Göncz Árpád, 1922–2015

Az első szabad választások után az új Országgyűlés alakuló ülésén házelnök lett, és ő látta el az ideiglenes köztársasági elnöki teendőket is. A Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége megegyezése alapján választotta a parlament augusztusban öt évre a Magyar Köztársaság elnökévé, majd mandátumának letelte után, 1995. június 19-én újraválasztották.

Államfőként törvények százait ellenjegyezte, normakontroll kérésére feljogosító jogkörével kilenc alkalommal élt. Egy alkalommal ő maga kezdeményezett törvényt: indítványozta a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport elleni gyűlöletre uszítás bűncselekménnyé nyilvánítását. Elnöksége idején ő volt Magyarország legnépszerűbb politikusa.

Göncz Árpád életében több kitüntetésben részesült, sok rangos egyetem fogadta díszdoktorává, több város díszpolgárává. 2000-ben az amerikai kormány díjat alapított a tiszteletére, melyet évente adnak olyan magyar embernek, aki kiemelkedő teljesítményt nyújt a demokrácia és az emberi jogok érvényesítésében.

Kilencvenedik születésnapja alkalmával, 2012-ben gyermekei elhatározták a Göncz Árpád Alapítvány létrehozását az író-műfordító-politikus életének és munkásságának bemutatására, az 1956-i forradalom emlékének, a magyar demokratikus és szabadelvű hagyományok ápolására, valamint művei és róla szóló művek megjelentetésének segítésére.

A kormány őszinte részvétét és együttérzését fejezte ki Göncz Árpád családjának. A kormány – a családdal egyeztetve – a későbbiekben gondoskodik a méltó temetésről a volt köztársasági elnök temetéséről.

(Kocsis Tamás emlékező jegyzete) 

Elment! Pedig talán soha sem lenne annyira szükségünk Árpi bácsinkra, mint ma és a holnapokban.

Személye és életútja cáfolhatatlan érv arra, hogy nemzetközileg kötelező charta mondja ki: politikus csak az lehet, aki előbb bebizonyította, hogy EMBER! Így, csupa nagybetűvel…

Úgy élt közöttünk és úgy ment el közülünk, hogy csak elkésve vettük észre: Prima Primissima lett a 20. század, az ezredforduló magyar politikusai közül. Ritkán felbukkanó történelemformáló államférfi volt a politikushad vegyes sokaságában. Bölcs gondolkodó, és amikor kellett, bátran is cselekvő értelmiségi, bármi volt is annak éppen az ára. S így volt mindenekelőtt óriás szív-lélek, mint az örök Lóci Szabó Lőrinc halhatatlan verseiben és példásan igaz, hús-vér Nemecsek a valóság Pál utcai grundján.

1989–90-ben egyik vezénylő tábornoka volt a tárgyalásos rendszerváltozásnak, a kerekasztal azon oldalán, ahol néhányan ott ültek az 1956 után halálra ítéltek közül is. Ő közéjük tartozott, és később csak nagy nemzetközi nyomásra kapott kegyelmet. Mint ilyen  lett  kulcsalakja az azóta is sokat emlegetett „MDF–SZDSZ-paktumnak”, amely úgy vágta át az első többpárti parlamenti választás eredményének gordiuszi csomóját, hogy Antall József miniszterelnökségéért cserébe Göncz kapta a köztársaság elnöki tisztét. Akkor senki sem gondolta: tíz évre. S hogy végül az ország azóta is legkedveltebb közéleti személyiségeként vonul vissza. Közben meg kivívta a legnagyobb rangot, amit egyáltalán kaphatott: ha ebben az országban azt mondják, „Árpi bácsi” a késő utókor is tévedhetetlenül tudni fogja, róla van szó. Még azok, akik nem szerették jó néhány döntését, azok sem tudják elvitatni, hogy nehéz időkben, az ország többségének szeretete tisztelte meg őt ezzel a személyiségéhez maradéktalanul illő, titulust kifejező névvel.

