Drága Elza! – avagy Lombos honvéd pokoljárása

Főleg anyagi okok miatt, de alig készül magyar történelmi „kosztümös” film; a II. világháborúról pedig végképp nem. Egy kézen meg lehet számolni, hogy mit tud felmutatni ebben a műfajban 60 év alatt a magyar filmgyártás. Füle Zoltán sem állami mecenatúrával, hanem független produkcióként forgatta le a szovjet fronton játszódó opusát. Három-négyévi előkészülettel, szponzori felhajtással, baráti közreműködésekkel, átalakulásokkal és 50 forgatási napon, szóval nem nyugodt körülmények között jött ki a 200 milliós költségvetésű végeredmény. Ezzel együtt is nagyon jó, hogy van végre nézhető mozifilm a fontos témáról.

Ukrajnában, a keleti fronton játszódik a történet 1942 végén. „Drága Elza! Ezt a naplót akkor kezdtem el írni, amikor elhatároztam: megöllek téged” − ezzel a meghökkentő, talányos mondattal kezdődik a film, amit Lombos Mihály honvéd (Makray Gábor) vet papírra, miután több mint egyévi frontszolgálat után, friss házasként sem jut fel a hazafelé tartó vonatra, valami adminisztrációs hiba folytán ugyanis a neve lemarad a szabadságolásra hazaengedettek listájáról. A három nyelven beszélő, pesti tanárember tehát marad a fronton, s elkezdi (vagy folytatja) pokoljárását abban a reményben, hogy előbb vagy utóbb megláthatja ifjú feleségét.

Elza azonban – kissé profán hasonlattal – olyan, mint az isten: láthatatlan, mégis mindenütt jelen való. Hősünk még hisz a hazafias szólamokban és tudja a kötelességét, így hát ismét beleveti magát a hideg és vérmocskos öldöklésbe, ahol magyar, német, olasz és szovjet alig különböznek egymástól, csak kötelességszerűen mennek, harcolnak és meghalnak egy eszméért. Egy összecsapás után Lombos honvéd az ellenséges vonalak mögött sebesülten összeakad egy furcsa öreggel, egy zsidó munkaszolgálatossal, Ziffer Lajossal (Varga Tamás), aki, mint az Ember tragédiája Luciferje (v. ö. Lou Ziffer!) elkezdi benne elhinteni a kétkedés magvait, és megpróbáltatások során megingatni a hitét. Beszélgetéseikben először Elzával kapcsolatosan veti fel, hogy egy hátországi fiatalasszony nem is biztos, hogy hűségesen várja haza az urát, hátha ő intézte el, hogy ne engedjék haza Mihályt szabadságra. Lombos persze kikéri magának az egészet, még hisz az istenben, a hazában és a feleségében, de miután fogságba esik, egyre jobban ráébred az igazságra: mit keres ő itt¸ a világ végén, ahol olyan emberek ölik egymást, akik nem ártottak a másiknak?

Hajnalban egy szovjet büntetőszázad fogságában találják magukat, amelyet Anatolij Vorobjev Kozov (Bodor Géza) komisszár vezet, aki viszont titkon szerelmes Zsenykába, azaz Jevgenyina Komelkova szanitécbe (Ripli Zsuzsanna), aki egyben az írnoka is. A politikai tiszt egyfelől habozás nélkül főbe lövi a saját, nőket erőszakoló katonáit, másfelől lelkifurdalás nélkül küldi az aknamezőre a „taposókat”, azaz azokat a hadifoglyokat és büntetésbe került, „megbízhatatlan” szovjet elemeket, akik között pillanatokon belül Lombos is ott találja magát, és akiknek az a dolguk, hogy felrobbanjanak az aknákkal, de ezzel megtisztítsák az utat a hadseregnek. Ziffer meglehetős jól elvegyül az oroszok között, így neki nem kell taposni, viszont árnyként rendszeresen előkerül, hogy beszélgetéseikkel Lombost a szökésre biztassa, illetve családjába és hazájába vetett vakhitét lerombolja. Közben megismerünk más sorsokat is, német, olasz, orosz foglyokkal és katonákkal való találkozások során „fejlődik” hősünk világképe. Időnként összecsapásokba sodródnak pl. német mesterlövészekkel, és Lombost egyre inkább csak a hazajutás érdekli. A film végén még a komisszárral is élet-halál harcot vív.

