Tusványos után: Orbán példaképei az autokráciák és a diktatúrák

Állítása szerint az általa megteremteni óhajtott berendezkedés az illiberális, munka alapú állam. A példaként hivatkozott államok (pl.: Oroszország, Kína, Törökország) szinte mind autokráciák vagy diktatúrák, amelyek semmibe veszik vagy súlyosan korlátozzák a politikai pluralizmust, a sajtószabadságot, az egyéni szabadságot, a kisebbségi jogokat, a magántulajdont. Orbán a beszédében, zavaros hivatkozásokra támaszkodva, arra is utalt, hogy a liberális demokrácia világszerte végnapjait éli, és hazai szószólói pedig az államélet peremén működő, a külföld által pénzelt magukat civileknek mondó politikai ügynökök. (A miniszterelnök szóhasználatában ebben a tekintetben a külföld az Európai Unió, az alkotmányos jogállamok szinonimája, a baráti Oroszország viszont nem tartozik ide.)

Abban nincsen vitánk a miniszterelnökkel, hogy a magyar közjogi berendezkedés már évek óta nem jellemezhető liberális demokráciaként – a kormányfő csak elismerte, amit bírálói hosszú ideje hangoztatnak.Orbán Viktor többi állítása azonban könnyen cáfolható, politikai céljait szolgáló hazugság. Az Európai Uniót liberális demokráciák hozták létre, csak liberális és alkotmányos államokat vesz fel tagjai sorába, ebből következően a tagállamokban a liberális alkotmányos elvek érvényesülése kötelező. Továbbá a fejlett, tartósan a világ élvonalába tartozó társadalmak között nem találunk olyat, amely ne a liberális demokrácia valamely változatát működtetné. Az ún. felzárkózó gazdaságok autokráciái pedig szinte egyhangú történeti tapasztalat szerint előbb-utóbb választásra kényszerülnek: vagy demokratizálódnak, vagy lemaradnak.

Fontos hangsúlyozni, hogy a szabadelvű alkotmányos állameszmény elfogadása és a liberális meggyőződés két külön dolog, a liberális alkotmány ugyancsak kedvező körülményeket hoz létre a hangsúlyosan nem liberális politikai eszmék hatékony képviseletére.

Figyelemreméltó, hogy a miniszterelnök ugyanabban a beszédben jelentette be a szabadelvű demokrácia megszüntetését és igényét a korlátlan személyes hatalomra. Ami a hazai közvéleménynek a liberális demokráciához fűződő viszonyát illeti: nem lehet illúziónk, mivel a magyar politikai elit – benne a mai kormánytöbbség – a rendszerváltás óta, amíg fennállt, többnyire nagyon rossz színvonalon működtette a liberális demokrácia intézményrendszerét. A társadalom többsége az elmúlt két és fél évtizedet nagyrészt kudarcként élte meg, és ez óhatatlanul megingatta a demokratikus intézményekbe vetett közbizalmat. Azonban arra semmilyen bizonyíték nincs, hogy a közvélemény egyértelműen elvetné a liberális demokráciát: 2010-ben nem is volt alkalma erről véleményt nyilvánítani, mivel akkor a mai kormánypárt még leplezte valódi céljait, 2014-ben pedig – miközben alig folyt érdemi kampány – a több tekintetben bizarr, az alkotmányos demokrácia képviseletét akadályozó szabályok között is csak a politikailag aktív állampolgárok kisebbsége szavazott a folytatásra. Feltételezhetjük azt is, hogy a kormánypárt szavazóinak számottevő része sem ellenséges a liberális demokráciával, hanem vonzó politikai alternatíva híján, illetve egyéb okokból szavazott a kormánypártokra. Semmi nem bizonyítja, hogy a magyar közvélemény többsége aktívan keresné a liberális demokrácia alternatíváit.

Bár a kormányfő beszéde csak hivatalossá tette azt, ami minden józan megfigyelő számára eddig is nyilvánvaló volt, az előadás mégis új helyzetet teremt a NER-hívek és -ellenfelek számára egyaránt. A miniszterelnök támogatóinak tudniuk kell, ezután magának a kormányfőnek a szavai igazolják, hogy a mai kormánytöbbség a nyugati típusú, alkotmányos demokrácia lerombolása köré szervezi politikáját. Ha továbbra is védeni akarják, akkor ez az, amit védeniük kell.

Ami az ellenfeleket illeti: ők egyetértenek abban, hogy ami ma Magyarországon van, az már nem tekinthető alkotmányos demokráciának, ennek ellenére továbbra is részt vesznek a súlyosan eltorzított rendszerben megtartandó választásokon. 

