Életre szóló dráma a gyerekkori szexuális bántalmazás

Egy 40 éves, több diplomás nő sok év hallgatás után írta meg a beszeljrola.hu internetes oldalra gyerekkora drámáját: az édesanyja, amikor elmondta neki, mit tettek vele, azt felelte: „Mit nyafogsz, lányom! Már a nagyanyád is beharapta a száját, és tűrte.”

Erre az oldalra több mint 270 történetet írtak meg eddig azok az áldozatok, akikkel valami hasonló történt gyerekkorukban, és azóta viselik testükben, lelkükben a hatását, sokszor úgy, hogy nem is értik, miért nem tudnak úgy élni, mint mások.

A beszélgetésen Víg Sára és Lénárd Kata pszichológus, Berkesi Zsuzsa és Pócs Balázs, a Beszeljrola.hu alapítói foglaltak helyet a fényben egy asztalnál, a közönség pedig megtöltötte a félhomályos termet, még a földön is ültek. Akik ide eljöttek, mind tudták, milyen mély drámákról van szó, vagy mert velük is megtörtént, vagy mert a közelükben érintett valakit, vagy mert a munkájuk közben találkoznak ilyen sorsú emberekkel.

Bár a közeli múltban a Kiss László-ügy felszínre lökte ezt a jelenséget, sokkal-sokkal több ilyen eset van, amely egész életeket tett/tesz tönkre. Rengeteg rétege van és nagyon messzire nyúló hatása a gyerekkori abúzusnak. Amit a „külvilág” nem is sejt, még magát az abúzus szót se nagyon ismeri. Hát még azt, amit valójában jelent.

Ezen az estén a közönség beszélt többet, a pszichológusok csak néha-néha szólaltak meg. Épp csak elindították a kétórás diskurzust, vagy inkább a felszakadt lelki sebek kitakarását.

Rengeteg tájékozatlanság, tévedés övezi ezeket a helyzeteket, még akkor is, ha jóindulattal sikerül találkozni az áldozatnak. Volt, aki például még az áldozat szó használatát is tévedésnek érezte, hiszen áldozatot valamiért hoz az ember, de ezek a gyerekek, inkább túlélői lettek valami rémes dolognak.

Például annak, hogy ami velük történt – s ami önmagában is rettenetes – nem hitték el nekik, ha egyáltalán tudtak, mertek róla beszélni.

Egy ma már 27 éves nő gyerekkorát a mostohaapja tette pokollá. Nem mert róla szólni, de nemrégiben, felnőtt fejjel elmondta az anyjának, aki azt felelte: „Csak el akarsz tőle választani.” Amivel újabb csapást mért rá, hiszen hiteltelenné tette a saját lányát.

Ez egyáltalán nem ritka – mondta Víg Sára pszichológus. – S ez ilyen hozzáállás még jobban elmélyíti a traumát.

Így aztán inkább hallgatnak. S ha nem lehet beszélni, még nehezebb, hosszabb a gyógyulás, ha egyáltalán elkezdődik valahogy.

Az a nagy kérdés – fogalmazódott meg –, hogy miért nem lehet ezekről a dolgokról beszélni?

– A szégyen miatt – mondta valaki a közönségből. – Nem beszélnek a gyerekek, de a felnőttek sem, hiszen az ő világukban is tabu a szex.

Így pedig bűntudatot keltenek az amúgy is szenvedő gyerekekben. Akik nemegyszer még azt is elhiszik, hogy ők a hibásak, hiszen olyan felnőtt, legtöbbször szülő, érezteti, akiben amúgy megbíznak. Amitől mocskosnak érzik magukat. Igen gyakran ez így marad felnőtt korukra is, és nem is értik, miért nem tudnak boldogan élni. Miközben őrizgetik a nagy titkot – ha egyáltalán emlékeznek rá.

A közönségből egy háromgyermekes anya mesélte el, milyen meghökkentő körülmények között tört fel az emlék – már felnőtt korában. A gyerekei kedvéért ment el pszichodráma-kurzusra. Ott hallott ilyen történetet valakitől, még sajnálta is az illetőt, amikor hirtelen ráeszmélt: ez vele is megtörtént.

A pszichológusok tudják, hogy a gyerekek sokszor önvédelemből, ösztönösen felejtik el ezeket az eseményeket. Felnőttként pedig nem értik, hogy miért menekülnek a szex elől.

Gyakori reakció: azzal hessegetik el a régi emlékeket felidéző, megszenvedő embereket, hogy már régen volt. Tíz éve, húsz éve, akár ötven esztendeje. Csakhogy ezek a hatások egész életre szólóak.

Ez volt az a pont, ahol először említették meg a Kiss László-ügyet. Mert ami évtizedekkel ezelőtt történt, az nem csupán erkölcsileg elévülhetetlen, hanem az áldozatra gyakorolt hatása is megmarad.

- Az már haladás, hogy kénytelen volt nyilvánosan bocsánatot kérni – vélte valaki a közönségből –, akár őszinte volt, akár nem, de meg kellett tennie, és a társadalom érzékelhette, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet semmibe venni.

Az is nagy kérdés, mi lehet a kiút azok számára, akik elszenvedték a gyerekkori szexuális bántalmazást. Akik beszéltek a saját sorsukról, szinte mindannyian évekig tartott terápia után jutottak el idáig.

„A kiút számomra az, hogy vállalom az arcomat, hogy beszélek róla” – mondta egy középkorú asszony. De vannak, akik magukban küzdenek, és nekik már az is segítség, hogy látják, tudják, ami velük történt, nem csak az ő drámájuk. És főleg: nem az ő hibájuk, még akkor sem, ha a társadalom könnyen így hárítja el a felelősségét.

Például azért, mert a hazai ismert adatok szerint a gyerekek ötödét a vér szerinti apa, tizedét a nevelőapa, 8 százalékát a nagyapa, 7 százalékát a fiútestvér, 10 százalékát az unokatestvér vagy más rokon bántalmazta.

És a valóságos esetek többsége titokban marad.