon.

Egy tanterv rendszer, nem lehet megbontani; 1963 óta hol itt, hol ott nyúltak hozzá a tantervhez, mára teljesen feldúlták az eötvösi rendszert. Különösen fájó az a tény, hogy minden beavatkozáskor csökkentették a magyarórák számát. Emlékszem, amikor ötödikes voltam, heti hét (!) magyaróránk volt. A mai két-három óra botrányosan kevés.

– Napjainkban valóságos tankönyv-mizériának lehetünk szemtanúi. A 19. század végén milyen és mekkora volt az állam befolyása az oktatásra és a tankönyvkiadásra?

– Volt vagy kilencven elemi iskolai nyelvtan, s volt vagy harmincféle ábécés- és olvasókönyv. Volt tankönyvi rendszerük a felekezeteknek, a vidéki tanítóképzők vonzáskörének. Eötvös azt mondta, hogy írasson tankönyveket az állam, példamutatóan jó tankönyveket, s ily módon hasson a nem állami tankönyvek színvonalára. Nem korlátozták, nem nyomták el a felekezeti és egyéb tankönyveket, egyszerűen jelentkeztek a piacon mint versenytársak. És valóban jó irányban befolyásolták a tankönyvírást. Csak 1950-ben és 2014-ben vezették be az egykönyvű világot. Ki érti ezt? Én nem.

– Az 1970-es évek magyar olvasásoktatása totális kudarc. Mennyire köszönhető ez az akkor divatos képolvasásnak?

– Teljes mértékben. Az 1970-es években teljesen tudatlanul nekimentek a tantervnek, a tankönyvnek, a tanítóságnak. Az a felháborító, hogy a modernizmus jelszavával: az a modern, ami Amerikában van, azt kell követni. Nem ismerték a tantárgyak történetét, nem tudták, hogy a szóképes olvasással már kísérleteztek a 19. században is, sőt a 20. század harmincas éveiben, botrányos „eredménnyel”. Elhallgatták, hogy Amerikában is harcok dúltak a szómódszer körül, először a híres nyelvész, Leonard Bloomfield bírálta 1942-ben. Az OPI-ról beszélek, vagyis az Országos Pedagógiai Intézet munkatársairól. Az 1978-i tantervről van szó, amely bevezette a szóképes módszert. Tulajdonképpen azért kezdtem tantárgytörténettel foglalkozni, hogy megértsem a módszereket, lássam eredményességüket, eredménytelenségüket, hátulütőiket; hogy tudjunk érvelni a szóképes módszer ellen. Nagyrészt erről szólnak a „Csak az ember olvas” című kötetben közölt tanulmányok.

– Úgy tűnik föl, napjainkban veszít a nyomtatott könyv korábbi jelentőségéből és átveszi szerepét az elektronikus szöveg, az elektronikus információ. A fiatalokra nézve van veszélye annak, hogy gyakorlatilag nem olvasnak?

– Olvasnak a fiatalok, csak többnyire az interneten pásztáznak, ide-oda kattintgatnak. A könyv olvasásához figyelem és türelem kell, elmélyülés. Emlékezni is kell az olvasottakra. A szépirodalom a képzeletet is megmozgatja. Azt mondják, hogy a sok internetezés ellustítja memóriát, az elsodorja az elmélyült figyelmet. Ez az érem egyik oldala. A másik az, hogy nehéz nyelvezetű tankönyveket nyomnak a kezükbe, főleg az egyetemistáknak.

Rendkívül zavaró az újabb tankönyvek tördelése, tudniillik követik a bulvárlapok tördelését. Ide-oda teszik a szöveget, a képeket; a figyelem is ide-oda cikázik, nincsenek jól felépített bekezdések. A tudományos művek, egyetemi tankönyvek szerzői pedig azt hiszik, hogy akkor tudományosak, ha jó bonyolultan, szárazon írnak, nem ügyelnek a könnyed, elegáns, jó stílusra. Az irodalomtörténész Horváth János tanulmányai ma is élvezhetők, nem tudom, ki fogja kézbe venni ezeket a kutyanyelven írt tanulmányokat húsz év múlva.

– Az ön háta mögött több évtizedes tanítási tapasztalat van. Hogy látja miként, változtak a diákok a közel fél évszázad alatt?

– Más kultúra, egészen mások, mint azok, akiket tanítottam a gimnáziumban és a tanítóképzőben. Más a háttérismeretük, olvasottságuk. Tanítottam olyan mesterszakosokat (!), akik sosem hallottak Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról, akik Jókaitól csak az Arany embert olvasták, ha ugyan valóban elolvasták. A retorikaórákon sokat idéztem a magyar irodalomból, de nem vették a lapot. Én most már nem vállalok egyetemi csoportot, a doktoranduszok idősebbek, közelebb állnak hozzám.

– Végezetül: min dolgozik most?

– Nagyon szeretném megírni a hazai retorikatörténetet. Vázlata megjelent az Retorikában (Osiris, 2004), de az nem teljes. Elkezdtem, van kész belőle mintegy száz oldal, de könyvtárazni kellene, s arra nem volt időm, a tanítás meg a két könyv miatt (A mondattani elv, Jókai és a retorika). Bevallom, nagyon nem szeretek utazni, nem szeretek könyvtárba járni – szerencsére, otthon sok könyvünk van. A másik munka a latin nyelvű retorikáink fordítása, jegyzetelése, kiadása. Pécseli Király Imre 1600-as évek elején írt retorikáját már lefordította Vladár Zsuzsa, én írtam hozzá jegyzeteket, a római retorikai vonatkozások férjemre várnak. Azután következik