Az Eötvös Károly Intézetnek nincsen álláspontja arról, hogy mi a helyes teendőjük ebben a helyzetben: a bojkott vagy a részvétel.

Az viszont világos, hogy amennyiben a demokratikus ellenzéki pártok részt kívánnak venni az általuk sem demokratikusnak minősített következő választásokon, akkor abban a tekintetben magyarázattal tartoznak a demokratikus közvéleménynek, hogy ezt milyen megfontolásokból, milyen célokkal teszik.

 

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézetet a Soros Alapítvány hozta létre 2003 januárjában, azért, hogy a hagyományostól eltérő, újszerű intézményi formát teremtsen a demokratikus magyar közélet formálására. (Az intézet tulajdonosa 2009-től az Eötvös Károly Közpolitikai Alapítvány.)

Az intézet másokkal (jogvédőkkel, civil szervezetekkel vagy más intézményekkel) együtt fellépve szeretne hozzájárulni a szakmai és a szélesebb közvélemény tájékoztatásához, a politikai napirend formálásához azokban az ügyekben, amelyek hatással vannak az állampolgárok és a közhatalom közötti kapcsolat minőségére.

Az Eötvös Károly Intézet elkötelezett az alkotmányosság, a demokratikus jogállam, és az egyéni jogok szabadelvű felfogása mellett, munkálkodni kíván a szolidaritás szellemén alapuló honpolgári politikai kultúra megteremtését célzó kezdeményezések támogatásáért. Az Intézet kész az együttműködésre mindazokkal a szervezetekkel és egyénekkel, amelyek vagy akik más világnézeti alapállásból és más hangsúlyokkal tevékenykednek az állampolgári egyenlőségen alapuló demokratikus Magyar Köztársaság sorsának jobbításán. Az Eötvös Károly Intézet a maga korlátozott eszközeivel a tizenkilencedik századi magyar liberalizmus, a huszadik századi demokratikus magyar progresszió, valamint a köztársasági alkotmányt létrehozó alkotmányozó folyamat hagyományát kívánja folytatni és erősíteni, és névadójához méltóan a liberális demokrácia eszméi melletti elvi kiállást gyakorlatias politikai cselekvéssel igyekszik párosítani.

Az Eötvös Károly Intézet háromféle alaptevékenységet folytat, és ennek megfelelően háromféle közönséghez kíván szólni. Az Intézet fontos politikai kérdésekben tett állásfoglalások, nyilvános rendezvények (konferenciák, felhívások, kiadványok stb.) révén közvetlenül a nagyközönséghez, a demokratikus politikai közösség egészéhez kíván fordulni, hogy felhívja a társadalom és a kormányzat figyelmét egyes fontos kérdésekre. Ez segítheti a jogtudatos közvélemény kialakulását, és jó esetben befolyásolhatja a közhatalmat gyakorlókat.

Másodszor, az Eötvös Károly Intézet konkrét közpolitikai javaslatokkal, koncepciókkal, háttértanulmányokkal közvetlenül a politikai döntéshozókhoz fordul, hogy a felmerülő szabályozási kérdésekben jogállami, liberális szellemű javaslatokat tegyen, és ilyen szellemű intézkedési tervek mellett hozzon érveket és szempontokat.

Harmadszor, az Intézet hosszabb távú kutatásokat, felméréseket végez a demokratikus köztársaság egyes intézményeinek (pl. bíróságok, önkormányzatok, rendőrségek) vagy közszolgáltatásainak (oktatás, egészségügy, kultúrafinanszírozás stb.) állapotáról, amely kutatások az egyes szakmai közvéleményeket célozzák, az ezekkel kapcsolatos politikai és szakmai viták látókörét igyekeznek tágítani, és a későbbi közhatalmi döntésekhez próbálnak megbízható információkat és szempontokat adni.

Célunk, hogy az Eötvös Károly Intézet olyan önálló hangként fogadtassa el magát a demokratikus magyar közvélemény előtt, amely a köztársaság ügye melletti elkötelezettsége és állásfoglalásainak megbízható színvonala révén a tájékozódási pontok egyikét jelenítheti meg a köztársaság állapotát illetően. Célunk továbbá, hogy a különböző világnézeti alapállású kormányok azért tekintsék lehetséges együttműködő partnerüknek az Eötvös Károly Intézetet, mert az Intézet állásfoglalásainak súlya van, s nem pedig azért, mert az elvárt válaszokat adja. Az Intézet akkor fogja tevékenységét sikeresnek tekinteni, ha elmondhatja, hogy fellépései révén a közhatalom és az állampolgárok között fennálló viszony minősége valamit javult.