Thaiföld, a mosoly országa

Napjainkban sokat hallunk a keleti nyitás szükségességéről, a globalizáció kihívásairól, ám még mindig túl keveset tudunk távoli földrészekről, például Délkelet-Ázsiáról.Balogh Andráselőadása tehát igencsak időszerűnek mondható, ám – ahogyan a történészprofesszor is megjegyezte – a keleti orientáció nem nevezhető merőben új keletű kezdeményezésnek. (A történésznek egyébként a közeli jövőben jelenik meg könyve a témáról.) Mint mondta, már a 19. században útra keltek a kalandozó kedvű kutató honfitársaink, hogy a magyarok keleti eredetének nyomaira bukkanjanak. A második világháború, a gyarmatbirodalom felbomlása után is megélénkült az érdeklődés a fejlődő világ iránt. Így jutott el Balogh Andrásis – legfiatalabb nagykövetként – a nyolcvanas években Indiába, később Thaiföldre.

A Magyarországnál ötször nagyobb, 65 milliós lélekszámú ország, Thaiföld egyike a térség legvonzóbb vidékének, bár nemzeti jövedelmét tekintve igencsak lemarad a rangsorban hazánk mögött. Távol-keleti izgalmaival, színes világával azonban elbűvöli a mosoly országa a látogatókat. Nem véletlen, hogy a nemzetközi idegenforgalomban egyaránt élenjár Bangkok és Pattaya.

Buddhista szentélyek, díszes templomok, paloták nyűgözik le a turistákat, akik éjjel-nappal róják a főváros utcáit, a girbegurba csatornák világát, vagy keresik fel a halászfalvakat, a pezsgő életű fürdőhelyeket.  

A történész-diplomatát azonban a fehér elefántoknál és az ezoterika világánál jobban érdeklik a hétköznapok realitásai. Előadásában érdekes párhuzamokat vont Magyarország és Thaiföld, az egykori Sziám között. A „két kis népet egyaránt megviselte” a tatárjárás, majd az évszázadok során, a hadak útján elhelyezkedve nem kerülhette el a háborúkat. Mindamellett sikerült kimaradnia a gyarmatosításból, bár ennek az volt az ára, hogy Sziám területét jó néhányszor megcsonkították. Nagyhatalmi nyomásra be kellett lépnie a 20. század mindkét világháborújába, 1934-ben a gazdasági világválság következtében pedig forradalmi zavargások törtek ki, amelyek csaknem elsöpörték a monarchiát.

Sziám 1949-ben vette föl a Thaiföld nevet: a thai szó egyaránt utal a szabadságra és a thai népcsoportra. Bhumibol Aduljadezs (IX. Ráma) 1946-ban foglalta el a trónt, s a most 87 éves király napjainkban a világ legrégebben regnáló uralkodója. Az alattvalók rajonganak érte, portréját otthon mindenki kiakasztja a falra, s az autókon matricák hirdetik: „szeretjük a királyt”. – Bhumibol Svájcban járt egyetemre, széleskörű műveltségre tett szert, imád fotózni és szereti a zenét. Festőként, íróként, rádióamatőrként is tevékenykedik, de különösen szaxofonozni szeret, s még nemrég is összeállt a bangkoki királyi palotában jazz-zenészekkel, hogy hódoljon szenvedélyének.

A thai emberek és a magyarok közös vonása – mondtaBalogh András–, hogy „be vannak oltva” a nyelvtanulás ellen. Angolul mindenki makog valamennyire, de a thaiok nincsenek könnyű helyzetben, hiszen el kell igazodniuk a hazai nyelvjárásokban is. Ráadásul az iskolában a tanárok nagy súlyt fektetnek a „királyi dialektus” oktatására. A köznyelvben nem használatos olyan szófordulatokat kell a diákoknak bemagolniuk, amiknek csak akkor vehetnék hasznát, ha a király szóba elegyednék velük. Ami persze általában hiú ábránd, hiszen az idős uralkodó ritkán vegyül el a nép között. A mosoly országában egyébként tényleg mindenki mosolyog, még a rendőrség emberei is, amikor például felséggyalázás címén eljárnak.

Egy ausztrál írót hároméves börtönbüntetésre ítéltek, mert regényében megsértette a királyt, egy svájci férfinak pedig tíz évet akasztottak a nyakába, amiért részegen összefirkálta IX. Ráma portréit.

Ezt a szigorúságot leszámítva a thaiok nagyon jámbor, kedves emberek, szeretik az elefántokat és a külföldieket, akiket különleges ételeikkel traktálnak, ám legfeljebb kanalat és villát adnak az éttermekben, kést nem. Történelmi okokból alakult ez így, hiszen az egykor sokat háborúzó, fegyverekre vagyonokat költő nép megtanulta, hogy késsel szurkálni is lehet.

Balogh Andráselőadása fölcsigázta az érdeklődést a távoli ország iránt, és az előadó a szórakoztató anekdoták mellett jó néhány bölcsességet is megosztott a hallhatósággal. Azt fejtegette például, hogy globalizáció nem újdonság, mindig is volt, hiszen a hajózó thaiföldiek – rossz idegennyelv-tudásuk ellenére – mindenfelé eljuttatták kapós áruikat, elsősorban fűszereiket. Ez utóbbiakból (teák és szendvicsek formájában) az érdeklődők is ízelítőt kaptak a szünetben, majd Kiss Erzsébet újságíró vetítettképes úti beszámolóját, személyes élményeit hallgathatták meg.