Találkozásunk első pillanatában letegezett - vagy tizedmagammal.

 

Örök emlékem, hogy találkozásunk első pillanatában letegezett – vagy tizedmagammal: „Szervusztok, a ti egészségetekre” – lépett hozzánk, és koccintott velünk, újságírókkal is az Országházban röviddel azután, hogy 1990-ben az akkor frissen megalakult országgyűlés elnökévé választotta, és ezzel az alkotmány értelmében abban a pillanatban a harmadik  magyar köztársaság (akkor még)  ideiglenes  elnöke lett.     

„Csak tegezzetek, bátran, én élőszóban mindenkivel tegeződöm, aki hajlandó elfogadni és visszategez. A csendőr pertut sosem voltam képes elviselni, mostantól végképp nem tűröm” – tette hozzá magyarázatképpen.

Az akkori gratulációs koccintást számomra egy mondata tette örök emlékké. Amikor meghallotta, hogy 1946-ban a legfiatalabb magyar állampolgárként ott voltam a második köztársaság megalakulásakor, 1989. október 23-án pedig a mostani respublika kikiáltásakor is, meglepően reagált. Kiderült számára, hogy apámat, a hozzám hasonlóan újságíró Dernői Kocsis Lászlót is ismerte, annak idején, 1945 után jó ideig együtt dolgoztak a Semmelweis utcában, az akkori Kisgazdapártban. Gondolatvillanásnyi idő elég volt számára, hogy az udvarias gratulációs aktust politikai gondolkodássá változtassa: mi volt egykor, mi van most – és mi legyen az új világban?

„Az élet megtanított rá – mondta teljesen váratlanul –, hogy ha a gyűlölet a politika katalizátora, bármi lesz is a folyamat közvetlen eredménye, a gyűlölet az örök törvényeknek engedelmeskedve megmarad és mérgez.”

Azóta sincs rá magyarázatom, miért érezte ezt időszerű kimondandónak akkor és ott.

Kellett éreznie valamit e pillanatok politikai levegőjében is, amitől mindig Göncz Árpádként élt, lépett – vagy nem lépett...

Amikor szükségesnek látta, „kis embereken” úgy segített, hogy gyakran azok sem tudták, akikért lépett, s hogy minek, kinek köszönhették a velük történt csodát. A véletlennek köszönhetem, hogy tudom, az ő közbejöttével lett egy „utca embere”, barátom öccse – hátsófali infarktusa után, amikor a szíve már csak 30-35 százalékos hatékonysággal működött – a hatodik magyar új szíves. S nem egyszer hallottam hírét, hogy – már nyugállományban, betegen is – azért bukkant fel temetéseken, mert a halott valahol, valamikor a munkatársa vagy uram bocsá’, nem éppen magas beosztású beosztottja volt…

Ráadás emlékem egy személyes levele, amelyet a Képes 7 akkor éppen szerkesztőbizottsági elnökeként és igazgatójaként kaptam tőle hivatalba lépését követően. Az egész szerkesztőségnek köszönte jókívánságainkat és figyelmességünket, s – aláírását köztársasági elnöki pecséttel is hitelesítve – hozzáfűzte: „Remélem együtt-munkálkodásunk sikeres lesz, melyhez jó erőt és egészséget kívánok”.

Nem rajta múlt, hogy ez a kapcsolatunk csak néhány hónapot élt meg: az élet döntött másként, a lap szűnt meg még 1990 végén. Nyugalomba vonulása után az unokáim integettek neki a háza felé, ha meglátták, ha nem, míg meg nem nőttek, a Vérhalom téren, a gyermekjátszótérről, amelynek zsivaja – erről gondosan tájékoztatta az illetékes hivatalokat – soha sem zavarta, sőt...

Ne feledjem: azt is észrevette és megköszönte, hogy megemlékeztünk, megemlékeztem a 90. majd az utolsó, a 93. születésnapjáról –az Infovilág nyilvánossága előtt és magánemberként is.

Gönz Árpád visszavonhatatlanul – halhatatlan!