Nem tudható pontosan, hogy életben marad-e, mert egyfelől egy „túlvilági” álomjelenetet látunk, amelyben Elzát is jelenvalónak érezzük, mint valami fényességes, ítélkező istent, másfelől mintha orosz katonák még életben találnák Lombost. Lehet, hogy ő is olyan, mint az a fogolytárs, akit fejbe lőttek, de életben maradt – nem igazán tudható. Ez a furcsa, kicsit bibliai utalásokat felidéző „Jób-történet”, Az ember tragédiája megkísértő rossz szellemét is eszembe idéző filmalkotás végül is nem zárja le egyértelműen hősének sorsát, mintha az istenbe vetett hit és annak megtagadása együtt is bele lenne rejtve.

Füle Zoltánnak Grátz Márk operatőrrel közösen kialakított filmtörténete is kissé ilyen, egyszerre erős, és egyszerre lehet, hogy még továbbgondolásra, átdolgozásra szorulna. Az elején megjelenő Elza-motívum egyszer csak eltűnik, és helyette bejön az érzelmileg megnyílni képtelen, ám féltékeny szovjet komisszár és a női vágyaitól szenvedő szanitéc-felcsernő szerelmi szála, ami lényegében mellékvágány. Hasonlóképp, bár a történet elvben a magyar frontkatonákról szól, Lomboson, Zifferen és egy pályaudvari magyar tiszten kívül lényegében nincsenek magyar figurái, viszont az ellenfélről plasztikusabb képet kapunk több szereplő által. Nagyon érdekes, Hegyszerre valós és mitikus alak a magyar munkaszolgálatos öregé, de emberileg róla sem tudunk meg személyes intimitásokat, és érdekesek a taposásban sorstárs figurák apró történetei, de ezek mind mellékszálak a nem teljesen kidolgozott fővonal mellett.

Érdekes módon a film legerősebb eleme nem a színészi játék, hanem a látvány. A rendező nem kért fel ismert arcokat – ez nem baj – de a felkértek közül lényegében csak Varga Tamás játéka emlékezetes. Az ő játéka példásan emberi és démoni egyszerre, minden hangsúlya, minden tekintete teljes belső azonosulásról vall, erőteljes és hiteles. Szemében megjelennek azok a mögöttes mozgatók is, amelyek az ő háborús filozófiáját kialakították. A főszereplő Makray Gábor egyfajta beletörődő kiszolgáltatottságon túl nem sok pozitív, vagy negatív érzelmet árul el, viszont meglehetős monotonitással elmondott belső monológ-narrációi és kimondott mondatai egyfajta egyetemes szürkeségbe oszlanak szét. Bodor Géza tekintete, játéka élénkebb, de érzésem szerint benne is több lehetőség maradt, míg Ripli Zsuzsanna bár szemre igen vonzó nő, színésznek meglehetős amatőr teljesítményt nyújt. A többi szereplőt még a filmes IMDb adatbázis sem tünteti fel.

Grátz Márk operatőr fényképezése, továbbá a díszletek, korhű kellékek, ruhák, fegyverek füstök és egyéb látványelemek felvonultatásáról gondoskodó szakemberekkel és hagyományőrzőkkel együtt tökéletes háborús élményt adnak, amit magyar filmen még sose láttunk, és amelyek hitelesebbek, mint amit a sok amerikai szuperprodukcióban felvonultatott stílustalan arzenálból megszoktunk. Többek között olyan fegyverek tűnnek fel a vásznon, mint a PPS 41, a magyar fejlesztésű Király géppisztoly, a német oldalon az MP 40, láthatunk Tigris tankot, Botond teherautót, légvédelmi és páncéltörő ágyút is. Hitelesek az aknamezős és csatajelenetek, a folyón átkelés képei, és minden, ami körülveszi a történetet, ide értve a gyönyörű operatőri beállításokat, képkomponálásokat, fényeket. Horváth Szilárd zenéje is a film értékét emeli.

Összegezve azt tudom mondani, hogy a Drága Elza hibái ellenére is méltó arra, hogy a közönség megnézze, szeresse, elgondolkozzék rajta, a fiatal alkotókat pedig csak biztatni lehet: folytassák az igényes filmkészítést! A filmet – főleg a budapesti és vidéki Cinema City-hálózatokban, a nagy filmszínházakban –már megtekinthetik a 16 évesnél idősebbek. Jó néhány bemutató alkalmából közönségtalálkozót is rendeznek.