Változásokat az egészségügyben! – esélyek és egyenlőtlenségek

Kórházigazgatók, orvosok, egészségügyi szakértők kerestek választ arra, hogyan lehetne mérsékelni az egészségügyi ellátásban észlelt egyenlőtlenségeket. Bevezető vitaindítójában Juhász Attila bemutatta a Political Capital tanulmányát, és hangsúlyozta, hogy ezek az egyenlőtlenségek különösen húsba vágóak, hiszen nem egyszer élet-halál kérdése az ellátás színvonala, hozzáférhetősége. A kerekasztal résztvevői – zömében intézményvezetők – saját területükről hozták a példákat a gyógyítás nehézségeivel kapcsolatban.

A társadalmi egyenlőtlenségek különféle szinteken érhetők tetten – ezek egyike az egészségügyi szféra. Mint elhangzott: napjainkban a lakosság ötöde nem jut megfelelő egészségügyi ellátáshoz. Mint Baraczka Mariann (HealthCApital Zrt.) rámutatott, bár a kilencvenes évektől egyre jobban előtérbe kerültek/kerülnek a betegjogi szempontok, az érdekérvényesítés mégis akadozik. Hosszú a „betegút”, a pácienst gyakran oda-vissza járatják az intézmények között, bizonyos gyógyszerek nemegyszer hozzáférhetetlenek. Valóságos főnyeremény, ha valaki jó kórházat fog ki, ahol a pácienst nem „munkadarabnak” tekintik.

Kovácsy Zsombor szakjogász számára a legbosszantóbb, hogy Magyarországon mit sem változik az uram-bátyám-világ, ahol a megváltást a hálapénztől várja a páciens, noha a kapcsolati tőke is mind nagyobb szerepet játszik. Sinkó Eszer, a Semmelweis Egyetem menedzserképzőjének munkatársa azt taglalta, hogy milyen szegmensei vannak az esélyegyenlőtlenségnek. Szerinte a legalapvetőbb az anyagi szükségből fakadó hátrány, bár a közgyógyellátás, amire az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is helyeslően felfigyelt, némi gyógyír a szegények számára. Egyenlőtlenségek sújtják a fogyatékkal élőket, az idősebbeket és a romákat is. Érdekes megfigyelés, hogy bár a roma csecsemők megkapják ugyanazt az ellátást, mint a többiek, a hátrányos megkülönböztetést esetenként később kell elviselniük. Ami pedig az idősebbeket illeti: jó néhány intézményben bevett gyakorlat, hogy inkább a fiatalokat igyekeznek „megmenteni”. Mintha az lenne a helyes, hogy az idős ember haljon csak meg a kórházban, legalább nyugdíjat sem kell fizetni majd utána.

További esélyegyenlőtlenségi tényező a térségenként eltérő ellátás. Tapasztalati tény, hogy a betöltetlen háziorvosi helyeken gyakoribb a korai elhalálozás. Az sem mindegy, hogy mekkora a különbség két súlyponti kórház felszereltsége között. Nem szólva az orvosok felkészültségétől. Ne gondoljuk – hangzott el az egyik felszólalásban –, hogy feltétlenül a nagynevű professzor a legjobb sebész! S ha már az orvosokról esik szó, nem árt fölhívni a figyelmet a doktorok hajszoltságára. Közülük nem egy két napot tölt az állami intézményben, további két napot magánrendelőjében, egy napot pedig Londonban, vagy másutt külföldön.

A kerekasztal-beszélgetés igyekezett részletes látleletet adni a magyar egészségügyről, amelyet az egyik hozzászóló a „kölcsönös felelőtlenség rendszerének” nevezett. A háziorvosok szinte tömeges hiánya miatt fehér foltok „tarkítják” az országot, bár az ellátórendszer ebben a torzó formában is működik – köszönhetően a gyógyítás megszállottjainak. S persze a virágzó magánrendeléseknek: ezeket azért is lehet csúcsra járatni, mert a konkurencia külföldre távozott.

Várhatóak-e változásokat az egészségügyben ilyen körülmények között? Erre nem adott egyértelmű választ a konferencia. A szakpolitika egyre kevésbé szólhat bele a „nagypolitikai” irányításba, az állami dominancia miatt a rendszer igencsak monolittá vált.

Egyetlen reményt a civil szervezetek megerősödésétől várhatunk, az ő aktivitásukra a politikai vezetők úgy-ahogy odafigyelnek – hangzott el a mai szakpolitikai konferencián.